Mindenből következik valami – Kritika a Fame – A hírnév áráról

Három esetben fogynak el a jegyek egyetlen nap leforgása alatt vidéki teátrumokban. Kicsi a színházterem, illetve jó, vagy jól reklámozott maga a darab. Amennyiben ezeket a kritériumokat a Vörösmarty Színház legújabb bemutatója kapcsán sorra vesszük, akkor kiderül, hogy a 453 fős befogadóképességű játszóhelyen színpadra állított Fame – A hírnév ára musical ugyan kevésbé ismert nagynevű társainál, Székesfehérvárra történő érkezése azonban sosem volt híján az alapos hírverésnek. A próbafolyamatot ugyanis a 14 és 28 év közötti korosztályra kivetítve nyilvánosan meghirdetett többfordulós válogató előzte meg, amelyet a helyi televízió is közvetített.

A rafinált marketingnek köszönhetően a majdani közönség ebben a korai fázisban egyszerre kaphatott ízelítőt a jövőbeni előadás hangulatából, alakíthatott ki valamiféle szimpátiát a kiválasztott közreműködőkkel, és érezhette magát annyira bennfentesnek, hogy ne legyen rest a legelső adandó alkalommal megnézni a már műsorra tűzött színdarabot, még ha feliratkozással is legalább 1-2 hónapot kell várnia a szabadon elérhető jegyekre.

Valahol Európában. Ez a musical juthat sokunk eszébe a Fejér megyében szeptember 11-én bemutatott Fame – A hírnév ára kapcsán. A két darab témájában és történetszövésében ugyan markánsan különbözik, hiszen előbbi a második világháború végén csapatokba verődő gyermekcsoportok túlélési küzdelmeiről szól, utóbbi pedig egy művészeti iskola diákjainak áldozatokkal és kitartó munkával tűzdelt mindennapjairól, ám az ilyen jellegű eltérések ellenére az előadások azonos dramaturgiai életutat tudhatnak magukénak. A magyarországi ősbemutatók ugyanis mindkét esetben kissé édeskedőre sikerültek, és bár már azokban is jelen volt a drámai vonal annak idején, nagyban tompították azt a cukira komponált jelenetek, és a tökéletes énekhangok. Aztán az évek során akadt olyan rendező, aki Dés László zenés színpadi művét végre karcosabbra merte rendezni, hogy ezáltal újfajta realisztikus erőt kapjon a tartalom, és szerencsére hajszálra ugyanez történt napjainkban a fehérvári Fame-mel is.

A darab rögtön egy merész felütéssel indít: művészi pályára készülő, és sikeres felvételiben reménykedő fiatalok vetkőznek alsóneműre a nyitójelenetben, a kiszolgáltatottság érzésének képileg megjelenített kivetüléseként. Kis túlzással élve már ekkor körvonalazódni látszik a végkövetkeztetés, amely szerint Hargitai Iván rendező nem kisebb dolgot vitt véghez, minthogy kihúzta a musicalnek, mint műfajnak a méregfogát. Aki nem érzi ugyanis magáénak a zenés darabokat, mindig azzal érvel, hogy nézőként nem tud igazán elmélyülni a látottakban, mert a dalbetétek megakasztják a cselekményt, a prózai részek pedig súlytalanok. A Vörösmarty Színház előadása azonban megerősítette azokat a pontokat, amelyeket meg kellett, fokozott jelentőséggel ruházta fel például a táncbetéteket, leradírozta a manírokat az énekszámokról, hogy azok a prózai részek nyílegyenes folytatásaivá nemesedjenek, továbbá életszerűséget lehelt az egyszerű kis párbeszédekbe.

Szintén dicséretes, hogy a direktor a könnyed szórakoztatás oltárán semmiképpen nem akarta feláldozni az egyes jelenetekben bujkáló melankóliát, így bár nem száműzte a helyenként intenzíven megmutatkozó humorfaktort sem a produkcióból, mégis csupán ott hagyott meg némi felszínességet, ahol fontos volt később rámutatni, hogy ez a kezdeti attitűd a történet adott részén mennyire gyökeresen átfordult. Így érte el Hargitai Iván azt az édes-bús hatást a Fame-mel, amit a kibontakozó események láncolata egyébként egyaránt sugalmazott: hogy az élet egy – a bemutatotthoz hasonló – mikroközösségben, ahol szinte búra alatt nevelik a tanítványokat, ugyanannyira kevéssé kiszámítható, mint bárhol máshol a nagyvilágban.

