„Minden szerepben van valami új, amit felfedezhetek” – Interjú Szolár Tiborral

Szolár Tibor 2013 óta tagja a Budapest Bábszínház társulatának, de már a szakmai gyakorlatát is itt töltötte, legutóbb a Szabadesés, avagy Barnaby Brocket kalandjai felhőn innen és túl című előadás címszereplőjeként láthattuk. Saját elmondása szerint fizimiskájából adódan gyakran játszik kisfiú karaktert, de ezt egyáltalán nem bánja, sőt, igazi kihívásként tekint minden szerepre. Tiborral a Budapest Bábszínház művészbüféjében beszélgettünk a legújabb bemutatóról, de szóba kerültek olyan, évek óta futó sikerdarabok is, mint a Semmi vagy a Gengszter nagyi.

Nálatok nem ritka, hogy egy nap több előadást játszotok. Ma például délelőtt Holdbeli csónakos, délután Gengszter nagyi volt, mindkettőben szerepelsz. Mennyire vagy fáradt ilyenkor?

Ez változó, nagyban függ az előadásoktól. Most egy kicsit jobban elfáradtam, mert a Gengszter nagyiban Blasek Gyöngyivel ketten végig színen vagyunk, az elég megterhelő tud lenni. A Holdbeli csónakos pedig inkább fizikai szempontból fárasztó, mert van benne egy énekes-táncos betét. Igaz, régen néptáncoltam, most pedig rendszeresen járok edzeni, mégis egy ilyen számnál meg kell tanulni minden gramm levegőt beosztani. (mosolyog)

Biztosan sokan megkérdezték már, de miért pont a bábszínészetet választottad?

Abban az évben, amikor felvételiztem a Színműre, kétfajta színészképzés is indult: a zenés-színházi és a bábszínész. Az előbbire jelentkeztem, annak ellenére, hogy a tánc miatt inkább a zene, a jó ritmusérzék állt közelebb hozzám, semmint az ének. A második rostán mondta Novák Eszter, hogy próbáljam meg a bábosztályt, be is mutatott a két osztályvezető tanárnak (Meczner János és Csizmadia Tibor – A szerk.), akikkel meg is beszéltük, mivel kellene legközelebb készülnöm. Így végül nekem négy rostából állt az amúgy háromrostás felvételi. (mosolyog) A bábszínház számomra sokkal közelebb áll a táncszínházhoz, mint mondjuk az élőszínházhoz, mert nagyon fontos a ritmikusság és a mozgás. Másrészt a színészeten túl benne van a képzőművészet is, ami engem már gyerekként is foglalkoztatott. Pont nemrég jutott eszembe, hogy kisfiúként mindenféle tárgyakból építettem egy gyermeknagyságú figurát, utána pedig az volt a vágyam, hogy filmes maszkmester legyek. Szeretek kísérletezni, most éppen azon gondolkodom, hogyan lehetne egy statikus, mégis könnyen formálható bábfejet készíteni latexből.

A Budapest Bábszínházba még az egyetemi évek alatt, 2011-ben kerültél, a diploma után is maradtál. Ezek szerint jól érzed magad itt?

A társulat az elejétől fogva nagyon befogadó volt. Annak idején négyen kezdtünk itt az osztályból: Mórocz Adrienn, Spiegl Anna, Hoffer Károly és én. Már gyakornokként is sok előadásban szerepelhettünk, aztán a színház egyre nagyobb teret engedett a bábrendezőknek, akiknek a képzése éppen egybeesett a miénkkel. Ez a fajta nyitottság nagyon pozitív volt számomra, például még egyetemisták voltunk, amikor Hoffer Károly megrendezhette a Semmi című előadást, ami azóta is nagy sikerrel fut.

A legutóbbi bemutatótok a Szabadesés volt, amiben te játszod Barnaby Brocketet. Viszonylag gyakran alakítasz iskolásfiúkat a színpadon.

