„Mindenhova szolgálni megyek a közönséget” – interjú Pál István Szalonnával

Sok kitartás kell ahhoz, ha az ember Pál István Szalonnával szeretne interjút készíteni. Nem csak a találkozót nehéz tető alá hozni, telefonon elérni is komoly kihívás a legismertebb magyar népzenészt. Nevével jelzett zenekara mellett a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, a Hagyományok Háza főigazgató-helyettese, de a dubaji világkiállítás kulturális programjáért is ő felelt. Tanít, nyári táborokat tart, a rengeteg fellépés és próba mellett idén bakelitlemezt is készített. A KŐFESZT Folkklub hétvégi rendezvényén beszélgettünk vele, a népszerű fesztiválnak nemcsak állandó résztvevője, hanem zenei vezetője is.

Nem szeretnék ünneprontó lenni, most, hogy végre összehoztuk a beszélgetést, de nem kerülhető meg a téma: Ukrajnában születtél, ahol most éppen háború zajlik. Hogy lehet együtt élni ezzel a gondolattal?

Igazából sehogy. Minden rokonságunk ott van. A munkájuk végett a legtöbb férfi szanaszét van a világban, de ez már a nagyapám idejében is így volt. Visk, ahol születtem, nagy részén építkezésekkel foglakoznak. A férfiak elmentek hat hónapra, dogoztak, amikor végeztek, hazajöttek és hoztak mindenféle terményt. Utána mentek vissza újabb hat hónapra, és a nagyobb sátoros ünnepeken jöttek csak haza. A falu lakossága ezt szokta meg, a férfiak az év túlnyomó részében nem voltak otthon. Ez most is így van, hiszen ingáznak szanaszéjjel, csak most nem mehetnek haza. Azaz, nem tudnak hazamenni. A legnagyobb gond az, hogy tulajdonképpen azt sem tudjuk, pontosan, hogy mi a valódi helyzet. A híradásokban az ember sok mindent lát, mindenki mond valamit, de azt nem tudjuk, hogy mi az igazság. Az természetesen örömteli, hogy jelen állás szerint Kárpátalján nincs fegyverropogás és reméljük, hogy ez így is marad. Mindenki azt várja, hogy ez a helyzet megoldódjon. Az biztos, hogy bármilyen variáció is jön, az a kárpátaljai magyarság életében megint óriási nehézséget fog hozni. De nemcsak a magyarságnak, mindenkinek, aki ott él. Mert azt fontos tudni, hogy Kárpátalja egy békés hely, nem szoktak nagy atrocitások lenni az ukránok és magyarok között. Ha bármi baj van, azt mindig rájuk küldik. A háború mindig a népet sújtja, muszáj, hogy vége legyen. Akinek el kell hagynia a házát, akinek családtagjai halnak meg a háborúban, azokban ez egy életen keresztül nyomot hagy. Lehet ezt mindenféle ideológiákkal magyarázni, de az emberi élet pótolhatatlan és mindennél fontosabb.

Korodból kiindulva te is katonaköteles vagy?

Igen. Ez az egész helyzet rányomja a bélyegét a mindennapokra. A háború kezdetén a muzsikálásból azonnal mentem a határra segíteni, az átjövetelben, aztán abban, hogy ki hova kerüljön, végül meg munkát találni. Az első pár nap nagyon komoly logisztika volt. A szüleim már régóta Magyarországon élnek, de nagyon sok rokonunk van odaát, azaz van kiért aggódnunk.

A szüleid a mai napig zenével foglalkoznak, a te pályádon volt-e ezáltal családi nyomás vagy saját kútfőből döntöttél úgy, hogy követed őket?

Legbelül voltak korszakaim, néha fellázadtam, de értettem is, hogy miért jó ezt csinálni. Azt a tudást, amit a szülők már megszereztek, azt kár lenne nem továbbvinni. És persze volt olyan pillanat, amikor eltökélt voltam abban a tekintetben, hogy nem akarom ezt csinálni.  Amikor elkezdtem zenét tanulni, édesapám volt a zeneiskola igazgatója, édesanyám meg a szolfézstanár. Na-most, egy diák általában két dolgot nem szokott szeretni az iskolában: az igazgatót és a szolfézstanárt. Én focizni akartam egész életemben, nekem a foci akkor mindenek felett állt, legkevésbé vágytam hegedülni. Tizenkét éves lehettem, amikor elmentünk egy zenei táborba, ott találkoztam először a népzenével. Az sorsfordító volt számomra. Addig egy gyerek hegedűsként mást sem csinál, csak órák hosszat gyakorol a szobában, a zongoratanárnővel eljátssza, amit kell a vizsgán, aztán otthon gyakorol tovább, de nincs meg a közösségi személyes élmény. Ez nekem a népzenével jött. Apu is elkezdte oktatni a zeneiskolában a népzenét, volt táncház, táncegyüttes és egyszerűen átbillent bennem, hogy ezt milyen jó csinálni. Megtanultunk három ugrós dalt, arra már tudtak táncolni, akkor már mosolygós embereknek játszhattunk. Aztán a 92-es tábortól megfordult a klasszikus zene is. Elkezdtem szeretni a klasszikus zenét játszani is, onnantól kezdve az, hogy apuék éjjel-nappal mentek fellépésekre, és mi mentünk velük, az természetes lett. Minden hétvégén fellépés volt, minket vittek magukkal, egyszerűen belenőttünk.

