“Mindenki talál kapcsolódási pontot” – Interjú Podlovics Laurával

Október 28-án, szombaton mutatják be a Budapest Bábszínház Ország Lili Stúdiójában a Kísérleti Stúdió soron következő produkcióját: a Nem félünk a sötétben című darabot Podlovics Laura írta és rendezi, akit a nézők színészként már jól ismerhetnek a színház előadásaiból. Lalu – ahogyan a barátai, kollégái szólítják – most újabb szerepkörben próbálja ki magát, többek között erről is beszélgettünk vele a múlt héten.

Éppen egy próba után beszélgetünk. Jelenleg hogyan haladtok a próbafolyamattal?

Haladunk, szép biztosan. Az elmúlt másfél hónapot arra használtuk, hogy a színészek megismerjék a szerepüket, tudjanak kapcsolódni hozzá. Ez azért is fontos, mert meglátásom szerint vannak a darabban nagy kihívások, szép feladatok. Az elkövetkezendő három hétben már a technikai dolgokra fekszünk rá, hamarosan megérkezik a végleges díszlet, jelmez és a maszkok. Mostantól kezdve ezeket a technikai dolgokat fogjuk összesimítani.

Az előadás a Kísérleti Stúdió program keretében jön létre. Honnan jött az ötlet, hogy te is pályázz?

Az már régi vágyam volt, hogy írjak egy darabot. Amikor a színház meghirdette a pályázatot, úgy gondoltam, ez egy jó lehetőség, hogy kipróbáljam magam. Eleinte csak azt tudtam, hogy egy teljesen saját írással akarok pályázni, majd eszembe jutott ez a történet, amely szerintem a színház közönségének nagy részét meg tudja szólítani. A rendezés ezzel szemben csak egy titkos álom volt, azon a téren jóval bizonytalanabbnak éreztem magam. Végül úgy voltam, vele, hogy ha megnyerem a pályázatot, akkor kipróbálom magam a rendezésben is, mert addigra annyira sajátoménak éreztem a történetet, hogy nem tudtam volna elképzelni, hogy más rendezze meg.

Hogyan érzed most, bejött az írás és a rendezés?

Egyelőre még nem tudok nyilatkozni róla, ahhoz látni kell a végeredményt. De nagyon élvezem, azt hiszem, szívesen folytatnám ezt az utat. Egy ismerősöm – aki szintén színészből lett rendező – mondta, hogy az első rendezésnek egyetlen tétje van, hogy akarj még rendezni. Ez egyelőre bejött.

Meglátásom szerint a fiatal generációra egyébként is jellemző, hogy ne csak színészként, hanem alkotóként is részt vegyen egy előadás létrejöttében. Mintha egyre több olyan téma lenne, ami foglalkoztat benneteket és ennek hangot is akartok adni.

Ebben van igazság. Én magam is tagja vagyok egy független színházi csapatnak, a Dante Casinónak, amelyet Pass Andrea hozott létre olyan emberekkel közösen, akiket – ahogyan te is mondtad – a színházcsinálás más szegmensei is érdekli. Mi, akik vagyunk olyan szerencsések, hogy színházzal foglalkozhatunk, megtaláltuk magunkban azt az igényt, hogy kifejezzünk önmagunkat, kommunikáljunk arról, hogy mit gondolunk világról. Ez nem öncélú, sokkal inkább arról szól, hogy a megfigyeléseinket a saját szűrőnkön keresztül akarjuk felnagyítani, megmutatni. Tulajdonképpen ez összefügg azzal, amiről a Nem félünk a sötétben is szól: a mostani fiatal generáció már nem dugja a fejét a homokba, nem akar elmenekülni a dolgok elől, hanem minél nagyobb adagot akar levenni a világból.

Mivel ősbemutatóról van szó, a történetről mennyit árulhatsz el?

