„Minden körülmények között tiszteletben tartjuk egymás döntését” – interjú Bach Katával és Wunderlich Józseffel

Évek óta a Vígszínház oszlopos tagjai voltak mindketten. A szerepek mellett rengeteg élményt, tapasztalást, barátot, kollégát, de legfőképpen egymást is a Vígszínháznak köszönhetik. Bach Katával és Wunderlich Józseffel arról is beszélgettünk, hogy miképp élték meg, amikor Kata elhagyta ezt a számukra fontos bázist.

Komoly változással indult az évadotok: Kata tíz év után már nem tagja a Vígszínháznak. Jól gondolom, hogy ez egy nagyon nehéz döntés volt?

Kata: Igen, ez egy hihetetlenül nehéz döntés volt, mivel évekig otthonomnak éreztem a Vígszínházat. Csak úgy tudtam otthagyni, ha közben arra gondoltam, hogy ezzel együtt a színészetet is elhagyom. Ez mutatja azt, hogy mennyire megszoktam már a társulati tagságot, elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz. Józseffel mi a Vígszínháznak köszönhetjük egymást, a mi közös történetünk is onnan indult és ez csodálatos időszaka volt az éltünknek. Januárban hoztam meg a végső döntést, akkor mondtam fel. Szerencsére izgalmas dolgok találtak meg az elmúlt hónapokban, talán valami elindult. Szabadnak lenni elképesztően jól esik. Abban az értelemben nincs színházi munkám, ahogy eddig volt, más feladataim vannak és sokszor nehéz így színésznek érezni magam, hiszen megszoktam azt a rendszert, hogy mindig van egy próbafolyamat, amiben vagyok, vagy amire várok. Játszom még egy-két előadásban a Vígben, de az az igazság, hogy az alapvető hozzáállásomat is megváltoztatta most ez a döntés. Mivel éveken át nagyon jó rendezőkkel dolgoztam, nagy szerepeket játszottam, bíztam abban, hogy ezzel biztosítva van a helyem a szakmában. Naiv voltam, mert sajnos ez nem így működik, teljesen véletlenszerű, hogy kinek mikor jutsz eszébe. Semminek semmilyen következménye nincs.

A te döntésed volt, hogy eljössz. Mi volt ennek az oka?

Kata: Már fizikailag rosszul éreztem magam, elmentem a végsőkig. Alapvetően az igazgató egyértelműen jelezte, hogy nem szeretne velem dolgozni, amitől én nagyon rossz állapotba kerültem. Akkor még a kisfiunk, Jancsi, csak másfél éves volt, ezért várnom kellett, hogy a saját lábamra tudjak állni. Amíg egyéves egy gyerek, addig ezt egyszerűen nem lehet kivitelezni. Sokszor voltam emiatt dühös, és a gyásznak sokféle folyamatát megéltem, de megkönnyebbültem, amikor meghoztam ezt a döntést.

József, te maradtál a Vígszínházban, és közben minden helyzetben Kata mellett voltál. Hogy élted meg ezt a furcsa helyzetet?

József: Ez számomra is nagyon nehéz volt, főleg azért, mert a végső döntést megelőzte egy elég hosszú vergődés, hogy ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni. Hogyan lehet maradni méltósággal és jó érzéssel, ugyanakkor hogyan lehet elmenni méltósággal és jó érzéssel? És igazság szerint itt nem is annyira a szakmai méltóságról van szó szerintem, hanem az emberi méltóságról. Egy olyan helyen, ahol egyébként méltatlanul bánnak az emberrel, hogyan lehet megőrizni a méltóságot, akár úgy, hogy marad, akár úgy, hogy elmegy.

Az én megélésem szerint Katus két éven keresztül próbálta úgy megőrizni az emberi méltóságát, hogy maradt. Aztán ez a két év azt a képet mutatta, hogy ez nem fenntartható így tovább. Akkor viszont az volt az egyetlen valódi emberi döntés, hogy szakítani kell ezzel a közeggel. Ezt a szakítást pedig én is átéltem, ami nekem is nagyon fájdalmas volt, hiszen olyan sok mindent köszönhetünk a Vígszínháznak, az ottani kollégáknak, ami miatt én ezt egész egyszerűen nem tudnám jelenleg otthagyni. Nekem ez a színház még mindig fontos tájékozódási pont az életemben, akkor is, hogy ha  sokszor azt érzi az ember, hogy extra energiákat követel, hogy a színházi minőségi munka mellett a saját, privát életre is jusson idő. De mindezzel együtt nem volt kérdés, hogy én maradok. Akkor is, ha ez kegyetlenül nehéz.

Kata: Mi eddig is úgy működtünk, hogy tiszteletben tartjuk a másik döntéseit, autonomitását, és ha vannak is ebből viták, vagy inkább beszélgetések, akkor is tudjuk, hogy ez csak úgy lesz jó, hogy ha mindenki a saját útját járja.

