„Mindenkinek receptre íratnám fel, hogy 50 körül tanuljon valami újat” – interjú Horváth Lilivel

Tim Firth életigenlő vígjátéka, a Naptárlányok december 13-án debütál a Játékszínben. A megható, humoros és inspiráló történetben Marie-t alakító Jászai Mari-díjas színésznőt, Horváth Lilit kérdeztük.

Jövő héten mutatjátok be a Naptárlányok című előadást. Mit érdemes tudni a darabról?

A Naptárlányok egy igaz történet alapján készült angol vígjáték. Nem a klasszikus, az elejétől a végéig vidám darab, mert lehet rajta sírni is. Megmondom őszintén, most, hogy már a célegyenesben vagyunk, és a próbák átszövik a mindennapjainkat, előfordul, hogy nézem a kolléganőket és én is elpityeredem. Mert egy nagyon megható történet, és szerintem mindenki fog tudni azonosulni ezekkel a nőkkel.

Sok nő egy helyen nem mindig szerencsés kombó, hogy látod, a színpadon felerősödnek a női energiák?

Abszolút! Tizenkét éve játsszuk a Játékszínben a Nyolc nőt, ott is érezhető, hogy mekkora erőt jelent, amikor ilyen sokféle nő van együtt a színpadon. Most is sokan vagyunk, és nagyon különbözőek. Én Marie-t játszom, aki a női klubnak a vezetője, egy kissé negatív, intrikus figura, de az ilyen karaktereket mindig jó játszani, mert színészként sokkal nagyobb kihívást jelent. A női csapat mellett egy kicsit kívülálló vagyok, de ettől viszont tökéletesen rálátok a többiekre. Egyébként három férfi is szerepel a darabban, és remélem, hogy a nézők is nagyon fogják szeretni, és éveken át tudjuk majd játszani.

Marie és Horváth Lili között látsz bármiben hasonlóságot?

Szerintem semmilyen hasonlóság nincs köztünk. Marie mindig elegáns, többnyire kosztümben jár, és nagyon szigorú. Nyilván van egy ilyen énem nekem is, de azt hiszem, az életben többnyire teljesen más vagyok, és pont ettől izgalmas, amikor bele tudok bújni egy ennyire más habitusú nő karakterébe.

Mi a legfontosabb üzenete számodra az előadásnak?

Az, hogy vállald fel a korodat és önmagadat! Ez a téma szerencsére manapság egyre nagyobb hangsúlyt kap, és a korábbi évekhez képest nagyot fordult a tendencia: ma már egyre többen vannak, akik nem csinálnak problémát a korkérdésből. Ez egy generációs történet is, ami jó visszacsatolása annak, hogy az életösztön, az élni akarás ennek a korosztálynak is a sajátossága. Fontos szerepe van a humornak, ami nélkül sokkal nehezebb az élet, de jól mutatja azt is, hogy milyen falakat tudnak a nők megmozgatni egy közös ügy érdekében az összekapaszkodásukkal.

Lévay Viktória eddig csak a kolléganőd volt, most viszont a rendeződ lett. Milyen vele a munka az új szerepkörben?

Nagyon vicces helyzetek tudnak kialakulni, mert pont előző este játszottuk a Nyolc nőt, amiben Vikivel együtt vagyunk a színpadon, másnap meg próbáltuk a Naptárlányokat. Mondtam is neki a Nyolc nő alatt, hogy én most is azon gondolkodom, hogy a próbán mit mondott, mert ezek a dolgok néha összemosódnak. Emlékszem, a pályám elején is voltak ilyen érdekes szituációk, amikor egyik nap Alföldi Robival játszottam az Amerikai Elektrában, másnap meg rendezett. Nagyon jó a hangulat a próbákon, néha kicsit túlzsizsegjük, de hát tudod milyen az, amikor sok nő van együtt! Olyanok vagyunk mint a darabban is: csacsogunk, kicsit piszkáljuk egymást, és jövök én, aki próbál rendet vágni. És egyébként nagyon érdekes, de néha azt veszem észre, hogy a büfében is elkülönülök. Mintha már a felkészülés is az átlényegülésem jegyében zajlana.

