„Minden Puskás előadás előtt megcsókolom a mezemet” – Interjú Imre Rolanddal

Sokáig focistaként képzelte el a jövőjét, de egy komolyabb sérülés és egy nyári tábor mindent megváltoztatott. Ma már a Budapesti Operettszínház ikonikus előadásaiban játszik, de a foci is visszatért az életébe: a Puskás, a musicalben Kocsis Sándort alakítja. A nyarát a Petőfi film forgatása fogja kitölteni, de cseppet sem bánja, hogy nem tud majd sokat pihenni, mindent szívvel-lélekkel csinál, ami a szakmához kötődik. Imre Rolanddal beszélgettünk.

A foci sokáig a mindennapjaid része volt, majd gazdasági szakon tanultál tovább. Mikor jött el a váltás az életedben?

A foci szívből jött, gyerekkorom óta kísért, szerettem volna nagy játékos lenni. Tehetségesnek tartottak, rengeteg energiát beletettem, de sajnos nem várt sérülések akadályozták a fejlődésemet. Egy térdsérülés miatt közel egy évet ki kellett hagynom, az akkor nagyon sok volt. Énekelni mindig szerettem, az általános iskolai kórusban is tag voltam, bár akkor még mindig igyekeztem ellógni az edzések miatt. Szerepeltem az iskolai előadásokban is, az egyik ilyen után – a Három nővér paródiáját játszottuk – hívott el egy jó barátom egy nyári drámatáborba.

Ott elvesztél?

Igen. Sokáig vacilláltam, de végül elmentem Almásfüzitőre. Az az egy hét olyan szintű élményeket adott minden téren, hogy ott történt bennem egy pálfordulás. Mondhatni megvilágosodtam: ezzel akarok foglalkozni. A Legyek Ura című előadást csináltuk, rövidített változatban. Óriási élmény volt, a közösség, az alkotás, hiszen nekem minden új volt. Korábban olyan terveim voltak, hogy régész, meteorológus, vagy ugye futballista leszek, de a táborból már úgy mentem haza 17 évesen, hogy tudtam, ezzel szeretnék foglalkozni.

A foci is teljes embert kíván, de más szempontok szerint, mint a színészet. A tábor után már csak erre készültél?

Teljes mértékben. Érettségi után felvételiztem az egyetemre, de sajnos nem vettek fel. Nagyon bántott, mert szerettem volna abba a Hegedűs D. Géza és Marton László osztályba járni, Vecsei Mikiékkel. A második fordulóig jutottam, de így utólag belátom, hogy nem készültem fel rendesen. Így volt a sorstól igazságos, akkor még nem voltam megérve erre. De úgy alakította a Jóisten, hogy musicalstúdióba, majd zenés színházba kerüljek egyből és ott fejlődjek. A sikertelen színműs felvételi után jelentkeztem a Gazdasági Főiskolára.

Elment a kedved az egésztől, vagy csak az időt elütni mentél oda?

Hát, igazából, ha így konkrétan kérdezed, akkor igen, az időt elütni, mert sok kedvem nem volt hozzá. Rosszul is éreztem magam az első hetekben. Elvégeztem ugyan, de meg nem szerettem. De közben nem engedtem az elképzeléseimből, jártam énekórára, elkezdtem erősíteni és fejleszteni ezt az oldalt. Vácott, ahol élek, jártam egy drámakörbe, ott megcsináltuk A padlást. Azóta is nagyon fontos számomra ez a darab, én játszottam Rádióst. Dónusz Kata tanított énekelni, ő indított el a pályán. 2013-ban aztán felvettek a Broadway Musical Stúdióba.

Onnantól pedig egyenes út vezetett a pesti Broadway-re, az Operettszínházba?

Nekem az Operett szerelemszínház volt. Középiskolában a barátaim jártak rendszeresen előadásokra. A nagy klasszikusokat – Mozart!, Rómeó és Júlia – mind megnézték, de én soha nem értettem, hogy miről beszélnek. „Persze, menjetek, érezzétek jól magatokat!” – mondtam mindig, amikor hívtak, de nekem akkor még a fociról szólt az életem. A Rebeccát láttam először, és leesett az állam. Azután megnéztem mindent, amiről a többiek korábban meséltek. Az egyik előadáson kimentem a szünetben és megérintettem a színpadot, és azt mondtam magamban, hogy egyszer itt szeretnék állni. Nagy vágyam és álmom volt bekerülni oda. Jó darabokban, jó szerepeket játszom, de úgy érzem, hogy bőven van hová feljebb jutni. Vannak céljaim és álmaim, és rendületlenül dolgozom azért, hogy elérjem őket.

