“Mindenkiben megvan az a lehetőség, hogy meghallja az Úr szavát” – interjú Bagó Bertalannal a Részegekről

Ivan Viripajev Részegek című darabját mutatja be a székesfehérvári Vörösmarty Színház, december 13-án. Az előadást Bagó Bertalan állítja a Kozák András Stúdió színpadára, akivel az anyag komplexitásáról, a karakterek mélységéről és a munkafolyamatról is beszélgettünk. 

Milyen volt ezzel az anyaggal dolgozni, milyen volt számodra és a színészeknek ez a munkafolyamat?

Ez egy olyan darab, amellyel minél jobban elkezdesz foglalkozni, annál több réteg nyílik ki. Rendkívül sokrétegű anyag, akár iróniájában, akár mély filozófiájában. Ahogy beleásol ebbe a szövetbe, egyre jobban kinyílik a gondolatisága, egyre több dolgot kell megjeleníteni és eljátszani az előadásban, ami nekem rendezőként különösen izgalmas volt. Nem lyukadt ki a szövet. Minél mélyebbre ástunk, annál mélyebb dolgokat találtunk. Sőt, tulajdonképpen még mindig lehetne ásni, az utolsó pillanatig akár. Még a premier előtti napon is van mit mondanunk, vagy beszélgetnünk az előadásról, a szövegről.

Mennyire volt a színészek feladata, hogy megtalálják magukban ezeket a hús-vér karaktereket, vagy mennyire alakult ez ki a te instrukcióid alapján?

Én azt gondolom erről, hogy a rendezőnek mindig többet kell tudnia a darabról, amikor elkezdődik egy próbafolyamat, a színészeket meg kell tölteni ezzel a tudással. A színészek játéktechnikája adott, ezt kell az anyagnak és a rendezőnek tovább táplálnia, öntöznie, akár egy virágot, hogy az idővel felnőjön. A próbafolyamat végére a színészek már annyit tudnak a karakterekről, hogy hozzá tudják tenni a saját érzéseiket, tapasztalataikat. Ha ez nem így  lenne, akkor nem tudna ez az előadás megszületni.

A szöveg nagyon beszédszerű, sokat ismétlik magukat és a partnereket a szereplők. Mennyire ragaszkodtatok a szövegkönyvhöz, illetve mennyire lehet improvizálni ebben a darabban?

Maximálisan ragaszkodtunk a szöveghez. Olyan ez a darab, mint egy zenemű, csak látszatra tűnik úgy, mintha egy laza szerkezetű szöveg lenne, de ez egy tökéletesre szerkesztett anyag. Minden szavát el kell mondani, mert különben nem áll össze a történet. Emiatt ragaszkodtam is ahhoz, hogy ne improvizáljunk benne, hanem azt a szöveget mondjuk el szó szerint, ami le van írva. Ettől válik olyan különös hangulatúvá, ami természetesnek tűnik. Ez sokkal inkább egy emelkedett, abszurd, és határozottan kreált szöveg, aminek olyan a hatása, mintha természetes szlengben szólalna meg. De nem erről van szó. Ez egy nagyon-nagyon átgondolt szöveg, minden szavával, minden ismétlésével, minden vulgaritásával.

A szövegkönyvben a szerző hosszabb leírásokat is ad, akár a karakterekről, akár a szituációról. Ezekhez is nyúltál inspirációként? 

Ahhoz nem, tulajdonképpen a szerző ilyenkor mond egy ajánlatot. Azt gondolom, hogy mindig abból kell kiindulni, akik játsszák. Úgy is osztottam ki a szerepeket, hogy természetesen a szöveg maga is hordoz egyfajta konteksztust, a szituációt, hordozza a karaktereket, de nekem az a véleményem, hogy bár a szöveghez ragaszkodni kell, a szerzői utasításokhoz nem feltétlenül. Ez a darab realistán van megírva. Tehát valóságos környezetben, valóságos bútorok között. Nálam ez például nem történik meg, egy absztrakcióban, szürreális térben vagyunk. Innentől kezdve még jobban kiderül az, hogy milyenek a karakterek. Ez olyan, mintha a nagyító alá tennénk a szereplőket, az embereket, hogy még többet tudjunk meg róluk. Mindezt úgy, hogy nem tereli el a figyelmet a környezet, hanem a valóságos embereken marad a fókusz, mint amikor az ember nagyító alá tesz egy bogarat és csak egy pontját vizsgálja, természetes környezetéből kiszedve, kinagyítva. Ez a színház lényege.

Minden egyes jelenetben van egy szereplő, aki gyakorlatilag egy példabeszédet mond, vagy rajta keresztül beszél valaki. Én erre a valakire vagyok kíváncsi. Mennyire a szerző gondolatai ezek, vagy mennyire másé? 

Azt gondolom erről, hogy egy-egy jeleneten belül is mindig más. Néha kibeszélnek a saját fejükből, és ez nemcsak egy szereplőben van, hanem hol ez beszél istenként, vagy alkotóként, hol pedig a másik. Mindenkiben megvan az a lehetőség, hogy meghallja az Úr szavát. El is hangzik a darabban, hogy hiába ateista valaki, meghallhatja az Úr suttogását a szívében. Azért jó ez a darab, mert a szerző nem állít. Ő nem mondta azt, hogy az Úr intenciója szerint kellene élnünk, hanem hogy meg kellene hallanunk valamit. Innentől kezdve az a kérdés, hogy mi ez a valami, ki mit gondol róla? Én például az univerzumra gondolok. A szerző is részeg képletesen, aki valamit hall és azt tolmácsolja. Nem is a szerző szavai ezek, hanem valami nagyobb, felettünk álló dolog.. A végén ezt valami nagy “összeműködésnek” hívjuk. Azt már tudjuk, hogy van ilyen a világegyetemben, ami hat ránk. Azt, hogy ezt ki hogy nevezi, az már az ő dolga.