És mintha a privát életedben is lenne egyfajta átlényegülés: visszaültél az iskolapadba. Hogy a korra reflektáljunk: soha nem késő tanulni?

Így bizony, másoddiplomás tanárképzésre járok. Már olyan régen voltam diák, hogy el is felejtettem, hogy az egyetemen vannak szemeszterek, félévek és beadandók. Ami pont a premier időszakára esik, úgyhogy mostanában vagy a szövegemet tanulom, vagy a beadandó esszéket gyártom. Fárasztó, de nagyon élvezem, mert egy teljesen másik agyféltekémet mozgatja meg, mint a színészet. Magam sem gondoltam volna, de jól esik. Jól esik jegyzetelni, gépbe írogatni,megtanulni új dolgokat. Haumann Petrával ülünk egymás mellett, és pont arról beszélgettünk a napokban, hogy receptre íratnánk fel mindenkinek, hogy 50 körül üljön újra be az iskolapadba, mert tényleg megfiatalít! Vegyes a korosztály, de nagyon jó a közösség. Kellenek az ilyen az új impulzusok az életben, hogy ne a megszokás és a rutin vezérelje az életünket. Ugyanúgy, ahogy a Naptárlányoknál, az életben is kell egy közösség, ahova jó tartozni, akikhez lehet kapcsolódni! Szerintem a Coviddal nagyon bezárkóztunk, és sokan elmagányosodtak, de nem szabad hagyni, hogy ez eluralkodjon rajtunk!

Már tíz éve tanítasz gyerekeket a Lili Suliban, miért érezted fontosnak, hogy még tovább képezd magad?

A Lili Sulinak köszönhetően valóban van némi rutinom a tanításban, de azt többnyire autodidakta módon sajátítottam el, illetve Földessy Margit mellet voltam a tanársegéd, ami a lehető legjobb gyakorlati tapasztalat volt. Most az elméleti részt tanulom, például pszichológiát, óratervet, amit már csináltam a gyakorlatban, de most így a kettő nagyon jól összeáll. Hiányzott nekem ez a láncszem, és bár nagyon sűrű és intenzív a képzés, örülök, hogy belevágtam. Februártól pedig lesz egy új és izgalmas szerepem: Lili néni leszek az óbudai Waldorf iskolában, ahol a a gyakorlati óráimat tartom.

Sőt egy másik nagyon izgalmas dolog is történt az életedben: a nagyfiad Amerikába tette át a székhelyét. Mennyire volt nehéz elengedni?

Nagyon nehéz volt, mert Texasba ment, ahonnan nem tud bármikor hazaugrani. Már csak amiatt sem, hogy sportösztöndíjjal van kint, és a karácsonyi időszakban is rengeteg meccsük lesz. A Covid sok új dologra megtanított, de online még nem karácsonyoztunk. Májusban jön majd haza, ami tudom, hogy gyorsan el fog repülni, de egyelőre nagyon távolinak tűnik. Viszont megnyugtató érzés, hogy jó helye van, szereti, amit csinál, tanul, fejlődik, rengeteg élménnyel gazdagodik. Mindennap beszélünk, azzal szoktam magam nyugtatni, hogy akkor sem biztos, hogy többet találkoznánk, ha itthon járna egyetemre egy másik városban.

Szoktál számvetést készíteni az év végéhez közeledve?

Igen, szoktam. Van egy naplóm, és mindig leírom év végén, szilveszter tájékán, hogy mit szeretnék, mi a vágyam, mik a terveim, a következő évre. Mindig visszanézem, és az esetek többségében a 80%-a sikerül is. Ezt egyébként mindenkinek ajánlom. Egyrészt jó érzés kipipálni azt, ami teljesült, és azt is jó látni, hogy haladtam előre, nem csak egy helyben topogtam. Ezekhez viszonyítva jöhetnek mindig az új célok, és szeretem, hogy nem kell magam előtt szégyenkeznem.

Kiemelt kép: Horváth Lili