Az álmok pedig gyakran valóra válnak. A tiéd valóra vált?

Hát, eltelt azért pár év, mire összejött egy része. Megtaláltak a szerepek szerencsére, de nem volt ez annyira egyszerű út, mint amilyennek most elmondva hangzik. Vágyom jelentősebb szerepekre, de így sem vagyok elégedetlen. Ettől függetlenül azt gondolom jó az, ha az ember mindig mer tovább álmodni, az csak előre visz. Szerintem több van bennem. Tudom, hol kell még fejlődnöm, hogy jobb szerepek is megtaláljanak. Ha az ember kapott adottságot a Jóistentől, azzal élnie kell!

Van olyan szerep, amelyre konkrétan vágysz?

Korábban a Miss Saigonban a Professzor szerepére vágytam, de tudom, hogy arra meg kell érni. Rudolf, Bóni, Mozart, Az operaház fantomja, Luigi Lucheni az Elisabethből, de hogy prózai szerepet is mondjak: Hamlet– minden vonz, aminek súlya és tétje van. Mondjuk, amikor megláttam a Trójában Brad Pittet Achilleuszként, akkor azon a szerepen is elgondolkodtam. (nevet) Az Operettszínházban jelenleg többek közt a Hegedűs a háztetőnben Mendelt, a Rabbi fiát, az Abigélben pedig Kuncz Ferit játszom. Megtiszteltetés olyan nevek mellett játszani ezen a színpadon, mint Oszvald Marika, Szabó P. Szilveszter, Dolhai Attila vagy Mészáros Árpád Zsolt. Ugyanakkor kacsingatok a prózai színház felé, és a filmezés is nagyon vonz.

Igazságos volt veled az élet, mert visszakerült az életedbe a foci: a Puskás, a musical-ben játszol. Ez az egyik, ha nem a leggrandiózusabb jelenlegi előadás, hogy kerültél bele?

Már kész volt a darab, amikor hirdettek meghallgatást. Több szerepre is jelentkeztem: Puskás, Czibor és Bozsik.

Láttad előtte a darabot?

Nem láttam, nekem teljesen új volt. De jobb is volt így, hogy nem hasonlítgattam magam senkihez, önmagamból hoztam ki a legtöbbet a castingon. Nem utánozni akartam másokat, hanem magamat akartam adni. Több forduló volt, a végén Puskás szerepe miatt hívtak vissza, teljes eksztázisban voltam. Végül Kocsis Sándor szerepét kaptam. Akkor egyszerre volt bennem szomorúság, és mérhetetlen öröm is, hogy bár a címszerepet nem kaptam meg, de bekerültem ebbe a csodába, méghozzá egy VB gólkirály szerepében, aki az Aranycsapat tagja. Utólag már látom, hogy ez így van jól. Jobban illik hozzám ez a szerep.

Mekkora élmény ebben neked – mint egykori focistának – játszani?

Már a meghallgatás is óriási élmény volt. Senki nem volt befeszülve, nagyon jó volt a hangulat. Van egy jelenet az előadás végén, ahol az Aranycsapat tagjai egyesével kijönnek, miközben Novotny Zoltán narrál, még most is, hogy csak beszélek róla, ráz a hideg jó értelemben. Az utána levő zenei aláfestés miatt is, de abban a pár percben, ott én teljes mértékben elhiszem, hogy Grosicstól Cziborig az a 11 ember áll, és nem 11 színész, aki a bőrükbe bújt. Abban a jelenetben néha a könnyem is kicsordul. Minden előadás előtt megcsókolom a mezemet, amikor felveszem. Amikor hívom a barátaimat, ismerőseimet erre a darabra, nem azt emelem ki, hogy mennyire grandiózus az egész, hanem azt is, hogy azért jöjjenek el, hogy lássák a történelmet az egész mögött. Hogy nem volt ám minden olyan rózsaszín a csapat háza táján, mint ahogy azt elképzeljük. Nagyon sok információ nem ismert a közvélemény számára az Aranycsapatról, például, hogy ebben a híres legendás felállásban ez a 11 ember csak négyszer futott ki együtt a pályára. Szóval óriási ajándék ez nekem az élettől. Persze nem lenne rossz a kedvenc csapatomban, a Bayern Münchenben focizni, de nekem az is megtiszteltetés, hogy 3 éve meghívtak a színészválogatottba, ott focizom. Ezután jött a Puskás, a musical, azt hiszem, így most nagyon kerek minden. Mindig utólag jövök rá, hogy minden úgy jó, ahogy történt.

