„Minden másképp van” – interjú Németh Kristóffal

Vezetékneve az egyik leggyakoribb családnév hazánkban, mégis, amikor elkezdem a google-ben beütni elsőként dobja ki a nevét. Kamaszkora óta jelen van az életünkben, a Szomszédok óta szinte nincs film vagy sorozat, amibe ne szerepelne azóta is. Pedig eredetileg nem erre a pályára készült, egy ütközés változtatott meg mindent az életében. A színház és a filmek mellett rádiós műsorvezetőként és művelődési központ igazgatóként is helyt állt. Bármit dobott elé az élet, mindenből kihozta a maximumot, minden csalódásból és a hibáiból is tanult, pozitív hozzáállását, szemléletét tanítani lehetne. Szüntelenül keresi a kihívásokat, az új lehetőségeket, most éppen a stand-up világába kóstolt bele. A népszerű színésszel, a Keresztanyu Bárány Jóskájával, a Fórum Színház igazgatójával, Németh Kristóffal beszélgettünk.

Korán kezdted a szereplést, jól gondolom, hogy otthon is ezerrel pörögtél, és elvittek, hogy lekössék az energiáidat?

11 éves voltam, amikor bringázás közben ütköztem egy sráccal. Egyikünknek sem lett komoly baja, viszont összehaverkodtunk, nagyon jó barátok lettünk. Amikor először voltam náluk megismertem az édesanyját, Földessy Margitot és a nagymamáját Komlós Jucit. Margitnak abban az évben indult a Szín-játék-ország nevű kreativitás és készégfejlesztő stúdiója és hívott, hogy lesz sok játék és helyzetgyakorlat, és játékosan színházzal is foglalkozunk. Elsőre nem győzött meg, mert akkor már sportlövész voltam, ráadásul éppen országos bajnokságra készültem, nem láttam ennek sok értelmét. De annyira lelkesek voltak, hogy elmentem megnézni és ott ragadtam. Ez lett az alapközegem, megtaláltam a közösségemet, a barátaimat, a szerelmet, teljesen beszippantott. A családomban senkinek nem volt köze a pályához, de a Kazal László-Balogh Erzsi színészházaspárral teraszszomszédok voltunk, nekik nagyon fontos szerepük volt az életemben. Ők vittek el pici gyerekként magukkal színházba és a rádióba.

Emlékszel, hogy mit láttál először?

Persze, a Pesti Színházban az Edith és Marlene című előadást, Hernádi Judittal és Kútvölgyi Zsikével. Előadás után a Petőfi Sándor utcában megvártam őket autogrammért. És milyen érdekes az élet, hogy akkor ott álltam és rajongtam Juciért, ma pedig együtt játszunk a Keresztanyuban. A rajongásom persze máig megmaradt.

A sportot mikor engedted el?

Nagyon komoly felkészülést igényelt a versenysport, napi több órás edzéssel, és mellette ott volt szombatonként a stúdió. 14 éves voltam, amikor gyerekszereplőket válogattak, akkor kerültem be a Szomszédokba, Komlós Juci néni mellé. Majd megkaptam Szántó Erika Gaudipolis című filmjének egyik főszerepét, ami több hónapos forgatás volt. Akkor döntenem kellett, hogy a bajnokságra készülök, vagy forgatok. Életre szóló döntést kellett hoznom: sportkarrier vagy a színészet, mert a kettő együtt nem ment.

Milyen szerepet játszottál a filmben?

Ez a film valóságos történetnek állított emléket: a II. világháború után létrejött egy gyerekköztársaság, amelynek Gaudipolis volt a neve, ahol árva gyerekeket mentettek meg és gyűjtöttek össze. Az itt élő gyerekek közül nevezték ki a minisztereket, akik a többiek életét irányították. Ez a világtörténelemben is egyedülálló és fontos kezdeményezés volt. Akkor még nem tudtam, csak sok évvel később derült ki, hogy az a valóságos figura, akit én eljátszottam ebben a történetben, aki ennek a gyerekköztársaságnak a köztársasági elnöke volt – a történet szerint egy Laci nevű fiú, mert mindenkinek megváltoztatták a nevét, – ő a valóságban Horváth Ádám volt. A Szomszédok atyja, írója, rendezője. Ez a film változtatta meg az életemet, ekkor lettem magántanuló, és onnantól már nem is akartam visszaülni az iskolapadba, mert megtaláltam egy vadonatúj életformát, életstílust, ami hozzám a legközelebb áll: a színészi pályán való mozgást és alkotást.