Kicsit szürreálisan is hangzik, hogy közgazdaságtant tanultál.

A szovjet átalakulás után nem volt még Ukrajnának fizetőeszköze, a boltokban nem lehetett venni semmit. Volt, hogy apuék évekig nem kaptak fizetést és egyszer csak megkapták cukorban. Akkor azt az iskola tanárainak hordta ki zsákszámra, nekik is az volt a fizetésük. Ezért mindig mondta, hogy fiam, legyen egy normális szakmád is, amiből meg tudsz élni. A gimnázium után vállalkozási főiskolára mentem, közgazdaságot tanultam, és másodikos lehettem, amikor szóltam otthon, hogy nem akarom ezt csinálni. Zenélni akarok, tanítani, amit láttam tőletek. Nagy kő esett le a szívükről, annyit mondtak, hogy csináld! Amiatt volt inkább egyfajta nyomás, hogy legyen szakmám, csináljak mást, mint ők, mert szinte belehaltunk a kultúránkba. Ha az ember tényleg szereti ezt és olyan családban nő fel, ahol az egész muzsikálás szeretet alapú, akkor nehéz elvonatkoztatni a dolgoktól. Amikor gyerekkoromban nem volt a zeneiskolában fűtés télen, akkor az egész zeneiskola, több száz gyerek, hozzánk járt haza. Reggeliztünk hétvégén és már leskelődtek a gyerekek az ablakon, hogy bejöhetnek-e. Bejöttek és anyuék otthon vezették a kórust. Péterfalvát ebben az időszakban tettük fel a zenei térképre, nagynevű, nívós zeneiskolák, a melbourne-i, és a moszkvai mellett nyertünk a kórussal. Apu mindig azt mondta, hogy kezünk, szívünk, eszünk pont ugyanolyan van, mint bárki másnak a világban, minden attól függ, hogyan foglalkoznak a gyerekkel.

Ő hogyan foglakozott a gyerekekkel?

Mikor elkezdte rajtunk keresztül, akkor, ha magyar kórus-irodalmat tanultunk, akkor elhívta Kocsár Miklóst, hogy foglalkozzunk vele. Mindig azt, akinek a szerzeményeit énekeltük. Így azt éreztük, hogy milyen jó dolog ezt csinálni. Ha néptáncról volt szó, akkor meghívta Erdélyi Tibi bácsit, aki a Magyar Állami Népi Együttes szólistája volt. Ez a 80-as évek vége, 90-es évek eleje volt, igyekezett mindig olyan embereket bevonni, akik a leghitelesebbek voltak. Kárpátaljára szívesen jöttek, mi felfedezés voltunk az anyaországból érkezőknek. Erdélybe is nehéz volt menni a vasfüggöny miatt, de Kárpátalja és a Vajdaság volt, ahova sokkal nehezebb volt eljutni. Mi mindig mostohagyerekek vagyunk, az Európai Unióba is mindenki sokkal hamarabb belép nálunk, mi valahogy mindenhol hátul kullogunk. De amikor átlépnek az emberek a határon, akkor látják, hogy milyen vendégszerető és jó hangulatú nép vagyunk. Nagyon érdekes, hogy a legnagyobb bajban is tud az ember mosolyogni és viccet mesélni. Ez kell a kárpátaljai magyarságnak a túléléshez.

Biztos ez is az oka, hogy téged mindenhol szeretnek. Bárhol említettem a nevedet, mindenki pozitív élményeket emlegetett veled kapcsolatban. Mi a titkod?

Nincs ebben semmi megjátszás, ilyen közegből jövök, ezt hozom otthonról. Én tényleg örülök más sikerének, tehetségének. Néha úgy érzem, mintha valami elvarázsolt burokban éldegélnék. Nemcsak népzenével, tanítással is foglalkozok, ez a saját, külön bejáratú világom. És tényleg szeretem, amikor azt látom, hogy valakinek örömöt tudok okozni. Ez nem feltétlenül csak a muzsikában van így, hanem az apró, hétköznapi dolgokban is.

