„Minden szerepemben meglátom a lehetőséget” – interjú Domokos Lászlóval

A Thália Színház idei évadának utolsó bemutatója március 13-án debütál a Télikertben. A Kelemen József által rendezett Tengeren egy írországi kocsmahangulatú lakásba kalauzolja a nézőket karácsony szent éjjelén. A Nickyt alakító Domokos Lászlóval a próbafolyamat hajrájában beszélgettünk.

Egy kortárs ír szerző, Conor McPherson darabját próbáljátok. Ismerted korábban az írásait?

Conor McPherson szinte velem egykorú, de eddig teljesen ismeretlen volt számomra, az olvasópróbán találkoztam először vele. Ha jól tudom, Magyarországon eddig egyszer volt bemutatva ez a darab. Az az  ír világ, amiről a történet szól, viszont nem áll messze a székelyek világától. Én Erdélyből származom, ahol szintén nemzeti sportnak számít az ivászat: Székelyföldön úgy szokták mondani, hogy nemzeti sport az ivászat, de nagy szégyen a részegség. Szóval valahol a kettő között kell megtalálni a mértéket, ami nem mindig könnyű. A történet ennek a világnak a lepusztultságát, mondhatni majdnem értelmetlenségét próbálja megmutatni, viszont mindezt a karácsonyi várakozásban, a karácsony szent estéje alatt.

Nagyon rövid az idő, viszont nagyon sok a szöveg, ami bonyolult is. Öt ember egyszerre beszél majd a színpadon, viták, kártyázás, italozás, stb. Ahogy Kelemen József rendező nagyon jól fogalmazott: az ünnepi várakozásban, ebben a lepusztult világban egyszerre van jelen a profán és a szentség. És azt hiszem, itt van a darabnak a titka, hogy manapság az ünnepeink szinte üresek, kimerülnek az ajándékok hajszolásában, ahogy Szilágyi Domokos mondja: a szép karácsonyfában a lényeg valahol elveszett. Ezek az emberek isznak, játszanak, hanyagolják a családot, de mégis együtt szeretnének lenni, és pont a lényeget fogalmazzák meg: a szeretetet, a tiszteletet, a karácsony hagyományának megünneplését. Nem akarok  spoilerezni, de a végén még misére is elmennek. Érdekes ennek a kettősségnek a vegyülete, ami nekem nagyon sok mindent elárul és nagyon sok mindent előrevetít.

Te kit játszol, és ő milyen  karakter?

Én Nickyt alakítom, aki full optimista, a csapatban ő az, aki a leginkább rendben van, a legcivilizáltabb az öt férfi közül. Nincs teljesen szétcsúszva, és nem is iszik annyit, mint a többiek, ugyanakkor mégis hozzátartozik ehhez a világhoz. Bizakodó, izgága fickó, aki állandóan jókedvű, és mindig nyitott egy áldomásivásra. A párjával is jól megvannak, nagyjából kerek körülötte minden. Ragaszkodik az öreg cimborájához Richardhoz, ez is szép szál, ahogy a barátságok kifejeződnek, és jó humora van. Ő az, aki szinte mindig veszít, a legpocsékabbul játszik, ami nagyon sok vicces helyzet forrása.

Nehéz darab?

Nagyon. Látszólag nagyon pontos, és nagyon pontosan leír mindent a szerző, még azt is, hogy mikor teszed le a kártyát, mikor veszed fel a sört, mikor megy el valaki, mikor jön vissza, ki hova ül, ami mondjuk fontos is, mert egy kártyapartinál azért komoly törvények vannak, és ha nem oda ülnénk le, akkor nem úgy jönne ki a párbeszéd. Ez egyrészt jó itiner, viszont pont ez a nehézsége is, hogy miképp tudjuk egyedivé tenni, és a mi idegrendszerünket ráépíteni. Mindezt flottul, észrevétlenül, mintha tényleg így beszélnénk, hogy hitelesen fel tudjuk tenni a színpadra.

Az íreknek nagyon speciális, fanyar humoruk van. Ez mennyire jön át a darabból?

Ez a szent és a profán közötti állandó vacillálásban abszolút érzékelhető. A körülményeket például tökéletesen érzékelteti a kezdés, ami leírja, hogy női kéz nyoma nem látható a házon. Ebben él egy vén legény, akinek hazajön az öccse, és jönnek a haverok is. De a nyomorúság még tetézve is van, mert megvakult a főszereplő. Szóval ahogy mondod, fanyar humor, de miközben kacagsz, fogod a fejed.

Számodra mi a fő üzenete az előadásnak?

Hogy mindig van remény. Bárhol tartasz az életedben, bármilyen döntéseket hoztál, amelyek lehet, hogy elvittek rossz irányba, a remény akkor is ott van. Nem előbb-utóbb, hanem mindig ott van. És bár sokszor kívülről várjuk a megoldást, fontos tudni, hogy a remény nem máshol van, az bennünk van. Ott van benned, a te döntésed, a te élni akarásod, a te szépségre, örömre vágyásod van benne. És ha ez benned van, akkor még a leglepusztultabb alkoholista tanya is csodálatos kis meleg karácsonyi fészekké tud válni.

Voltál már hasonló helyzetben az életben?

