„Mindig is az érdekelt, hogy a legkülönfélébb embereknek is megtaláljam az igazságát” – villáminterjú Kálid Artúrral

Idén május végén mutatta be a Gólem Színház a Jaj, Istenem!-et. Anat Gov darabjából Borgula András rendezett előadást, melynek címszerepét, magát Istent Kálid Artúr alakítja. A színész nem először dolgozik a Gólemmel, és nem első alkalommal játszik a színpadon szakrális alakot. Kálid Artúrral beszélgettünk arról, féltek-e attól, milyen lesz az előadás fogadtatása, milyen kérdéseket feszegetnek és milyen Istent alakítani?

A vallás kényes téma. Az pedig nem gyakori, hogy isten nem csak megjelenik, hanem főszereplője is egy előadásnak. Foglalkoztatott titeket, hogy milyen lesz a Jaj, Istenem! fogadtatása?

A darab annyira lenyűgözően beszél sok más mellett a vallásról is, hogy nem féltünk attól, hogy rossz véleménnyel lesznek róla az emberek. Amikor Borgula András, a rendező az év első felében megkeresett ezzel, akkor én már túl voltam három bemutatón, fáradt voltam. Átküldte a darab szövegét, amit én gyakorlatilag egy szuszra elolvastam, és azt gondoltam, ezt nem fogom kiengedni a kezeim közül. Mondtam is Andrásnak, hogy nem tudom, hogyan fogom bírni energiával, de én ezt mindenféleképpen meg szeretném csinálni.

Nem csak az fantasztikus ebben a darabban, ahogyan beszél erről a témáról, hanem az is, hogy nem lebegtet sokáig, nagyon hamar lerakja az alaptételt, amit a többi szereplő, és a nézők is elfogadnak: nem egy bolond embert látunk, aki Istennek képzeli magát, hanem valóban Istent. Azt mondhatom, hogy ez a téma minket nem visszafogott, hanem inspirált.

Egy pszichológiai foglalkozás, egy terápia a darab szituációja, és Isten nem az a sokak által ismert mindenható, hibátlan alak, hanem kiderül a darabból, hogy neki is vannak problémái.

Anat Gov, a darab szerzője szellemesen, nyitott fantáziával és nagy tudás birtokában írta meg ezt a művet. Természetesen hibát fogalmaz meg, mi értelme is lenne egy ilyen darabnak, ha minden szereplője tökéletes lenne? Pont az a lényege, hogy senki és semmi sem tökéletes. Az író jófajta személyiséggel ruházta fel az urat, nagyon emberi, hiú, magányos és szeretetre vágyik.

Isten azt érzi, hogy valami nincs rendben vele, és ezen szeretne változtatni. Mivel a mai kor emberének a pszichológia az új „vallás”, ezért úgy gondolja, hogy hátha tud neki tanácsot adni egy szakember. Én magam még nem voltam pszichológusnál, de egy színész számára az, hogy színpadon lehet, és különböző szerepeket játszhat, önmagában egy terápia.

Gryllus Dorka a partnered az előadásban, ő alakítja a pszichológust.

Attól is zseniális ez a darab, hogy adok-kapok zajlik közöttünk Dorkával. Nem az történik, hogy én, mint a beteg, elmondom a problémáimat, a pszichológus analizál, majd elfogadom a diagnózist. Párbeszéd, vita zajlik, ahogy Isten analizáltatja magát, úgy elemzi ő is a doktornőt. Az pedig szintén izgalmassá teszi ezt az egészet, hogy van benne egy kicsi krimis vonal is, mindezt pedig szerintem fergeteges humorba ágyazta a szerző, tényleg egy kincs, sajnálom, hogy ritkán játsszuk.

Azt nyilatkoztad még a bemutató előtt, hogy arra is számítasz, hogy jól érzik majd magukat a nézők, mindamellett, hogy torokszorító is lehet az előadás. Hogy látod, milyenek a visszajelzések?

Az egyeztetési nehézségek miatt későn, az évad végén, májusban kezdtük csak el a próbákat, és eddig csak négyszer játszottuk. Sok visszajelzés ennek megfelelően még nincs, de amiket olvastam vagy hallottam, azok mind azt emelték ki, hogy remek a darab humora, másfelől tényleg megállásra és gondolkodásra készteti az embert, napokkal később is eszünkbe juthatnak belőle részletek, mondatok.

Amikor olvastam a darabot, az egyik központi gondolat, ami bennem nagyon megragadt, hogy az emberek többsége csak akkor fordul istenhez, akkor szól hozzá, amikor valami baj van, miközben hálát nagyon kevesen adnak. Ehhez hasonló problémákat, kérdéseket vet fel az előadás, és nem valami sötét, borús hangulatban teszi, hanem tényleg jó humorral.

Pont nemrég beszélgettünk erről barátokkal, hogy amikor minden jó, és nincs probléma, akkor hajlamosak vagyunk ezt egy természetes, magától értetődő állapotnak venni.

Úgy fogalmaztam meg a hitemet, hogy igyekszem csak akkor szólni istenhez, amikor valamiért hálás lehetek, ha problémám van, azt próbálom magam megoldani. Az ember hite persze változik, hiszen maga az ember is folyamatosan alakul. Amikor például megfájdul a térdünk vagy baj ér minket, önkéntelenül is azt mondjuk, hogy „jaj, istenem”. Ezért ennél jobb címet szerintem még a világon nem találtak ki, hiszen lépten-nyomon, ha valaki felsóhajt, biztos, hogy kiejti az előadásunk címét. (nevet)

A Zs-kategória Messiása után nem fura most Istent játszani?

Színészek vagyunk, rengeteg emberrel összehoz minket a pályánk, akiket meg kell fejteni, és akikkel azután együtt kell élni a színpadon. Izgalmas kaland. Nem nagyon találkoztam egyébként még olyan szereppel, amire azt mondtam, hogy nem játszom el, mert olyan erősek lettek volna a gondolati különbségek. Ha nehéz lemenni a mélyére, és beletörik az ember bicskája, az más kérdés, de engem mindig is az érdekelt, hogy a legkülönfélébb embereknek is megtaláljam az igazságát.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Gordon Eszter