Milyen gyerekkorod volt?

Otthon minden egyes dologért meg kellett harcolni. Ha kellett, apuval cukrot hordtam, zsákszámra. Azt láttam, hogy édesapám, aki a kijevi operaházban áll és vezényli a szimfonikusokat, egy évvel később Péterfalván a hátán cukros zsákot hord a tanároknak, hogy megkapják a bérüket. Ez elég komoly kontraszt volt. Annak idején, amikor a cserediák program volt, akkor mehettünk Debrecenbe népzenét tanulni ingyen, „csak” apunak el kellett vinni minket. Hajnali 2-kor felkeltünk, álltunk pár órát a határon és hogy az útiköltségre való meglegyen, a szüleim a KGST piacon árultak, pufajkát, zománcfestéket, dióbélt, amit éppen lehetett. Jött apunak egy barátja, akivel egyetem óta nem találkoztak, és nem értette, hogy apu mit csinál. Hát nem látod, zománcfestéket árulok – mondta édesapám. De hát nincs benned semmi ambíció? Karmester vagy, nem? Igen, de ezt szeretem csinálni – reagált apu. Szóval a mi életünkre ez a hozzáállás a jellemző. Amiben megtaláljuk az örömünket, azt csináljuk. Ebben a helyzetben is azt tartották a szüleim szem előtt, hogy tanulhatunk népzenét, és nem a nehézségeket nézték. Jó visszaigazolás volt, hogy ha ez az ára, akkor így tanulunk. A húgommal mindketten muzsikálunk, ezáltal a magyar nép értékeit próbáljuk megőrizni és továbbadni. Nem kell a népzenét mindenkinek a fejébe beleverni, de legyünk rá büszkék, ez a miénk. A muzsikálásban is ugyanezt csinálom. Mindenki, aki egyszer is találkozott velem, az tudja, hogy a romkocsmában, a táncházban vagy bárhol, én ugyanolyan széles mosollyal húzom. Akkor is, ha Károly hercegnek játszok a Buckingham palotában, és akkor is, ha 15 embernek egy falunapon.

Tanítasz is, hogy látod, a mai fiatalokat mennyire érdekli a műfaj?

Szerintem elég jól állnak hozzá. Azt nem lehet kivédeni, hogy a világ felgyorsult, ebből fakadóan sokaknak a vágya, hogy gyorsan ismert legyen, rengeteg koncerttel, azaz egyből befusson. De a munka részét nem lehet megspórolni. Mi azt, hogy ismertséget szereztünk, azt a rengeteg táncháznak, a sok gyerekprogramnak köszönhetjük. A lépcsőfokokat nem lehet kihagyni, és többet sem lehet lépni egyszerre a kelleténél. Nekem sem ajándékba adták a lehetőségeket. A közönséggel nagyon nehéz megkedveltetni a műfajt és az sem könnyű, hogy mindig ugyanazt az értéket tudd vinni. Én akár az öltözködésben, vagy az italfogyasztásban, mindig nagyon fontosnak tartottam, hogyha engem meghívnak bárhova, akkor én oda, azt a közönséget szolgálni megyek. Nem megmutatni, hogy mekkora fazon vagyok, mert ez nem erről szól. Egy muzsikusnak mindig ez adta meg a rangját. A falusi közösségben, hogyha elmegyünk népzenét gyűjteni, és megkérdezzük valakitől, hogy ki muzsikálta a lakodalmát, akkor ő büszke arra, hogy a falu legismertebb cigányprímása, mert az akkor tényleg őt szolgálta. És ez visszafele is játszott, rang volt egy faluban muzsikusnak lenni. Amikor édesapám azt akarta, hogy tanuljam meg a szakmát rendesen, akkor Tiszaújlakon bevitt egy cigányprímáshoz és otthagyott. Adott neki két zsák krumplit, meg lisztet és egész nap dolgoztam, mint egy inas. Este pedig leültetett és megtanított két nótát. De nemcsak azt, hanem mindennap valami mást is. Például, hogy ha valahova megérkezel, akkor úgy érkezz meg, úgy tiszteld meg a vendéget, és úgy menj haza, hogy legközelebb is gondoljanak rá, hogy visszahívnak téged. Ezt most leegyszerűsítettem, de ez a szakma alapja. Ami igazából hivatás is, meg kell tanulni, nem lehet a közepébe ugrani.

Megtanultad a szakmát, sőt, a csúcson vagy, az egész világon ismerik a nevedet. Folyamatosan fellépsz, próbálsz, a te napod hány órából áll?

