„Minden premier egy nagy nap, akárcsak az esküvő” – interjú Bori Rékával és Kurucz Dániellel

Hamarosan bemutatja a Menyasszonytánc című darabot a Győri Nemzeti Színház. A premier kapcsán a klezmer-musical két főszereplőjével, Bori Rékával és Kurucz Dániellel beszélgettünk.

Nagyon közel már a premier, hogy álltok a darabbal?

Bori Réka: Szerintem jól, illetve pont most vagyunk a szétesés fázisában, ahogy ilyenkor lennie kell. (nevet)

Kurucz Dániel: Végigjutottunk már a darabon, vannak még kisebb lyukak, amiket foltozni kell, de minden rendben lesz, megoldjuk a hétvégére.

Mennyire áll közel hozzátok a darab témája?

B.R.: Én nagyon izgalmasnak találom. Patkós Rózsi két-három tűz közé szorul, hirtelen nem tartozik sehova, mindenhol idegen lesz. Ki, mennyire áll ki a másik emberért? Azt hiszem, ez elég aktuális. Ennek a végtelen magányosságnak, kirekesztettségnek a megformálása számomra roppant érdekes feladat. Hogy hogyan lehet úgy eljátszani, hogy ne csak egy sírdogáló, szenvedő lány legyen.

K. D.: Érdekes az alaphelyzet, hogy egy erdélyi kisvárosban hányféle etnikum él meg egymás mellett, akik igazából elfogadják egymást, miközben vannak feszültségek, de átjárás nincsen. Bárány András szerepében engem az foglalkoztat leginkább, hogyan lehet megmutatni azt az ívet, amit bejár: először azt mondja, hogy az apja akarata ellenére is elveszi Rózsit, aztán amikor kiderülnek róla bizonyos dolgok, akkor már ott tart, hogy azért ez mégiscsak túlzás, ezt inkább átgondolja. Aztán végül mégiscsak rájön, hogy nem számítanak ezek a dolgok. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ki a vérszerinti anyja, apja, csakis az ember számít, akit szeret. Lehet az zsidó, cigány, katolikus, református vagy mohamedán, teljesen mindegy. Nem ez határozza meg az embert.

B. R.: A darabban szépen ki is jön, hogy vannak bizonyos csoportok, emberek, szereplők, akik között ellentét van a hovatartozást illetően, de a kocsma mégis összehozza őket. Na, jó, az se mindig, de ott azért nagyobb az összhang, mint bárhol máshol. És közben vannak szereplők, aki függetlenül attól, hogy melyik nemzetiséghez, vallási csoporthoz tartoznak a darab szerint is jóban vannak, és együtt élik az életüket egy remek szimbiózisban. De elég egy kis szikra és robban a bomba.

Nektek civilben fontos az esküvő?

B. R.: Én megmondom őszintén, hogy mindig kis esküvőt képzeltem magamnak. Nem vagyok a nagy hacacáré híve. Nekem kicsit minden premier egy nagy nap is. Félreértés ne essék, persze az semmivel nem összehasonlítható, amikor az ember összeköti az életét a szerelmével. Szerintem, ha a párommal összeházasodunk, azt csak egymással, és a szűk családdal, a legközelebbi barátokkal ünnepeljük. De ha esetleg úgy alakul, hogy a jövendőbelimnek vagy a családoknak fontos a nagy esküvő, akkor természetesen szívesen fogok kompromisszumot kötni.

K. D.: Én tömör leszek, egyáltalán nem tartom fontosnak a házasság intézményét.

Sokan vagytok a produkcióban, mint egy igazi, nagy lakodalomban. Nemcsak színészek, tánckar, énekkar, zenekar is. Nincsen bennetek félelem a vírushelyzet miatt?

B. R.: Elterjedt és szállóigévé vált nálunk a szólás, miszerint hitelbe nem félünk. Azon nem aggódunk, ami jelenleg nem probléma, ha állandóan rettegnénk, az semmi jóra nem vezetne egy ilyen folyamatban.