Margithoz még ezután is jártál?

Igen, 18 éves koromig. Akkor már kisfilmeket gyártottunk, színházi előadásokat készítettünk. 16 voltam, amikor létrehoztam az első magánszínházi produkciómat, Leonard Gershe A pillangók szabadok című művéből, ahol Haumann Petra játszotta a női, én pedig a férfi főszerepet. Aztán gondoltunk egy merészet és felkértem édesanyám szerepére Pásztor Erzsit, – aki bármilyen meglepő elvállalta – és Lesznek Tibort, a negyedik szerepre.

Melyik szerep volt az első színházi szereped?

Valló Péter rendezésében, Shakespeare: Julius Caesar-jában a Radnótiban. 3 halott kisfiú volt a darabban, akiket bevisznek, majd kihoznak a színpadról. Kolovratnik Krisztián, Bakonyi Péter (kulturális szakember, korábban a Duna Tv programigazgatója – A szerk.) és én voltunk ezek a halott fiúk, akik aztán feltámadtunk porainkból. (nevet) Ezután pedig a Karinthy Színházban játszottam a Kakukktojásban, Cseke Péter mellett, Karinthy Márton rendezésében. Őt már ekkor ismertem, mert A pillangók szabadokkal megkerestem, hogy kibérelnénk a színházat. Nagyot nézett, de megkaptuk. Ez volt az első vállalkozásom, cégtársként beszálltam egy működő vállalkozásba. Pályázatokat írtam, szponzorokat kerestem, magunk ragasztottuk tele a várost a plakátjainkkal, és nagyon büszke vagyok rá, hogy 17 évesen a darab teljes költségvetését össze tudtam gyűjteni, ami pontosan 180 ezer forint volt. Két évig sikerrel ment az előadás, nemcsak vállalkozási, hanem szakmai szempontból is.

Ezt a menedzser szemléletet hol tanultad meg? Abban az időben még nem volt ez egyértelmű.  

Apukám jogász-közgazdász volt, anyukám pedig propagandista egy kozmetikai cégnél, ezt a szemléletet tőlük hoztam. Nem volt még internet, ahol információkat gyűjthettünk volna, de ez akkor a 80-as években, nemcsak a szakmában, az egész országban az induló vállalkozások virágkora volt. Akikkel Margithoz jártam – Kolovratnik Krisztián, Litkay Gergő és sokan mások – ebből az időszakból, úgy érzem jó korban voltunk jó közegben. Akiben volt kraft, az mind ki tudta futni magát, hozzáteszem ebben Margitnak is oroszlánrésze volt.

Benedek Miklós osztályába jártál az egyetemen, mi volt tőle a legfontosabb útravalód?

Az első évben Karinthyt tanultunk, mindenki kapott tőle egy novellát és abból kellett az év végi vizsgára színházat csinálni. Nagyon meghatározó volt, hogy Miklós kinek melyik darabot adta, hiszen Karinthytól szemléletet is lehetett tanulni. „Minden másképp van” – ez a Karinthy mondás lett onnantól az én tézis mondatom, ami azért nagyon fontos, mert megtanultuk azt, hogy mindig vizsgáljuk meg a dolgoknak a fonákját is és a nem egyértelmű oldalát is. Ne legyünk naivak, becsaphatók, ne higgyünk el mindent, legfőképp azt ne, hogy a látszat mindent megmutat. Ez a mondat egész életemre meghatározó lett, még úgyis, hogy pontosan nem kifejthető, hogy mit is jelent tulajdonképpen. Évtizedek kellenek a megértéséhez és a megéléshez. Egyébként az osztályunk jelentős részének mélyebb volt a kapcsolata Miklóssal, mint egy szimpla tanár-diák viszony. Feltétlenül élt a Mester és tanítvány viszony, de meg merem kockáztatni, hogy egyfajta atyai-jóbaráti kapcsolat is kialakult közöttünk. A szakmai tudás mellett, nagyon fontos az is, amit megtanultam tőle a barátságról, hűségről, kitartásról, szerelemről, nőkkel való közlekedés dolgairól. A mai napig ezek szerint élek.