Óriási szakállad van, ez nyilván nem véletlen. Minek köszönhető?

Erről még nem nagyon szabad beszélnem, de a Petőfi filmben játszok. Ami meg azért csodás érzés számomra többek között, mert március 15-én születtem, tényleg márciusi ifjú vagyok. Fantasztikus lesz a film, nagy feladat, de nem bánom, sőt! Szokatlan volt nekem is az elején a szakáll, néha még most is zavar, úgy érzem, öregít. (nevet) De nagyon sokan dicsérik.

A film kitölti a nyaradat?

Teljes mértékben. De ezt sem bánom, tengerpartra majd megyek utána.

Nagyon céltudatosnak tűnsz. Mennyire tervezel előre?  Egy évre, öt évre?

Nem konkrétan években gondolkodom előre, hanem azt tudom, hogy mit kell tennem, mennyi munka van még előttem. Sosem gondoltam volna például, amikor focista voltam, hogy egyszer nyitni fogok a tánc felé. Azt akkor cikinek gondoltam. És mégis, a felvételi előtt elmentem a Váci Jeszenszky Balettbe. Hetven lány között én voltam az egyetlen fiú a balett rúdnál. Nem mondom, hogy nem volt az elején kellemetlen, de ez is kellett ahhoz, hogy az én kötött mozgásomból, picit rugalmasabb legyek. Nyitni szeretnék a film és a minőségi sorozatok felé. Teljesen más dimenzióba kerülök, nem fáraszt, és az sem zavar, ha hajnalban kell menni. Otthon érzem magam abban a közegben. És természetesen nagyon közel áll szívemhez az operett, mint műfaj, azon belül is a táncoskomikus szerepkör. 2017-ben megnyertük Kardffy Aishával a Nemzetközi Lehár Ferenc Operett Énekversenyt, ami hatalmas élmény, és elismerés volt. A prózai vonalra pedig azért vágyom, mert egyszerűen kell. Azt gondolom, mindenfajta színjátszás alapja a próza. Muszáj őszintének és természetesnek maradnunk egy dalban is (vagy csak úgy ’en bloc’ színészként), hogy a néző ne érezze azt, hogy ez most mesterkélt, vagy érzelemmentes. És ezt szerintem prózai darabok által lehet a legjobban elsajátítani, és szinten tartani. Amatőr színjátszósként és színi tanulmányaim során sokat foglalkoztunk prózai darabokkal, de azóta az élet zenés irányba terelt.

Az almásfüzitői tábor után mertél ekkorát álmodni? Hogy idáig jutsz?

Nagyon vágytam rá. Hittem abban, hogy a színpadon fogok állni. Azt, hogy ennyire színes lesz, még úgy is, hogy természetesen vannak nehéz pillanatok, azt nem gondoltam. Azt éreztem, hogy ez nagyon vonz, nem volt akkor már B tervem. Ha megkérdezik tőlem, hogy mikor mész dolgozni, akkor mindig azt mondom, hogy nem dolgozni megyek, hanem játszani. Nagyon nagy a különbség! A hivatásomat csinálom, azt, ami iránt tűzzel vagyok, amit nem munkaként fogok fel. Olyan dologgal keresem a kenyeremet, amit szeretek és szívvel-lélekkel csinálok. Az az egyik legjobb a mi művészetünkben, hogy a színpadon, vagy a vásznon rengeteg oldalunk és arcunk megmutatkozhat legálisan, amit civilben nem mutatunk, vagy nem is tudjuk, hogy ’jé, ez is én vagyok.’ Mindig újat tanulok, utazhatok az időben, feszegethetem a határaimat. Szóval, egy mondatban válaszolva kérdésedre: reméltem, hogy jó lesz majd, de ekkorát nem mertem álmodni.

Kiemelt kép: Imre Roland (Fotó: Rencz Norbert)