Nemcsak Déryné szerepe, a kor, és a stílus is lenyűgözte a főhőst alakító Tarpai Viktóriát. Eddigi pályája egyik legnagyobb találkozásának tartja a szerepet, amiből minden egyes alaklommal igyekszik tanulni és valami újat felfedezni. Akárcsak Déryné, ő is abban hisz, hogy a színházat szerelemmel, kitartással, szenvedéllyel lehet csak csinálni. Az ember tudja, hogy miről mond le közben, de nem érdemes másképp, csak így.

Nem csak a Déryné Társulat első bemutatója volt, hanem mondhatjuk azt is, hogy egyben zászlóshajója is a Déryné Programnak a Déryné ifjasszony című előadásotok, amelyben te játszod a címszerepet. Mit jelent számodra ez az előadás?

Nagyon nehéz ezt röviden megfogalmazni. Akár a színházat nézem, akár a pályámat, vagy csak úgy magát az életet, ott is nagyon sok fontos üzenetet tartalmaz számomra. Amikor elkezdünk az előadással foglakozni, nagyon sokat elemeztük Attilával, de menet közben is. Az nagyon fontos, hogy itt egy élő személyről beszélünk, aki a magyar nyelvi színjátszásnak az egyik zászlóvivője volt, több társával együtt. Azt gondolom, hogy az, amit ő elért, kiküzdött, és megtett a pályája során, – hiszen akkor már a német színjátszásnak múltja volt -, nekik pedig elbontják az egyetlenegy játszóhelyüket, de mégis nyakába veszi a világot. Tud németül játszani, de nem akar, ő magyarul szeretne ezzel foglalkozni. A kitartása, a hozzáállása a pályájához, miközben van egy sikertelen magánélete is mellette, ráadásul az akkori helyzet is elég feldúlt. Városról városra mennek, bejárják az egész Nagy Magyarországot, Felvidéket, Erdélyt, és még Kárpátalján is voltak, nekem ez mindenképpen példaértékű. Azt gondolom, hogy csak így érdemes. Ilyen elhivatottsággal, ilyen tűzzel, ilyen szerelemmel. Végtelenül dúsgazdag érzelemvilága volt, még akkor is, ha hatalmas akadályokat görgetnek elénk.

Tarpai Viktória (fotó: Kovács Milán)

Ez a szerep szerelem neked is?

Igen, abszolút. Olyan mondatok hangzanak el benne, olyan gondolatok vannak megfogalmazva az ő életéből, amelyekkel én teljes mértékben együtt tudok érezni. Amikor megkaptam a szerepet, elkezdtem foglalkozni az ő személyével, alaposan utána olvastam, akkor rengeteg minden került a felszínre. Ennek azért is örülök, mert az ő személye az útibbi évtizedekben kicsit háttérbe lett szorítva, nem is nagyon hallottunk róla mélyebben, az élete főbb momentumait, jelentőségét, szakmai munkásságát én is ezen a darabon keresztül ismertem meg. De nekem nőként is izgalmas az ő személye, mert rendkívül színes egyéniség volt. Egy szerepnél érdemes azt is megnézni, hogy mi az, amit mások mondanak róla, hogyan látják őt. Az élete alkonyán írt egy többkötetes visszaemlékezést, egészen a gyerekkorától kezdve, amiből kiderült, hogy volt benne karakánság, laza kislányos báj, amivel könnyedén helyre tette a tolakodó férfiakat, és még sorolhatnánk a jellemét illető jelzőket. Déryvel nagyon rossz kapcsolata volt, ebből a szempontból nézve nem volt jó élete, de mégis fantasztikus, ahogy és amit kialakított és kihozott az életéből. Sok nehézség és tragédia éri, és az, amire nagyon fel tudok nézni az az, hogy soha nem adta fel. Mert a feladás a legkönnyebb út. Amikor néha kicsit elcsüggedek az életem vagy a pályám során, akkor eszembe jut egy-egy gondolat a darabból, és az és rögtön kapaszkodó lesz, erőt ad. Például Herczeg Ferenc drámájából az utolsó pár mondat: „Én úgy hiszem, hogy mi egy láthatatlan kincset viszünk magunkkal, amelynek bizonyos időre el kell érkeznie valahová. Azért ők a múlt idők hírmondói, a jelen sötétség lámpagyújtogatói, a jövendő szántóvetői” – ez teljes mértékben meghatározó lett az életemben a darab óta. Nem ragadtam le a szerepnél, ha hallok róla, most is mindennek utána olvasok. Példaértékűnek tartom a magyar nyelv szeretetét, és a magyar nyelvhez való ragaszkodását is. Persze más világot élünk, máshogy műkődnek a dolgok, de ez ma sem mellékes, nem véletlenül mondják, hogy Nyelvében él a nemzet. A kultúrának, a színháznak mindig meghatározó szerepe van a társadalom épülésében, hidakat tud építeni, ez mind ott volt az ő életében, személyiségében. Finoman, szépen, nem feladva a színház szent ügyét, teljes mellszélességgel, az összes nehézségével együtt felvállalva, vitte sikerre. Az ő életében ez volt a gyermek, a párkapcsolat, a minden.