Igen, ezt jól látod, szerintem az enyém 27-ből. (nevet)

Egyik nap Sümegen vagy, aztán most Köveskálon a KŐFESZT rendezvényen, majd Hollókő, Prága, és a sort év végéig folytathatnám, hiszen tele a naptárad. Nem fárasztó a sok fellépés, ami sok utazással is jár?

Vannak olyan programok, mint például a Muzsikál az erdő, ami nem kellett volna, hogy azon a napon beleférjen, de én annyira szeretem, hogy ha azt mondják, hogy mi fizessünk, hogy mehessünk, akkor fizettem volna. Képzeld el, amikor egy erdőben muzsikálsz olyan embereknek, akik a túrázásból jönnek. Olyan az egész, mint egy álom. A Helikoni Ünnepségeken pedig diákok vannak, azt is nagyon szeretem. Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor pár évvel ezelőtt ott muzsikáltunk, és ezer gyerek elkezdett táncolni. Teljesen ledöbbentünk, mintha valami moldvai csángó buli lenne. Másfél óráig megállás nélkül táncoltak, ez olyan töltést adott nekünk is, ami miatt tudtuk, hogy máskor is visszatérünk. A KŐFESZT pedig a szívem csücske, igazi hiánypótló kezdeményezés. Elképesztő hangulat van, mint egy rock koncerten és csodálatos a helyszín is. Egy percig sem volt kérdés, hogy ott a helyünk, hogy összehangoljuk a nyári programunkkal.

Ennyi munka mellett mivel és mikor töltődsz fel?

Valóban, bármennyire is örömforrás, amit csinálunk, húsból és vérből vagyok én is, egy idő után elfáradok. Kevesebbet kellene dolgozni, mert fizikailag érzem, hogy vannak határok. A múlt héten lement a Müpában a bemutatónk, a Kivirágzott keresztfája, utána fogadás, hazamentem, majd másnap már játszottam Bátaszéken az Ökumenikus Szeretetszolgálattal egy jótékonysági koncerten. Pakson meg kellett állnom és aludtam egy órát a kocsiban, mert nem bírtam levezetni. Nem csak azért mondom, hogy feltölt a muzsikálás, mert jól hangzik, hanem mert tényleg így van. De a szervezet okosan van kitalálva, ha nem állok meg magamtól, mindig rákényszerít a pihenésre. Édesanyám keménykezűségének köszönhetően pedig minden augusztusban van egy hét, amit együtt tölt a család, fellépés nélkül.

Hihetetlen pálya van már most mögötted, rengeteg díjat és elismerést kaptál. Van még olyan dolog, amire nagyon vágysz?

A tanításban szeretnék még jobban kiteljesedni, illetve gyerekkorom óta vágyom arra, hogy egy magyar hegedűk múzeumát csináljak. Ez az álmom, remélem, egyszer megvalósul. Huszonnégy éve gyűjtögetem, már van ötven darab. Többségében vásárokban és ócskapiacokon szereztem be őket, aztán rendbe rakom, van olyan, amelyiken 8 hónapot dolgoztam. Amikor megkaptam az Érdemes Művész kitüntetést, a szüleim megnyugodtak, hogy végre vehetek magamnak egy lakást. De én Bárány Dezső-hegedűt vettem belőle. Inkább nem mondom meg, hogy mi volt erre apu reakciója. (nevet)

Hol képzeled el ezt a múzeumot?

Tamásiban vettem egy kúriát, azt szeretném rendbe hozatni. Lesz majd ott nyári tábor, iskola és a múzeum.

Mire vagy az életedben a legbüszkébb?

Arra, hogy egyre több emberrel megszerettettük a csárdást. Az elmúlt tíz évben azt látom, hogy bárhol játszunk, az emberek éneklik a nótáinkat. Mi nem játszunk feldolgozást vagy populáris zenét, ezért különösen örülök, hogy egyre többen szeretik az élő vonós zenét. Mindig énekeltetem a közönséget és látom, hogy vágynak is erre.

Mennyi az a leghosszabb idő, amikor nem gondolsz a zenére?

Hát… biztos volt már egy olyan óra az életemben, de nem gyakran fordul elő ilyen.

Többször elmondtad már, hogy egy népzenei táborban ragadt rád a Szalonna név, ahol fociztatok, de közben mindig kijártál szalonnát enni. Soha nem zavart, hogy így hívnak?

Nem, azóta is nagyon szeretem és szerintem illik is hozzám. Bajban is lesz mindenki, ha egyszer lefogyok. Hogy fognak majd hívni? Salátának?

Kiemelt kép: Pál István Szalonna (Fotó: Steindl Gabriella)

Az interjú a KŐFESZT és a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programnak köszönhetően jött létre.