„Minden munkámban az örömfaktor a legfontosabb” – interjú Szulák Andreával

Bár nincsenek körülötte zajos botrányok, és nem generálja, hogy minden róla szóljon, sokszor mégis minden róla szól. A nevével rengeteg mindent el lehet adni, mert a neve garancia is. Sikerének egyik titka, hogy amit elvállal, azt teljes erőbedobással csinálja, nem is látja máshogy értelmét semminek. A közkedvelt színésznővel, Szulák Andreával beszélgettünk.

A Táncdalfesztiválos korszakodról és onnantól kezdve szinte mindent lehet tudni a szakmai és a magánéletedről egyaránt. De kinek tűnt fel először, hogy jó hangod van, hogy indultál el a pályán?

A dolog egészen másképp indult, mert nem a hangom tűnt fel, hanem a személyiségem. Óvodás voltam, amikor az akkori Köztársaság téri oviba átjöttek a szomszédos Erkel Színházból szervezők, akik statisztákat kerestek az előadásaikhoz. A cserfes, gombszemű kislányt hamar kiszúrták maguknak, tulajdonképpen itt indult.

Emlékszel arra, hogy mi volt az első szereped?

Persze, Orosz Júliával a Pillangókisasszony-ban, ahol ő volt Cso-cso-szán, én pedig a kisfia. Egy komplikált kimonóban játszottam, kihúzták a szemem és Júlia olyan csodálatosan énekelt, hogy a nagyáriája alatt zokogtam. A közönség azt ünnepelte, hogy milyen édes a kisgyerek, mennyire beleéli magát, pedig arról volt szó, hogy egyszerűen elvarázsolt a gyönyörű ének. Előttem van az arca és arra is emlékszem, hogy egy hatalmas nagy almát kaptam tőle utána. Hihetetlen játszótér volt akkor az nekünk. Fantasztikus előadásokban csintalankodhattunk, de fegyelmezettek voltunk, magától értetődően tettük a dolgunkat, nem kellett bennünket regulázni. Voltam feketére suvickolva a Porgy és Bess jazzoperában Házi Erzsébettel, Radnai György mellett Manó, de a legjobban a Rózsalovagot élveztem, ahol rokokó ruhában, királykisasszonyként tündököltem. A legmegrázóbb pedig a Trubadúr volt, ahol annyira megijedtem Komlóssy Erzsébettől, amikor a tűz körül szórta az átkokat, hogy ki kellett vinni a színpadról.

Akkor innentől már nem is volt megállás?

Ennek az időszaknak 3 év után vége lett, mert amikor másodikos voltam a tanulásra fókuszáltam. És igazság szerint anyukám besokallt, attól, hogy mindig azt nézze, hogy a művészbejáró próbatábláján ki vagyok-e írva. Nem ment a tanulás rovására, de anyu nem is akarta megvárni, hogy csak ez töltse ki az agyamat, a lelkemet.

Nem érintett rosszul?

Nem, mert nagyon szerettem iskolába járni, szerettem a tanítónőket a mai napig nagy szeretettel gondolok rájuk. Harmadikos koromban elkezdtem intenzíven angolul tanulni és zongorázni, ezek kitöltötték az életemet. De nem is gondolom, hogy egy ennyire kicsi gyereknek el kell dönteni, hogy egy életen át ezzel akar foglalkozni. Jó játék volt és úgy is fogtam fel.

Mikor jött vissza az életedbe a szereplés?

Akkoriban az általános iskolákban a Kodály-módszer hihetetlenül jól menedzselt program volt, és az énektanárunk kórust szervezett. Neki tűnt fel, hogy jó a hallásom és a hangom se rossz, így kerültem a kórusba. Az anyukám énekes volt, viszont a karrierjét a születésem előtt befejezettnek nyilvánította, de a komolyzene, a jazz, a táncdalok, a könnyűzene, a rockzene, a népzene folyamatosan napirenden voltak nálunk. Sokszor azt játszottuk, hogy a Ki nyer ma – Játék és muzsika rádiójátékban kitaláljuk-e, hogy milyen zenei részlet szól. Kamaszként rám is hatott a popzene, kialakultak az idoljaim, és ebben az időszakban éreztem azt, hogy jobban érdekel a dolog, ezért elmentem egy énektanárhoz. De ekkor még énektanárként gondoltam magamra, mert a fellépés számomra bizonytalannak és átláthatatlannak tűnt, úgy éreztem nem vagyok hozzá elég bátor és a mi családunkban nem volt kapcsolati tőke sem a szakmához, teljesen körön kívülinek éreztem magam.