Évekkel később a Játékszínben pedig igazgatója voltál. Ez nem volt furcsa érzés?

Akkor már egyértelműen kollégák voltunk, így jó érzés volt, nem furcsa. Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy én terjeszthettem fel a Kossuth-díjra, ami nemcsak az ő, az én életemben is nagyon fontos pillanat volt. Nem kérkedésből mondom, hanem mert úgy éreztem, ennyivel tartozok neki.

A rendező szakra is jelentkeztél, viszont azóta sem fejezted be. Menet közben meggondoltad magad?

Harmadéves voltam amikor jelentkeztem a posztgraduális színház – rendező szakra. El is kezdtem, de közben színházi gyakorlatra a Vígbe kerültem. Két évet voltam ott, nagyon sok szerepet játszottam, illetve átvettem, zenéstől, a prózáig. Nagy színházi tréning volt ez a két év, és ikonikus kollégákkal dolgozhattam együtt, fantasztikus időszak volt. Ez lett a veszte a színházrendezői diplomámnak, mert válaszút elé állítottak, így a tanulmányaimat rendezőként azóta is szüneteltetem (nevet), de a gyakorlatban már túlteljesítettem. Most épp Spiró Szappanoperáját rendezem Járó Zsuzsával a főszerepben. Kicsit túlmutat önmagán, mert szerintem egy végtelenül fontos ügy és előadás, Gyuri pedig nagy személyes kedvencem, és annak idején a darab férfi főszerepét játszottam, a partnerem Andai Györgyi volt, akivel baráti viszonyban voltam élete végéig, kicsit neki is emléket állít ez az előadás. Ez még nyár előtt színpadra fog kerülni.

És ezek után nem maradtál a Vígben?

Nagy törésnek éltem meg akkor, hogy nem kaptam szerződést Marton Lászlótól, szerettem volna teljes jogú társulati taggá válni. Nem így alakult, viszont felhívott Szűcs Miklós, a Kamaraszínház igazgatója – akinek ezért egy életre hálás leszek -, aki szerződést és rögtön két szerepet is ajánlott. Az öreg hölgy látogatása volt az egyik Psota Irénnel, ami maga volt a csoda számomra, és Csiszár Imre rendezésében a Bűntény a kecskeszigeten, Szerencsi Évával, Andai Györgyivel és Haumann Petrával.

És nemcsak a színház indult el akkor, hanem a kereskedelmi tévék is, ahol szintén hasítottál.

Az első évadot játszottam végig, amikor elindult a kereskedelmi tévés pályafutásom. Egy próba után mentem a Tivoliból a Liszt Ferenc térre, amikor összeütköztem egy kutyát sétáltató férfival, aki rögtön le is szólított, hogy egy ilyen figurát keres a sorozatába. Kalamár Tamás volt az, a Barátok közt producere. Nem tulajdonítottam az egésznek nagy jelentőséget, nem is mentem, de egyszer csak jött egy telefon, hogy várnak. Így indult útjára Kertész Géza, akinek karakterét eredetileg 3 hónapra tervezték, 13 év lett belőle.

Jelenleg egy másik nagy nézettségű sorozatban, a Keresztanyuban játszol, és van egy magánszínházad is. Nyilván voltak kudarcok is az életedben, de ha összességében nézem, mindig, mindenből jól jössz ki. Könnyen túlteszed magad a csalódásokon?

Itt is igaz, hogy minden másképp van. Egy helyzetet soha nem az adott pillanatban kell megítélni, lehet, hogy már 5 perc múlva másképp látod. Ha az emberben kifejlődik az a képesség, hogy tudjon kivárni, hogy soha ne álljon meg, de mindig álljon fel, akkor győztessé tud válni. Kalamár Tamás mondta több évnyi közös munka után, hogy: „vannak a vezetők és vannak a követők, és te vezető alkat vagy ezt tanuld meg. Ez mindig magányosabb, mindig nehezebb, és mindig neked kell elől menni”. És még egy mondás, ami fontos az életemben, hogy sosem lesz valaki győztes, amíg nem tanul meg veszíteni. Több vereség volt az életemben, elbuktuk a Kamaraszínházat, aztán később a Játékszín története sem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztük. Nem vagyok a múltba révedő, kesergő ember, ezért szerencsére ki tudtam tisztítani az életemet olyan szempontból, hogy azóta csak olyan emberekkel veszem körül magam, akikkel jó együtt lenni és akikkel egymás életéhez hozzá tudunk tenni. Az összes energiavámpírt, irigy és negatív embert ki tudtam zárni a közvetlen környezetemből. Természetesen elkövettem rengeteg hibát, sok mindenre nem vagyok büszke az életemben, de ha ezek nem lettek volna, akkor máshol tartana a személyiségfejlődésem.