József: Én két évig azt mondogattam Katusnak, hogy akár marad, akár megy, én mindenben támogatom. És igyekeztem nem előtérbe helyezni azt a dimenzióját ennek az egésznek, hogy ha úgy dönt, hogy elmegy, az nyilvánvalóan számomra is egy nagyon fájdalmas helyzet lesz.

Kata: Ezt meg is beszéltük, hogy József nem kérheti, hogy maradjak, bármennyire szeretné és én sem kérem, hogy jöjjön el azért, mert én eljöttem. Mi tíz évig olyan szinten alakítottuk az életünket a Vígszínház műsorához, amit egy kívülálló el sem tud képzelni. És ez részben most is így marad, mert én attól függetlenül, hogy eljöttem ugyanúgy tiszteletben tartok mondjuk egy főpróbahetet, hiszen ettől a döntéstől függetlenül, továbbra is mindenben segítjük egymást.

József: Mi alapvetően nagyon szorgalmasok vagyunk, de nem csak a munkába, a családba is szeretünk sok energiát fektetni, hogy jól működjön.

Kata, milyen feladataid lettek, amióta szabadúszó vagy?

Kata: Khaled-Abdo Szaida alapítványok összefogásával hozott létre egy színházi nevelési produkciót kamaszoknak, ő volt az első, aki megkeresett. Most, hogy a gyerekvédelem körül ennyi botrány van, kifejezetten hasznosnak érzem, hogy ebben a projektben részt vehetek. Voltunk már hátrányos helyzetű közegben is, ott egészen más volt olyan témákkal foglalkozni, mint az agresszió, az öngyilkosság vagy a szexualitás, megdöbbentő és szívszorító élmény volt. Kis részleteket mutatunk a Tavasz ébredése című darabból és minden részlet után, közösen dolgozzuk fel a gyerekekkel azt, amit láttak. Vezetek irodalmi sétát is a Hosszúlépés. Járunk? csapatával, ugyanitt könyvbemutatóra is felkértek, ez az év nekem a „felolvasás éve” volt, rendszeresen léptem fel Bősze Ádámmal és Nyáry Krisztiánnal a Jókairól szóló esten, nagy élmény volt velük sok időt tölteni, beszélgetni az autóban, amíg egy-egy vidéki helyszínre utaztunk. Igazából újra meg kellett tanulnom, hogy mit jelentek én egyedül, társulati tagság nélkül, és ez a folyamat a mai napig tart. Túl egy nagyon nehéz, kisgyerekekkel töltött időszakon, sikerült újradefiniálnom magam a magánéletben, és most szakmai szempontból is tanulom azt, hogy ki vagyok én.

József: És van egy közös estünk is, valamint egy nagyon nagy projekten vagyunk túl: novemberben TEDx előadók lettünk. Két hónapot készültünk rá, ebbe is nagyon sok energiát és tudást tett bele Katus, ő volt ennek a projektnek az agya. Nagyon jó és érdekes volt, rengeteget tanultunk belőle. Ez nem csak alkotói folyamat volt, hanem előadói feladat is, ahol saját történetekkel, saját mondatokkal kellett kiállni.

Kata: Ráadásul ez nagyon más volt, mint bármi, amit eddig csináltunk.

József: Saját történeteinkkel álltunk ki, ami lelkileg is nagyon komoly megpróbáltatás volt, hiszen magunkról is, kettőnkről is kíméletlen őszinteséggel beszéltünk. Nagyon alaposan felkészültünk, de nem csak kívülről voltak elvárások, mi is elvártuk magunktól, hogy ugyanazt a minőséget képviseljük, amit a szakmánkban is. Olyan volt, mintha egy saját előadást hoztunk volna létre, ami ráadásul párterápiának is kiváló volt.

Két kisgyermeketek van, a beszélgetés után az iskolai karácsonyi ünnepségre mentek. Merre lesztek az ünnepekben, hogy zajlik nálatok a karácsony?

József: Két hete volt a legújabb bemutatóm a Vígszínházban, utána folyamatosan játszottuk a darabot. A premier utáni héten egy kicsit meg voltak fázva a gyerekek, de inkább azon volt a hangsúly, hogy apa végre itthon van, ezért az lett a családi konszenzus, hogy maradnak otthon, és egész napos „bulikat” toltunk. Az ünnepek alatt több előadásom is lesz, ezért is jól jött ki, hogy most többet tudtunk együtt lenni. Ez az igazi töltődés. A minőségi idő.

Kata: Elmentünk korcsolyázni a Városligetbe, sétáltunk a Normafánál, játszótereztünk, csillagszóroztunk, voltunk karácsonyi vásárban, dekoráltuk a lakást. Hangolódtunk az ünnepekre, de leginkább örültünk, hogy együtt vagyunk.

Melyiktek a szigorúbb szülő, ki a főnök otthon?

József: Katus a főnök mindenben, és ő a szigorúbb is. Nálunk anyai szigor van.

Kata: Inkább úgy mondanám, hogy az otthoni dolgokat én tartom egyben.

József: Katusnak többször kell szigorúnak lenni, nekem csak egyszer, de akkor az már Zeusz haragja. Ha nincs más megoldás, akkor én jövök, de igyekszem ezt tényleg a legvégső helyzetekre tartogatni.