K. D.: Ki vannak rakva mindenhol a kézfertőtlenítők, azt rendszeresen használjuk, figyelünk mindenre, vigyázunk magunkra és egymásra, és mindenhez pozitívan állunk hozzá. Szerintem ez különösen fontos egy ilyen szituációban.

B. R.: És ha engedi egy-egy jelenet, akkor maszkban próbálunk.

A nézőkön sem látjátok az aggodalmat?

K. D.: Nem, sőt én meg is lepődtem, hogy mennyire fegyelmezetten állnak a helyzethez.

B. R.: Előadás alatt ugye nem nézzük és nem is látjuk a közönséget. De a tapsrendnél, amikor felmegy a fény és ott ülnek velünk szemben 500-an maszkban, az furcsa és mókás látvány, de azért ez már kezd megszokottá és automatikussá válni. A maszk már nem egy furcsa kellék, hiszen mindig, mindenhol nálunk van, kvázi az életünk része lett. Annyiban biztosan rossz, hogy a nézők reakcióit visszafogja, más a mimikájuk, nem úgy nevetnek, mint maszk nélkül. Mi azt kommunikáljuk, hogy ha mindenki betartja az alapvető szabályokat, akkor színházba járni semmivel sem veszélyesebb, mint egy közértben vásárolni, vagy beülni egy étterembe. Mindenkit arra buzdítunk, hogy ne féljen, a színház mindent megtesz annak érdekében, hogy a nézők is és mi is biztonságban legyünk, hiszen ez közös érdekünk.

Lelkileg milyen volt elkezdeni a próbákat és az előadásokat több hónapos kihagyás után?

K. D.: Nagy várakozással álltunk mindannyian elébe, amikor kiderült, hogy újra lehet játszani, és nagyon felemelő is volt újra színpadra állni. Igyekszünk nem gondolni a külvilágra. Ha véletlenül valakiben felmerül, hogy jaj, mi lesz, ha újból be kell zárni, akkor mindig van egy ember, aki leinti, hogy ezzel majd akkor foglalkozunk, ha ott tartunk. Addig a munkára koncentrálunk, hiszen alig vártuk, hogy dolgozhassunk.

B. R.: Azt érzem a kollégákon, hogy amikor csináljuk a dolgunkat, próbálunk vagy játszunk, akkor nem foglalkozunk mással. Nekünk ez a szakmánk, ha dolgozunk, akkor csak és kizárólag a feladatra koncentrálunk. A magam részéről a saját életemben azt érzékelem, hogy ez a helyzet egyfajta belső feszültséggel jár. De ez nemcsak ránk, színészekre vonatkozik, a szüleimre, barátaimra ugyanúgy.  Ez bármilyen foglakozású embert érint, beszélünk is róla a szünetekben, de abban a pillanatban, amikor elkezdődik a próba vagy az előadás, ezzel már nem szabad foglalkoznunk. Mi az intellektusunkkal dolgozunk, nem járhat azon a gondolatunk az adott szerep megformálása közben, hogy éppen hogy áll a vírushelyzet. Nem rossz értelemben zárja ki az ember, hanem egész egyszerűen másra fókuszál. A szerep megformálása felülír mindent, és ez így van rendben.

Milyen feladatok várnak még rátok az idei évadban?

K. D.: Az Elisabeth, a Váratlan vendég és a Szibériai csárdás a futó szerepeim, majd bemutatóként a Tom Sawyer kalandjai és tavasszal a Szerelmes Shakespeare vár rám.

B. R.: Az Elisabeth október 11-től, amit nagyon várok, ez számomra igazi szerelemdarab, el sem tudom képzelni, hogy valaha megunnám. Aztán Veszprémben játszom, majd Kecskeméten próbálom az Egy csók és más semmit, utána ismét Veszprémben A tanítónőt, majd Győrben a Csókos asszonyt. Nagyon szép évad elé nézek, még akkor is, ha sokszor improvizálni kell, mert bármelyik percben változhat a helyzet.

Kiemelt kép: Bori Réka a Menyasszonytánc próbáján (fotó: Zsigmond László)