Sokszor azt sugallják, mind a kritikák, mind maguk a színházi alkotók, hogy a radikális, a nézőket feszélyező és ingerlő megoldásokhoz kell a bátorság. Úgy tűnhet, és sok esetben jogosan, hogy egy klasszikus darabban már nincs ma izgalom, nincs bennük semmi, ami leköthetné a folyamatos pörgéshez szokott nézők figyelmét. Verseny van azért, hogy ki tudja a közönség egyre magasabbra emelkedő ingerküszöbét megugrani. Eközben azonban néha elég csak átsétálni a léc alatt. Ehhez kell a bátorság.

Hegedűs D. Géza a John Gabriel Borkmanban (fotó: Dömölky Dániel)

Ibsen remekműveit a fővárosi színházi közönség jól ismeri, láthattunk Budapesten több Nórát, fonott kosárban vadkacsákat, építőmestereket, kísérteteket és Rosmersholm lakói is ellátogattak már többször is a magyar deszkákra. Korrupt bankárral azonban jó régen találkozhattunk színházban. John Gabriel Borkman azonban decemberben a Pesti Színházban is megkezdte ideges sétáját emeleti dolgozószobájában.

Valló Péter időről időre visszatér a Vígszínházhoz, hogy színpadra vigyen egy-egy olyan művet, amelyet ahogy a példák is mutatják, hosszú éveken keresztül játszhatnak majd. A John Gabriel Borkman kiragadja a nézőt a hétköznapok, még inkább az ünnepi készülődés forgatagából, és leültet, megállásra késztet. Az előadás ugyanis megköveteli, hogy figyeljünk. A színészek, hiába egymással játszanak, szinte végig a nézők felé fordulva társalognak. Merev pozíciók, mozgáshiány és kevés bútor teremti meg egy babaház illúzióját. Roppant izgalmas, ahogy ez a statikus kép a végén feloldódik, ahogy a főszereplő megtöri az évek óta tartó gyökeresedett állapotokat. Végre változtatna, kilép a fényre, és ez az életébe kerül.

Tar Renáta a John Gabriel Borkman című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

Valló Péter remek érzékkel csinált metszően hűvös kamaradrámát, melyben színtisztán a színészeké, a színészi energiáké a főszerep. Veszélyes vállalkozás, mert a színészek nem tudnak mi mögé elbújni, és bizony ki kell vívniuk a nézők figyelmét. Azonban Valló nem csak rutinos, hanem ravasz is volt és megrendezett egy klasszikus, régimódi színház hangulatát idéző mai, frissnek ható alkotást.

A John Gabriel Borkman címszerepében, a bukott, korrupt bankvezérként Hegedűs D. Géza lép színpadra, feleségét, Gunhildot Hegyi Barbara, míg a férfi volt szerelmét, Ellát Börcsök Enikő alakítja. A két nő testvérek, nagyon is különböznek, egy valami viszont közös, mindkettejüknek megvan a maga rögeszméje, melyek középpontjában a Borkman család egyetlen fiúgyermeke, Erhart áll. Gunhild görcsösen szeretné visszaállítani a megtépázott Borkman név becsületét, ehhez pedig eszközül képes lenne saját fia életét is alárendelni. Rideg és hűvös, látótere beszűkült, elvesztette képességét ahhoz, hogy érezzen, bármit is. Hiába szült, minden mi anyai, látszólag hiányzik belőle.

Hegyi Barbara a John Gabriel Borkman című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

Eközben Ella, aki nem lehetett anya, végig a szeretet mécseslángjaként ég a színpadon. Ella volt az, aki Borkman bebörtönzése és a család kisemmizése után párfogásba vette testvérét, és vállalta, hogy a csöpp Erhartot neveli, ameddig lehet. Bár saját gyermeke nem lehetett, és egyetlen és igaz szerelme is megcsalta őt engedve a hatalom és pénz csábító szirén énekének, mégis töretlenül pislákol benne a remény szikrája. Hiába mondja Ella többször is, hogy kiölték belőle a szeretetet, érezzük, hogy ez nem igaz, ez csak a segélykiáltás, amit viszont egyik szereplő sem hall meg.

Börcsök Enikő a John Gabriel Borkman című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

Nem csak a három főszereplő közül, hanem az egész előadásból kiemelkedik Börcsök Enikő, aki ismét a nézőt megérintő természetességgel játszik. A színésznő színpadi jelenléte áthatja az előadást, az érzéketlen, fagyos és megmerevedett pillanatokban ő nyújtja a közönség vacogó lelkének a menedéket. Bármennyire is szép, nemes, ahogy Ellája a legnagyobb tragédiában is megőrzi méltóságát, emberségét, tud és akar is másokra figyelni, elkeserítő konklúzió, hogy a gyászos végzettől ez sem menti meg az embert.

Ibsen utolsó előtti drámája egyszerre szól a bukásunk elfogadásáról és arról a folyamatról, amely során felismerjük, tetteinkért, életünkért csakis saját magunk vagyunk a felelősek. Nem várhatjuk a nagy megmentőt. Tényleg a pénz a legfontosabb? Hogy válunk egyik pillanatról a másikra érzéketlenné? Miért dobunk el magunktól mindent és menekülünk a rögeszmék árnyékába? Emellett megpedzegeti azt a témát, amit a második világháború utáni német filmgyártás is a vállára vett: a gyerekeknek kell felelniük a szülők bűnei miatt?

Ezeket a kérdéseket veti fel Valló Péter legújabb rendezése, mely a sarki fényeket is elhozza a Váci utcába.

Kiemelt kép: Börcsök Enikő, Vecsei H. Miklós és Hegyi Barbara a John Gabriel Borkman című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)