Kata: Az elmúlt hét évben sokat voltam velük egyedül, esténként is, de a kislányunk már 7 éves, iskolába jár, nagyon összeszedett lett, sokat segít, és rengeteget változott, érett, komolyodott, Jancsi 4 éves, túl a dackorszakon. Sokkal könnyebb velük minden, csodálatos, hogy már akkor is be tudom fejezni mellettük azt, amibe belekezdtem, ha egyedül vagyok.

Megterveztétek, hogy mikor érkezzenek a gyerekek?

Kata: Szerettük volna, hogy három év korkülönbség legyen köztük, annál kevesebbet nem tudtam elképzelni, úgy éreztem, hogy azt fizikailag nem bírnám, annál többet pedig azért nem akartunk, hogy ne kerüljék el egymást teljesen az intézményekben, tudjanak együtt játszani, és meglegyen a közös nevező.

József: Nagyon sok nő van, aki 35-40 évesen kezd el azon gondolkozni, hogy lehet, hogy kéne család vagy gyerek, és azért sokszor látjuk, hogy ez egyáltalán nem könnyű.

Kata: Annak idején a terhességeimre is azt mondták sokan, mint most a felmondásomkor: hogy hú, milyen bátor vagy… Remélem, hogy az élet majd engem igazol és kiderül, hogy tényleg bátor vagyok, nemcsak vakmerő. Igen, a gyerekvállalással is vakmerő voltam, mert nekem kiskorom óta egyértelmű volt, hogy lesznek gyerekeim. Józsefnek is egyértelmű volt, nem volt bennünk kérdés ezzel kapcsolatban. Szerencsések vagyunk.

S mintha egy mese vált volna valóra a gyerekekkel, akik a Jancsi és Juliska nevet kapták. Ha lesz egy kistestvér, ő melyik mesét írja majd tovább?

Kata: Nem a mese alapján választottuk a neveket, de mivel ez így nagyon kerek, nincs tervben kistestvér.

József: A Piroska és a Farkas még szóba jöhet, vagy esetleg a hét törpe.

Ha kistesó nem is, mi van tervben az új évre?

Kata: Folytatom az irodalmi sétákat, a kamaszoknak szóló előadásokat, de szeretnék színházi szerepeket is játszani vagy filmezni, nem adom fel. Igyekszem élvezni a szabadúszó létből azt, hogy nem függök senkitől és új embereket ismerhetek meg, ez nagy kaland, bízom abban, hogy továbbra is jó dolgok találnak meg.

József: És jó lenne, ha az is eljutna, ahova kell, hogy nem tegnapelőtt születtek a gyerekeink. Juliska már iskolás, Jancsi oviba jár, így Katusnak rengeteg szabad energiája van.

Én év elején kezdem Az államtitkár úr próbáit Máté Gáborral, ami azért izgalmas, mert ilyen klasszikus, nagy vígjátéki főszerepet még nem játszottam a Vígszínházban, ráadásul a születésnapomon lesz a premier. Pályakezdőként Pécsett, a Nemzeti Színházban játszottam francia vígjátékot, de McDonagh-et is, nagy vígjátékokban nagy komikus szerepeket Shakespeare-től a kortársakig, amiket nagyon szerettem és nagyon jól működtek, remélem, hogy ez is működni fog. Idén még lesz egy nagy koncert 29-én az MVM Dome-ban (Dés-Geszti: Életünk koncertje), amire Dés Lacival már gőzerővel próbálunk, ráadásul a készülő zenés Petőfi darabból is fogok énekelni. Gyönyörű dalok lesznek.

Jut időtök kettőtökre?

József: Nemrég fogalmaztuk meg ezt magunknak is, hogy amióta Jancsi óvodás lett, azóta tudunk figyelni arra, hogy ketten is találkozzunk. Hogy kettesben is tudjunk hosszabb időt együtt tölteni. Most jön majd a következő szint, hogy magunkkal is tudjunk lenni. Mert valamit mindig intézni kell, de azon vagyunk, hogy megoldjuk, hogy saját magunkra is legyen időnk. Mi tényleg nagyon szeretünk dolgozni, ezért aztán rendesen bele tudunk feledkezni a munkába. Nálunk olyan hiperfókusz tud lenni azon, amit csinálunk, hogy szinte megszűnik a külvilág. De ez nem csak a munkával van így, a gyerekekkel is, a kerttel is, bármivel.

Kata: A nyáron egy hónapot voltunk a szüleim Balaton-felvidéki házában, ami mindentől távol esik, szomszédok sincsenek a közelben. Nagyon idilli volt az egész, sokat kirándultunk, kutyáztunk, macskáztunk, napoztunk, az egész egy igazi lelassulás volt. Én a mai napig szívesen emlékszem és töltekezem ebből az időszakból. Nekünk is, és a gyerekeknek is ez a természethez kapcsolódás adja most a legtöbbet.

Nyitókép: Wunderlich József és Bach Kata (Fotó: Steindl Gabriella)