De a tanár nyilván rábeszélt az éneklésre.

A konzervatóriumba felvételiztem, ott találkoztam Sík Olgával, aki mondta, hogy ezzel a hanggal ne akarjak tanár lenni, menjek az ő stúdiójába tanulni. Ezt akkor kikértem magamnak, hogy tud a zeneművészetivel vetekedni egy táncdal stúdió? De pont aznap volt az érettségim, amikor a konziban a felvételi, így el sem tudtam menni. Szégyenszemre ősszel bekopogtam Olga nénihez, hogy mégiscsak jönnék. Nemcsak a táncdalokat tanultam meg, hanem fantasztikus pedagógusok irányítása alá kerültem. Nem is Olga nénitől, hanem a zenekorrepetitortól, Falvai Verától és Váradi Zsuzsától, aki az előadóművészetet tanította, kaptam a legtöbbet. Ő volt az, aki még hosszú évek után is mentorált engem, és a szakmai kapcsolatrendszerét is latba vetette, hogy többedmagammal az utunkat egyengesse. Amikor a tv-nél dolgozott, ott is kitaposta nekünk az utat, de írt nekem dalszövegeket és rajta keresztül kerültem jó barátságba Körmendy Vilmossal, Felföldi Anikóval és sok tv-s szakemberrel. Közben elvégeztem az iskolát, sok más szakmai kapcsolódás is kialakult, Fenyő Mikiékkel dolgoztam együtt, mint Csacska Macska vokál tag, és itt lett nagyon jó barátnőm Berkes Gabi. Ő akkor lett szerelmes és emiatt nem ment külföldre, de beajánlott engem maga helyett. Igazából a külföldi karrieremet ennek köszönhetem.

Amikor hazajöttél, akkor egyértelműen elindult a karriered?

Igen, akkor már volt annyi ismertségem és kapcsolatom, és azt is tudták, hogy számíthatnak rám. Sokat köszönhetek a Magyar Rádiónak, Kiss Imrének, Bolba Lajosnak, a tv-ből Fodor Imrének, Bánki Ivánnak, Felbert Györgynek. Nagyon hálás vagyok nekik, mert azt is megtanították, hogy úgy tudunk magunk után nyomot hagyni, ha támogatjuk a tehetséges fiatalokat. Ez nekem is nagyon fontos, ha van rá lehetőségem, mindig megteszem.

Fontos számodra a tisztelet?

Nagyon! És a hála is. Ez nem összekeverendő az alázatoskodással, a csúszás-mászással, vagy a talpnyalással. Az előbb felsorolt szakemberek jót akartak tenni tiszta eszközökkel, és ne felejtsük el, hogy az az időszak a rádiónak és televíziónak a fénykora volt, ahol hihetetlenül nagy sztárok voltak jelen, napi szinten. Fiatal, pályakezdőként ide beszivárogni, és hogy ott elismerjék a munkádat, az maga volt a Kossuth-díj.

Mikor hitted el, hogy van helyed a pályán?

Nagyon sok idő telt el, mire elhittem mert olyan nevek mellett, mint pl. Kalmár Magda vagy Almási Éva, mindig kisegérnek éreztem magam. Helyén kezeltem a dolgokat, eszembe sem jutott, hogy velük azonos polcra helyezzem magam, és ez így is volt rendjén, nem éreztem magam ettől rosszul.

A tanítás végül kimaradt az életedből, de mentor többször is voltál, az mit adott neked?

Imádtam. Nem is reméltem, hogy lesz ilyen helyzet az életemben. Az volt a csodálatos, hogy nem szakmailag gyúrtam őket, arra voltak külön énektanárok, én a lelkükre, a művészi attitűdjükre tudtam hatással lenni és erősíteni a bennük lévő géniuszcsírát. Iszonyatosan büszke vagyok rájuk, Farkas Zsolti Angliában él, egy ottani zeneakadémián diplomázik és nagyon sikeres. De sok jó képességű gyerek került ki onnan.

Tudsz őszinte tudsz lenni, ha valaki nem alkalmas a pályára?