A Fórum Színházat már egyedül alapítottad, de így a felelősség is csak a tiéd. Hogy éltétek meg és túl a járványhelyzetet?

2017-ben alapítottam a Fórum Színházat, ahol nagy sikerrel mentek a produkciók az ország különböző játszóhelyein. Nincs állandó színházunk, viszont vannak sikeres előadásaink és egy virtuális társulat alakult ki, számomra kedves színészekkel, alkotókkal és életben vagyunk 4 éve minden nehezítő körülmény ellenére is. A 4 évből 3 éven keresztül folyamatosan azon dolgoztam, hogy legyen állandó játszóhelyünk, ami a sajátunk, hiszen akkor színház egy színház, ha abba be lehet menni és van egy fizikai kiterjedése is, legalábbis én így gondolom. Aztán jött a senki által nem jósolható és nem várt pandémia, és ha lett volna színházunk, akkor most nem lenne életben ez a társulás, mert elvitte volna minden tőkénket a túlélés, a rezsi és az egyéb költségek. Kiderült, hogy ebben az időszakban kifejezetten szerencsésnek mondható az, hogy nem kellett megküzdenünk azokkal a nehézségekkel, amelyekkel egy épülettel rendelkező bármilyen intézmény küzd. Mára elmondhatom, hogy egyetlenegy munkatársamtól sem kellett megválni, nem kellett a fizetésekhez hozzányúlni, és ugyan a hagyományos előadások megszűntek, de megyünk tovább és új darabot próbálunk. Sőt, áttértünk az online térben egy új projektre, a verskommandóra. Ez egy olyan 365 versből álló, a magyar lírát körülölelő online videótár lesz, amivel maradandó dolgot teszünk hozzá a nemzeti kultúra építéséhez. Nem utolsósorban minden kollégámnak munkát tudtam adni ezáltal ebben az időszakban is.

Most, miközben beszélgetünk, idejött egy hölgy, csak, hogy gratuláljon a sorozathoz, két srác pedig közös fotót kért. Mi a titkod, mitől vagy ennyire népszerű?

Magyarországon más a megítélése egy sorozat szereplőjének és egy mozifilmének. A tévés műfaj kicsit lenézettebb, és más egy művészszínházi karrier, mint egy népszínházi. De semmiért nem adnám azt a végtelen népszerűséget és ismertséget, ami körülöttem kialakult, és azt a közvetlen viszonyt, amit nap mint nap az utca embereként megtapasztalok. Erre mondta viccesen az egyik kollégám, „Kristóf, te vagy a szegény ember Nagy Ervinje”. Aki érti ennek a mélységét, az megérti azt is, hogy mi az én sikerem titka. Közvetlen vagyok, ezt látják rajtam, ezért nem ijednek meg attól, hogy leszólítsanak.

Számos területen kipróbáltad magad, mi van még a bakancslistádon?

Tömören az, hogy bővüljön a család és bővüljön a színház. (nevet) Rengeteg tervem és ambícióm van, tele van a fejem és az íróasztalom tervekkel, de most, hogy kérdezed, akcióhős még nem voltam, azt szívesen kipróbálnám. Változatlanul izgat és központi helyen áll nálam a színház, és nagyon élvezem, hogy kipróbálhattam magam a stand-up műfajban is. De egészen abszurdokat is tudok mondani: szeretnénk külföldön élni és kicsit valami teljesen mással foglalkozni, nyelveket tanulni. Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, hogy kétféle ember és anyag van, az egyik ütésre keményedik, a másik ütésre lágyul. Én az ütésre keményedő típusból vagyok összerakva. Büszke vagyok arra, hogy olyan neveltetést kaptam, hogy ebbe a típusba tartozok.

Kiemelt kép: Németh Kristóf (fotó: Forgács Bea)