Van egy nagyon találó sor a darabban Sághy Tamás karakterétől: “Én soha többet nem fogok kijózanodni. / Mostantól kezdve mindig inni fogsz? / Nem, soha többet nem fogok inni. Csak nem fogok kijózanodni.”

Igen, ez erről szól. Van egy ilyen mondás, hogy a részegekre vigyáz az Úristen. Nem törik össze magukat. Tekintsük ezt az állapotot, a részegséget olyannak, amikor közvetlen kapcsolatban tud lenni valaki az univerzummal, az Istennel. Amikor ez megtörténik az emberrel, nem a pia a lényeg, hanem az, hogy milyen kapcsolati rendszerben van, és mibe lát bele. Mint a keleti filozófiában is, akkor tudsz kapcsolatba lépni valamivel, ha félreteszed mindenféle saját érzésedet, mindenféle olyan dolgot, ami gyakorlatilag elzárja a kapcsolatodat a másikkal, a felsőbbrendűséggel. Nekem erről szól. Így tudsz másokat megszeretni, hogyha nem a saját önző, kisstílű, pitiáner öncélú gondolkodását teszed előre, hanem amikor meglátod a másikban a jót. Ez talán túl közhelyes de nagyon fontos, hogy ez a darab ironikus, groteszk. Ez nem egy tanmese, hanem egy groteszk, egy csehovi mintára íródott komédia. Ettől lesz emberi. Szerettem volna úgy megrendezni, hogy nagyon sokat lehessen rajta nevetni, meg mosolyogni, mert az azt jelenti, hogy önmagunkon nevetünk.

Az is a cél, hogy a néző tudjon magán nevetni?

Nevessen, és utána hazafelé, vagy másnap reggel a buszon döbbenjen rá, hogy min is nevet. A nevetés, a humor olyan, mint a keserű pirula, amikor körbevonják valami édes mázzal, és csak később derül ki, hogy milyen hatással van az emberre. Szükség van a humor éltető erejére, a humor segít abban, hogy ne legyünk önteltek, nem legyünk  beképzeltek- Segítségével rá tudunk tekinteni önmagunkra, és ki tudjuk magunkat nevetni. Aki erre képes, az nem lesz befolyásolható. Amikor az önirónia és a humor rendben van, akkor  nem lehet az emberrel bármit megtenni, mert átlát a szitán. 

Áttérnék az darab körítésére. A Liszt Ferenc Zeneakadémia zeneszerzőivel dolgoztatok együtt, illetve az Alba Regia Szimfonikusok Közreműködésével. Milyen volt a közös munka, illetve mit ad hozzá a zene az előadáshoz?

Nagyon megörültem, amikor keresett Dobri Dániel barátom, aki a Zeneakadémián a már végzett zeneszerzőknek a mester szakos hallgatóival egy közös munkát javasolt. Igazán kedvelem a zenét, számomra nagyon fontos, hogy élőben zenélnek. Valamint ez egy nagy érdekesség és kihívásokkal teli közös munka, az hogy négy zeneszerző hogyan csinál egy darabot, hogy tud egymással dolgozni, és hogy mi a közös hang, ami összefogja ezt az egészet a koncepción kívül.

A zene alapja Bach. Bach az isten. Nem véletlenül szokták mondani, hogy Bach az Isten, Mozart az angyal, Beethoven az ember. Ez a tökéletes megközelítés, ami gyakorlatilag az Isten jelenlétét, rezgését minden pillanatában hozza. Ebből indultak ki az előadás zeneszerzői. A játékteret úgy alakítottam ki, hogy a  zenészek fönt üljenek a díszletben, mint egy szakrális térben, amikor a templomban a zenekar fönt ül a karzaton. Onnan átvezeti a zene a föld és a menny, vagy éppen az univerzum közötti teret a zenekar, és a zene is pont ilyen. Nagyon fontos volt számomra, hogy ezt élőben játsszák, és hát nagyon jó, így is van, mint a templomokban Bach idején.

Az előadás látványvilágában ütközik a kifinomult öltözködés és a szivacstengerben botladozás. Mi volt a te koncepciód ezzel a kontraszttal? 

A díszlet olyan, mint egy csatorna, mint egy nagy büdös lefolyó, ahol ott az egész életünk. Ebben a szennyvízzel teli térben kifogástalan ruházatú, elegáns emberek vannak. Ebben az a fontos, hogy itt nem szegény emberek és kocsmatöltelékek vannak. Nem az a problémájuk, hogy nincs pénzük kenyérre. Ezért kellett a ruházatnak olyannak lenni, ami megjeleníti, hogy ez nem a szegény emberek története. Vannak köztük, akik gazdagabbak mint a másik, olyanok akik szegényebbek, de nem ez a lényeg. A részegségük nem ilyen problémából fakad. Sőt, vannak, akik nem is isznak általában. Egy este alatt történik meg valami, ami nem történt meg velük korábban és ezután másképp fognak élni. Nem arról szól, hogy ezek részeges alakok, hanem ezen az estén történik bennük valami.

A végére pedig összefonódnak a jelenetek. Összeállnak a csillagok, vagy az univerzum kisülése miatt, vagy éppen Isten hangjának köszönhetően. Vadidegen emberek találkoznak egymással, úgy, hogy olyan hatással lesznek egymásra, hogy örökre megváltozik az életük.

Kiemelt kép: Bagó Bertalan (Fotó: Vörösmarty Színház)