Egy 16 éves lány, Aida a főszereplő, minden történést az ő szemszögén keresztül ismer meg a néző. Ez a lány nehezen kapcsolódik rá a körülötte lévő világra, megpróbál elhelyezkedni a különböző szociális burkokban, de nem sikerül neki. Mi ennek a folyamatnak a különböző aspektusait járjuk körbe az előadás során. Mivel a valóságban nem találja a helyét, a biztonságot a saját képzeletében leli meg, ebbe a fiktív világba rendezkedik be. Nyilván, ez nem egy fenntartható dolog, azt is vizsgáljuk, hogy mindez hová vezethet: jelesül, hogy elkezd gondolkodni azon, milyen lenne nem élni, megszűnni létezni.

Egy tinédzser lányról szól az előadás, ennek a korosztálynak ajánlanád elsősorban?

Az előadást alapvetően 14 éven felülieknek ajánljuk, de fontos, hogy ezt ne úgy értse a néző, hogy a darab csak a középiskolás közönségnek szól. 14 év felett bárkinek ajánlom, azt gondolom, nagyon sok szálon lehet vele kapcsolódni. A próbafolyamat alatt érkezett olyan visszajelzés kollégáktól – akik nem tinédzserek már –, hogy a történet során kicsit újra élték a fiatal korukat, vagy szülőként tudtak azonosulni a történettel. Olyan mindennapi helyzetek vannak ábrázolva, hogy valamilyen módon mindenki talál kapcsolódási pontot. Nagyon érdekes végigkövetni egy még gyerek, már majdnem felnőtt fiatal pár hónapját, hogy miken megy keresztül egy átlagos, vagy az átlagosnál érzékenyebb, hétköznapi lány. Éppen ezért azt mondanám, hogy 14 év felett mindenkihez szól, főleg azért, mert mindannyian voltunk ennyi idősek, és bizonyos karakterekben magunkra ismerhetünk. Nekem szándékom volt, hogy az előadás nyisson a tinédzser korosztály felé, de nem volt cél a megrendezésekor, hogy kifejezetten ifjúsági darab legyen.

A főszereplőt Erdős Lili egyetemi hallgató alakítja. Tudatos volt a részedről, hogy egy ennyire fiatal színésszel szeretnél együtt dolgozni?

Igen, bár amikor pályáztam, még nem tudtam, ki lehetne Aida, de abban biztos voltam, hogy nem a Bábszínházból kérnék fel erre a szerepre színészt, mert szerettem volna, ha azzal a fizimiskával rendelkezne, amilyennek én elképzeltem ezt a lányt. Így került a képbe később Lili, aki most végzős hallgató az egyetemen Zsótér Sándor és Szilágyi Bálint osztályában.

A Kísérleti Stúdió Instagram oldalán már beleshettünk a kulisszák mögé, amely alapján nagyon izgalmas lesz az előadás vizualitása. Mesélnél kicsit erről a koncepcióról?

Ha technikailag kellene meghatározni, akkor maszkos báb- és árnyjátékot fognak látni a nézők, emellett soksor használunk animációt és vetítést. A különböző szereplők, aszerint, hogy Aida milyennek látja őket, maszkokban tűnnek fel, a lány belső világát pedig egy hatalmas vászon (és rajta az animáció) jeleníti meg. Nagyon érdekelt, hogyan lehet keverni a felvett animációt az élő árnyjátékkal, ezért többször kíséreljük meg a bejáratott analóg technikát a modernnel fuzionálni. Azt gondolom, hogy az előadásban meglehetősen hangsúlyos lesz a vizualitás, sőt, több ponton vizuális dramaturgiával élünk, vagyis nem mindig a szavak és a párbeszédek viszik előre a cselekményt, sokszor nonverbális eszközökkel mutatjuk meg, min megy keresztül a főhős. Ugyanez igaz a zenére, a hangzásvilágra is, amely szintén szorosan kötődik Aida személyiségéhez.

Az nem titok, hogy az előadás zeneszerzője Kun Bálint, aki a Carson Coma tagja. Miért éppen mellette döntöttél?