Igen, a fizimiskámból adódóan én vagyok az állandó kiskamasz! (nevet) De ezt egyáltalán nem bánom, mert minden szerepben van valami új, amit felfedezhetek. Barnaby Brocket eleinte nagyon naiv, hiszen keveset ismer a világból, de az előadás végére egy határozott, erős véleménnyel bíró egyénné válik, aki szembe mer szállni a szülők akaratával. Nekem színészként az a feladatom, hogy megtaláljam ezekben a figurákban a belső feszültségeket. Az pedig igazán nagy kihívás, hogy hiteles legyek 8-10-12 éves kisfiúként. Én az a fajta színész vagyok, aki állandóan dolgozik a szerepen. A bemutatóra általában nem is vagyok kész teljesen, az előadások alatt rengeteget formálódom én és a karakterem is. Ha most visszanézném a 2013-as Semmit, a mai énem elszégyellné magát. Ugyanakkor ez valahol teljesen természetes, sőt, jó dolog, hiszen állandóan változunk, fejlődünk. A Semminél pont két-három éve érhettem el ahhoz a ponthoz, amikor rájöttem, hogy mi az az irány, amit eddig követnem kellett volna és ami mentén tovább kell haladnom.

Pont az a három darab, amiről eddig beszéltünk, mind regényadaptáció. A próbafolyamat előtt vagy alatt elolvasod az alapműveket, vagy csak a szövegkönyvre és a rendezőre hagyatkozol?

A Semmit elolvastam, és be kell vallanom, nekem nem tetszett. Eszembe sem jutott volna, hogy ebből csináljunk bábelőadást. Valószínűleg elfogult vagyok, de szerintem a mi adaptációnk jobban sikerült, mint maga a regény. A Gengszter nagyit csak elkezdtem, a Barnaby Brocket és a szörnyű dolog, ami vele megesett (a Szabadesés alapjául szolgáló regény magyar címe – A szerk.) című könyvet pedig nem olvastam el. Jobban érdekelt, hogy a szövegkönyv hova, merre visz. Az volt a célom, hogy a szövegkönyvből dolgozzak, és ne vigyem el másfelé a karakterépítést. Valószínű, hogy a regényből sokkal többet megtudunk a főszereplőről, ami az előadásból esetleg hiányzik, de úgy voltam vele, hogy nem véletlenül hagyta ki Gábor Sára, aki a szövegkönyvet írta, így én sem akartam behozni.

Milyen volt a munka a rendezővel, Lázár Helgával?

Abból a szempontból nem volt egyszerű eleinte, hogy teljesen más felfogással, szemlélettel érkezett, mint amit én megszoktam. Helga az a rendező, aki szeret kísérletezni, emiatt eleinte voltak is közöttünk ellentétek, de végül sikerült kompromisszumra jutnunk, így remek előadás született. Kellett egy kis idő, mire megszoktuk egymást, de a végén már könnyedén ment a kommunikáció, pontosan tudta mindenki, hogy ki mit akar, milyen irányba kell haladnunk.

Az nekem is feltűnt, hogy jóval több technikai feladat hárul rátok, mint más előadásokban, a báb mellett díszletet is rendeztek. A próbafolyamat alatt is ezeket tanuljátok meg először?