Muszáj. Tönkreteszem az életét egy fiatalnak, ha olyan illúzióval befolyásolom, ami soha nem fog megvalósulni. Időben kell jelezni, hogy változtatni kell, mert nem lesz boldog. Ez sok tényezőtől függ egyébként.  Ennek a szakmának sajnos vagy hál ’Istennek nagyon szigorú koordináta-rendszere van. Ha valaki nem pozicionálja magát helyesen, akkor végtelenül boldogtalan lesz, jegyet vált a keserűségre.

Ha helyreáll a rend a világban, akkor a Nine című előadás próbáit folytatjátok az Operettszínházban. Mesélnél erről?

Egy fiatal és roppant tehetséges rendezővel, Balázs Zoltánnal próbálunk, aki merőben új látásmódot és friss lendületet hozott a színházba. Pontosan tudta, az első perctő kezdve, hogy mit akar, és mindenkit magával ragadott. Elkezdtünk hinni mindabban, amit mond és képvisel. Persze, nem egyszerre, de szép lassan mindenkit beszippantott az ő temperamentuma, az intellektusa, a humora. A tempójához fel kellett kötni a gatyánkat. De az a felkészültség és átgondoltság, ahogyan ő színházat csinál, az olyan mértékben tiszteletre méltó, ami előtt sokat látott kollégák is fejet hajtanak. És sikerült úgy összeállnia a csillagoknak, hogy azokkal „kell” egy színpadon lenni, akivel amúgy is szeretünk együtt lenni. Gyönyörű a zene és hihetetlenül izgalmas a színpadi látvány is. Über lelkes vagyok, mert van már mire hivatkoznom. Utána pedig a Hegedűs a háztetőn jön Bozsik Yvette rendezésében. Ez azért is szívügyem, mert Győrben játszottam ezt a szerepet, abban a győri érában, ami nekem aranykornak számít, fantasztikus előadás volt, Bede-Fazekas Csaba partnereként lehettem Golde. Ő azóta is nagyon kedves barátom.

Kamasz a lányod, aki korábban járt Földessy Margithoz. Volt ezzel „hátsó” szándékod?

Kissé szorongó alkat volt, emiatt nagyon jót tett neki, mert ott kinyílt. De nincsen meg benne az a fajta exhibicionizmus, ami bennem megvolt az ő korában. Zongorázni is járt egy ideig, de kiíratta magát.  Amikor megszületett, úgy döntöttem, hogy mindig egy úgymond étlapot fogok elé kiteríteni, amiből ő választhat. Lesz rajta többféle dolog, próbáljon ki minél többet. Az volt a megállapodásunk, hogy amit választ, azt egy évig csinálnia kell. Ha egy év után úgy dönt, hogy nem érdekli, vagy nem köti le, esetleg sikertelen benne, akkor hagyja abba. De bármit kipróbálhatott és amíg én lélegzem ez így is lesz. Ez fogja formálni a személyiségét. Olyan lesz majd, amilyen ő és nem olyan, mint anya pici leágazódása. Nem tervem, hogy a klónom legyen.

És mi van a te étlapodon?

Remélem, már csak desszert (nevet). Az a felszabadító, hogy soha semmit nem vártam el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sarokban irigykedve nem figyeltem a mellettem öles léptekkel elhúzó kortársaimat, de azt tudtam mindig, hogy ők valami olyat csinálnak, amit én vagy nem tudok vagy nem akarok, vagy nem merek. És ezzel meg is nyugtattam magam. Viszont tényleg nagyon szeret a Jóisten, ezért mindig jöttek olyan feladatok, amik provokáltak, hogy na itt vagyok, elég bátor vagy? Elég szorgalmas, elég tehetséges, elég bevállalós? Akkor csinálj meg! Ezeket megragadtam, mert ezek elől nem lehet félreugrani. Keresni sosem kerestem a lehetőségeimet, viszont, ha szembe jöttek velem, akkor mindig éltem velük. Én még életemben nem kopogtattam be szerepért vagy feladatért sehova. A színházat és a tv-t nem én választottam, hanem azok választottak engem. Én egyetlen dologhoz értek, az az éneklés, és azt nem is vagyok hajlandó elengedni, mert úgy érzem az a küldetésem, abban jól tájékozódom. A legfontosabb  számomra pedig minden munkában az örömfaktor. Az egyetlen, aminek értelme van, hogy legyen benne örömöm. Ma már csak ezt nézem az étlapon.

Kiemelt kép: Szulák Andrea (fotó: Steindl Gabriella)