A felkérés egyáltalán nem a megszokott módon történt. Pont akkor fedeztem fel magamnak a Carson Comát, amikor a pályázatot írtam, és úgy éreztem, hogy ők is olyan módon foglalkoznak a zene segítségével a tizen- és huszonéveseket érintő kérdésekkel, mint ahogyan én szeretnék a darabban. Edinával (Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatója – A szerk.) egy ördögkatlani fellépésük után kerestük meg őket a backstage-ben, és bedobtuk a kérdést, hogy érdekli-e őket egy közös munka. Egyből Bálinthoz irányítottak minket, aki a Zeneakadémián elektronikus zeneszerző szakon végzett és foglalkozott már alkalmazott zeneszerzéssel, noha nem színházi közegben. Nagyon élveztem a Bálint való közös munkát. Szerintem ad egy frissességet a darabnak, hogy nem bejáratott sémák és rutin alapján dolgozik, hiszen a színház neki is egy friss terület, és ezért ő is máshogy, nyitottabban állt a munkához. De persze, a Carson Coma sem hiányozhat az előadásból, két számuk is el fog hangozni, de hogy milyen formában és melyik lesz az a kettő, azt nem árulom el.

A színlap szerint a történtet végül mégsem egyedül írtad meg. Ennek mi volt az oka?

Mindenképpen szerettem volna magam mellé egy írótársat, mert tudtam, hogy mik az erősségeim és mik a gyengeségeim – ez utóbbiak kiküszöbölésére pedig kellett egy másik fél. Pass Andi korábban készített egy előadást középiskolásokkal (Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon – A szerk.), amely arról szólt, hogy a végzősök hogyan élték meg a Covidos időszakot. Andi az általuk írt szövegekből dolgozott, éppen ezért őt kérdeztem meg, hogy tudna-e ajánlani valakit. Ajánlás helyett odaadta a szövegkönyvet, és mondta, hogy mutassak rá a leginkább tetsző szövegre. Így került végül a képbe Gajda Anna, aki végül az írótársam lett ebben a folyamatban. Borzasztóan sok zseniális ötlettel gazdagította az előadást, Andi pedig egyfajta mentorként felügyelte az írás folyamatát, most pedig dramaturgként segíti a munkánkat. Fantasztikus érzés volt a darab írásakor, hogy olyan valaki, akinek a munkáját nagyra tartom, őrangyalként ott állt mellettem. Illetve fontos még megemlítenem Lázár Helga nevét, aki az előadás árnyjáték-konzulense, és már a pályázat megírásakor rengeteg segítséget nyújtott nekem.

Milyen érzés neked a másik oldalon lenni? A színésztársaid könnyen elfogadták, hogy most nem játszótársuk, hanem vezetőjük vagy?

Nagyon nyitottak voltak, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok nekik. Még az egyetemen próbáltunk egy darabot, amikor megjött az e-mail, hogy nyerten a pályázaton. Egyből berohantam a terembe elújságolni a hírt, mire Bartha Bengedúz osztálytársam – akit kb. 10 éve ismerek, hiszen együtt jártunk középiskolába –, viccesen annyit mondott: „Podlovics, te fogsz rendezni? Jézusom!” (nevet) Kicsit tartottam is tőle, ugyanakkor rájöttem, hogy minden csapatba kell egy rebellis, aki bele mer kötni abba, amit csinálok, meg meri mondani a véleményét. Az már a legelején is kiderült, hogy Bendegúz baromi lelkesen állt az egészhez, remek ötletei voltak, amik végül bele is kerültek az előadásba. A próbafolyamatot a visszajelzések alapján olyan légkör jellemezte, amiben mindannyian jól éreztük magunkat. A téma rengeteg személyes vonatkozású történetet hozott elő a szereplőkben, ezeknek próbáltam is teret adni, mert a színésznek mindig nagy segítség a személyes kapcsolódás. Szeretem, ahogyan jelen vannak, hogy hoznak ötleteket, és igyekszünk mindent kipróbálni. Az elején nagyon izgultam, ezért úgy éreztem, hogy 110%-ot kell nyújtanom felkészültség terén, és tudom, hogy nekem kell kordában tartani az egészet, ugyanakkor azt is megtanultam, hogy ha jön egy jó ötlet, akkor nekem is kell engednem, mert ezek mint a produkció sikerét szolgálják.

Kiemelt kép: Podlovics Laura a Nem félünk a sötétben nyílt próbáján (Fotó: Tar Dávid)