Ez a bábszínházban kicsit összetettebb folyamat. (mosolyog) A rendező és a bábtervező már jóval a próbafolyamat előtt elkezdenek együtt dolgozni. Ugyanúgy, mint minden színházban, nálunk is nagyjából hat hét jut a próbafolyamatra. Ahogyan mondtad, először valóban a technikai részek a hangsúlyosabbak és csak utána gondolkodunk a szerepformáláson. Viszont nálunk végig nagyon komoly összmunka folyik a színész, a rendező, a dramaturg és a tervező között. Sokszor van, hogy egy-egy tervezői gondolat nem úgy jelenik meg a színpadon, mint ahogyan ő azt elképzelte. Ennél az előadásnál például Barnaby testén alakítottunk kicsit. Alapvetően ez egy bunraku figura, vagyis van egy pálca a fejében, amivel tartom a bábot, a végtagokat pedig a másik kezemmel mozgatom. Ahhoz, hogy a lebegés érzetet könnyebben elérjük, kitaláltam, hogy a combja hátsó részéből egy zsinórt vezethetnénk a hátába, amit én a pálcás kezemmel meg tudok húzni, ezzel kvázi vízszintbe kerül a figura. Szerencsére Illés Haibo, a tervező abszolút vevő volt az ilyen ötletekre. Sokszor, ahogy most is, bábkészítőink segítenek ezeknek a gyakorlati megvalósításában és a kitalálásban. De hasonló a helyzet a dramaturggal is: a bábdramaturgia teljesen más, mint az élőszínházi dramaturgia. Nálunk sokkal hangsúlyosabbak a gesztusok, a mozdulatok, a látvány, mint a beszéd. Ha egy báb csak áll, és a mögötte lévő színész csak beszél, az egy idő után unalmassá válik, éppen ezért próba közben is sokat változik a szöveg annak függvényében, hogy mennyire lehet azt bábbal a kézben elmondani. Szóval nálunk rengeteg a technikai jellegű dolog. Ennél az előadásnál pont célba értünk a bemutatóra, de azért még kell néhány előadás, hogy átlássuk egyben az egészet, hogy minden mozdulat rutinossá váljon. Ettől függetlenül élvezetes feladat, mert nagyon színes a darab, sokféle bábbal dolgozunk: kesztyűs báb, bunraku, muppet, plusz a díszlet is folyamatos mozgásban van, amiket utána mi is mozgatunk.

A történet elég sokrétű, számodra mi a legfontosabb mondanivalója az előadásnak?

Az elfogadás. Az elfogadás korunk egyik nagy problémája, éppen ezért nagyon aktuális a történet. Ha képregényes példával akarnék élni, azt mondanám, hogy Barnaby-nak olyan képessége van, ami sokaknak nagy áldás lenne, mint mondjuk Superman-nek, de a szülők hátrányként tekintenek rá. Aztán a fiú átkerül egy másik közegbe, ahol nem gúnyolják a lebegés miatt, nem tekintenek rá problémaként, arról nem is beszélve, hogy sokszor az előnyére válik. Barnaby mégis azért küzd mindvégig, hogy visszatérjen Ausztráliába, a családjához. Szeretne egy óvó közösséghez tartozni, de amikor ezt nem kapja meg otthon, sorsfordító döntést kell hoznia. Egyébként érdekes, hogy a másodunokatestvérem is kint él Ausztráliában, és ő is mesélte, hogy az ottani emberek valóban annyira kényelmesek, mint az előadásbeli szülők. Megelégszenek azzal, amijük van, nem kell semmi extra az átlagos életükbe.

Ha jól tudom, idén még lesz egy bemutatód.

Igen, egy 4 év alattiaknak szóló bábelőadás, a Rügyek és gyökerek, Markó-Valentyik Anna fogja rendezni a Kemény Henrik Teremben, Semjén Nóra lesz a partnerem. Izgalmas munka lesz, amely már egész kicsi kortól azt tudatosítja a gyerekekben, mennyire fontos a környezetünk védelme. A produkcióban újrahasznosított elemekből álló díszlettel és bábokkal dolgozunk majd, hogy a próbafolyamat során a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyjuk magunk után. Emellett szeretnénk feléleszteni Az időnk rövid története című előadásunkat, amit korábban – az ESZME égisze alatt – a Trafóban mutattunk be. Ezt az előadást is Hoffer Károly rendezte, igazi szívügyünk, hogy újból meg tudjuk mutatni. Ezen kívül a Nemzeti Galériában lesz a Mini Textúra elnevezésű programsorozat, amiben közreműködünk. A következő évadról egyelőre nem sokat tudok, de izgatottan várom, hogy Ellinger Edina mivel készül az első teljes igazgatói évében.

Kiemelt kép: Szolár Tibor (fotó: Éder Vera/Budapest Bábszínház)