Jose Fernandez, a musical történetének megalkotója annak idején jellegzetes, éppen ezért a néző számára könnyen felismerhető hősöket teremtett, a hazánkban létrehozott előadások többsége pedig meg is elégedett ennyivel, ezért reménytelenül egydimenziósak voltak az akkori karakterek, és azok is maradtak egészen a függöny legördültéig. Ezt elkerülve Hargitai saját változatában minden szereplőt tűpontosan határozott meg, illetve ügyelt arra is, hogy azok jelenetről jelenetre, sőt, másodpercről másodpercre megtartsák alapjegyeiket, és csak esetleges jellemfejlődésük rajzolhassa át róluk a következetesen fenntartott képet.

A közreműködők folyamatos színpadi jelenlétének nem kis következménye, hogy a játékidő előre haladtával egyre inkább egységként gondol rájuk a közönség, a megformált figurák többrétűsége viszont még ennek ellenére is megmutatkozott, ahogyan azok sodródtak a cselekménnyel. A fiú, aki mindent elviccel, talán csak szeretetet és odafigyelést szeretne környezetéből kisajtolni, a nagyszájú táncos saját belső bizonytalanságát leplez el, aki pedig már a kezdetekkor hatalmas sztárként gondol önmagára, belebukik abba, hogy nemcsak fejben, hanem a gyakorlatban is lerövidíti a rajtkőtől a célszalagig elvezető utat, ráadásul meglévő készségeit és képességeit tudatmódosító szerekkel akarja felnagyítani.

Az eddigi Fame-értelmezések hiányosságának tekinthető, hogy egyetlen sorstragédiára koncentráltak, holott az előadás legfőbb vállalása az arra való rámutatás, hogy bármiféle művészeti képzés elvégzése önmagában még nem jelent garantált vagy azonnali elismertséget. Sokan annak kapujában véreznek el, mert közbeszól egy jelentős mértékű sérülés, helytelen hozzáállás, no meg a rátermettség, vagy éppen a lelki érettség hiánya. A különböző tehetségkutató műsoroknál is rendre előálló alaptézis a gyors felemelkedésről, hatalmas zuhanásról, illetve a görcsös megfelelési kényszer okozta mentális problémák felbukkanásáról bizony osztályszinten is megfigyelhető, és egynél azért jóval több növendéket érint – erre a jelenségre a fehérvári rendezés tökéletesen rámutatott.

Egy újabb erénye viszont a Vörösmarty Színházban megtekinthető Fame-nek, hogy esetében a direktor örökre leszámolt a funkciótlansággal. Itt az összes mozzanatnak értelme volt, sosem keletkezett a színpadon üresjárat, ennél fogva a jelenetek szépen egymásba úsztak. Mindenből következett valami, az eszközök többféle rendeltetésű használata pedig nem vált kárára a darabnak, sőt, megsokszorozta a komplexitást. Így lett például a menzákon fellelhető tálcákból egyszer tányéralátét, máskor meg ultravékony kialakítású digitális mérleg az előadásban. A szimbólumok bátor alkalmazása mellett azok elhagyása is előfordult a musicalben Székesfehérváron.

A szerző által eredetileg színesbőrűként megálmodott Tyrone Jacksont ugyanis egy külsőleg inkább kifejezetten skandináv típusúnak mondható színész, Szaszák Zsolt jelenítette meg az egyik szereposztásban, a hízékonynak leírt táncoslány (Urbán-Szabó Fanni) sem számított igazán túlsúlyosnak, az erős jellemábrázolás miatt azonban mindez nem okozott zavart a nézők fejében, ahogy bármiféle hiányérzetet sem.

A játékidő alatt a fiatal közreműködők egyetlen percig sem lazíthattak, ezért valamennyi gesztusuk hozzáadott valamit a cselekményhez, a nagyfokú koncentráció pedig kétségkívül rásegített a látottakra, mintha duplán valósult volna meg a mondanivaló a művészvilágba való bekerüléshez elengedhetetlen kitartás, kemény munka, sok áldozat és harc szükségességéről. A közlendő ilyetén felerősítése pedig kétségkívül valamennyi színházcsináló álma lehet, főként, hogy amint azt a mostani zajos siker bizonyítja, le is lehet nyűgözni vele a közönséget, közöttük ezúttal a teátrumok látogatása ellen egyébként egyfolytában lázadozó kamaszokat is.

Ráth Orsolya írása

Kiemelt kép: Jelenet a Fame – A hírnév ára című előadásból (fotó: Vörösmarty Színház)