Volt egy szakasz az életemben, a zavaros ’90-es évek Romániája, akkor voltam egyetemista. Ez az egyik legszebb, de ugyanakkor a legnehezebb időszakom volt. Pénz egyáltalán nem létezett, na, nem mintha ma az egyetemistáknak létezne, de akkor olyan szinten nem volt semmi, hogy most visszagondolva szinte nekem is hihetetlen: de napokig nem ettünk. De az örömöt próbáltuk megtartani, ebből az időszakomból hozom a főzés szeretetét. Volt  krumpli, hagyma, meg szalonna, ezekből próbáltunk gazdálkodni, és csodálatos vacsorákat alkotni a semmiből. De minden nehézség ellenére jól éreztük magunkat. Emlékszem, hogy Marosvásárhely főterén ültünk egyik vasárnap delelőt, éppen nem volt próbánk, és két napja nem ettünk. Iszonyú éhesek voltunk, nyomorúságunkban azt bírtuk kitalálni, hogy eszünk csihányt (csalán – A szerk.). Egyébként nagyon finom a csalánfőzelék, a gyimesieknél komoly hagyománya van, ráadásul egészséges is, mert nagyon magas a vastartalma. Elmentünk gyűjteni egy parkba, ahol egy bokorból kiugrott egy vadnyúl. Felcsillant a szemünk, szinte láttuk magunk előtt a vacsoránkat, futottunk a nyúl után, de persze meglépett előlünk. Úgyhogy hazamentünk, megfőztük a csalánt fokhagymával, de szerintem miközben ettünk, mindannyian a nyúlra gondoltunk.

A főzés öröme megmaradt azóta is?

Igen, nagyjából 42 éve főzök. Mondhatni ez a második szakmám. Tele a kamránk, egyszer mondta is valaki, aki megélt már háborút, hogy ott néztek ki úgy a kamrák, mint nálunk. Hál’ istennek háborút nem éltem meg, de a nyolc év nincstelenség nagyon erős nyomot hagyott bennem. Úgy szoktam fogalmazni, hogy az agyam éhes maradt. A főzés nekem abszolút kikapcsolódás. Ebből fakadóan szeretem a főzőműsorokat is, egy évig főztem a Bagolyvár Étteremben. Nagyon megszerettek a séfek, és be is fogadtak, ami óriási dolog, mert az övék nagyon zárt és bizalomra épülő közösség. De látták, hogy nem először fogok kést a kezembe, mindenhova befogtak. Aztán sajnos jött a pandémia, és ennek vége lett, de otthon továbbra is aktív vagyok a konyhában.

A főzés akkor is segít, ha éppen rossz passzban vagy?

Egyértelműen. De az úszás is jót tesz nekem, meg néha a futás, bár ez utóbbira egyre nehezebben szánom rá magam. A legjobban a hegyek töltenek fel, és azok hiányoznak a legjobban. Volt egy barátunk, akinek a Mátrában volt egy kis háza, amikor csak tehettük, mindig mentünk. A friss levegő hihetetlenül megnyugtat, nagytakarítást tesz az agyban, és a honvágyat is segít csillapítani. Elmondhatatlan érzés a fenyők között ébredni. Hál’ istennek sok a munka, így mostanában nem nagyon volt időnk erre.

A Tengeren az utolsó idei bemutatótok. Milyen volt az évadod?

Dolgos, de nagyon jóleső feladatokkal. Az utolsó vacsorában Zack karaktere nagyon megtalált, vagy inkább megtaláltuk egymást. A tanárom, Tar Laci bácsi mondta mindig, hogy kell a tehetség, de szerencse is kell ehhez a pályához. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez a kettő egybeesett. Nagyon szeretem csinálni. Első perctől kezdve láttam a figurát magam előtt.

Nicky-vel már megtaláltátok egymást?

Még keressük. Nagy kihívás, még homályosak a körvonalak, de azért alakul, tisztul a kép.

A darabot a Télikertben mutatjátok be, mennyire áll közel hozzád ez az intimebb, kisebb tér?

Én nagyszínpadon kezdtem Marosvásárhelyen, ahol akkora volt a színpad, hogy az ország legnagyobb kamionja is meg tudott fordulni. A tavasz ébredésében meztelenül játszottunk Viola Gabival ezen a hatalmas színpadon. Amikor áttelepültem Magyarországra, a Szkéné-ben, a Merlinben, és a Budapesti Kamaraszínházban játszottam tíz éven át, így megszoktam a stúdiót, a kisebb tereket. 2015-ben kezdtem a Tháliában nagyszínpadon, már ennek is több, mint tíz éve. Jól érzem így magam, hogy mindkettőre van lehetőségem. Alapvetően imádom a kisebb szerepeket, mert azokból a legnehezebb jót csinálni. Az az igazság, hogy mindig féltem a nagy szerepektől, mert úgy éreztem, hogy olyankor nagy a nyomás rajtam. Nyomás alatt pedig nem tudok annyira felszabadultan dolgozni, mint amikor egy kisebb, vagy egy látszólag jelentéktelenebb szerepből építek egy ívet.

1993-ban a marosvásárhelyi Stúdió színházban Kövesdi László Koldusopera című vizsgaelőadásában voltam a hatodik rendőr. Első éves voltam, és zavaromban hirtelen nem tudtam melyik a jobb, és bal kezem. Amikor mondták, hogy jobb, én persze balra fordultam, és ebből lett nyílt színi tapsos bemutató. Tehát a hatodik rendőrt tapsolták a nézők egy adott pillanatban. Talán ennek is köszönhető, hogy minden szerepben meglátom  a lehetőséget, és soha nem volt szerepálmom. Viszont arra vágyom, hogy jó hangulatban, alkotóként tudjak dolgozni. Nem beosztottként, nem alárendeltként. Tom Hankstől hallottam nemrég, hogy nem olyan nagy ördöglakat ez a színészet, csak három feltétele van. Pontosnak kell lenni, minél hamarabb tudni kell a szöveget és kell lennie minden próbán egy ötletednek. Ha ezt a három feltételt teljesíted, nagy baj nem történhet. Én ehhez igyekszem tartani magam.

Kiemelt kép: Domokos László (fotó: Kovács Milán)