Vidnyánszky Attila rendezte a filmváltozatot is, csakúgy, mint az előadást. Milyen volt a közös munka vele?

Nagyon vártam, hiszen a pályám első állomása a Beregszászi Színházban volt, amikor még Attila is otthon volt. Nagyon örültem, hogy együtt dolgozhattunk. Van egy színházi nyelve, amit jobban értek, mint bármelyik másikat, és ez adott egy plusz biztonságérzetet. A kollégákkal is jól alakult a közös munka, olyan volt, mintha már évek óta együtt dolgoznánk, miközben ez volt az első találkozásunk. Attila nagyon jól tudja a próbát összefogni, és ezáltal a csapatot is, így úgy gondolom, hogy jól sikerült próbafolyamatot tudhatunk magunk mögött. Kicsit féltem a feladattól, mert fontos volt számomra talán nem is a megfelelés, hanem az, hogy Déryné személyét a mai korban is hitelesen mutassam be, úgy, hogy megértsék az életének a lényegét is. Attila mindig hangsúlyozta, hogy a szerep mellett azt is érdemes átgondolni, hogy ezzel az előadással milyen embereknek állítunk emléket. Képileg is szépen megfogalmazta, például azt a részt, amikor rájön, hogy a gróf kihasználta, és egyetlen kapaszkodója maradt, a színház.

Tarpai Viktória (fotó: Kovács Milán)

Mennyiben volt más feladat mozgóképen megformálni Dérynét, mint a színházban? Segített, hogy akkor az előadás akkor már kész volt?

Annyiban volt könnyebbség, hogy a szöveg megvolt. De ott is volt némi izgalom, mert nagyon kevésnek tűnt a rendelkezésre álló 8 nap. A film nagyon érzékeny terep, volt rá példa az életemben, hogy egy rendező egy kisregényből készült monodrámában látott, amiből később filmet csinált. Első körben azért nem akart engem a filmbe, mert attól tartott, hogy a színpadi változat után nem fogok tudni szabadulni az ott használt nagyobb gesztusrendszertől, vagy más eszköztárral élni. De mégis behívott a válogatásra és megkaptam a szerepet. Ez a drukk most is bennem volt, hogy a színházi nagy gesztusokat megőrizve, de mégis kissé finomítva tudjak játszani. Bíztam Attilában, az ő szakmai tudásában, igényességében, tudtam, hogy szólni fog, ha valami nincs rendben. Nagyon szeretem a filmet az összes kihívásával együtt. Egy érzelmi ívet a színházban van lehetőség kidolgozni, itt ez teljesen másképp működik. A filmnél nincs olyan sok idő, emiatt nagyon kell koncentrálni, és én még zöldfülű vagyok a filmezésben.

Tavaly szeptemberben volt a tévéjáték díszbemutatója. Olyan lett, mint amire számítottál? Milyen volt magadat látni, ekkora vásznon?

Képzeld, még azon is vacilláltam, hogy egyáltalán megnézzem-e a filmet. Nagyon szerettem csinálni, de nagy bennem a drukk az eredmény kapcsán, mert fontos. Gyerekként a szavalóversenyeknél, az eredményhirdetésnél sokszor rosszabbul voltam, mint a verseny alatt. Mert nem mindegy az eredmény, mert nem akarok rosszat adni. Szorítottam a fotel szélét, és bevallom voltak olyan részek, amikor azt mondtam magamban: te jó ég Viki, ezt hogy nem érezted, akkor, hogy nem így kéne csinálni? Eléggé kritikus vagyok magammal, ami jó, hiszen fontosnak tartom az építő kritikát. Ha megelégszünk valamivel, akkor onnantól fogva nincsen tovább. Ezt nem lehet színészként, ahogy Fedák Sári mondta: „ez hivatás és nem hivatal”. Amíg ezen a pályán leszek, addig tanulom ezt. Semmi nem ad okot arra, semmilyen elismerés, hogy hátradőljek. Onnantól ugyanis csak magammal tolok ki, mert akkor nem épülök, színesedek tovább.

Tarpai Viktória (fotó: Kovács Milán)

Van kedvenc jeleneted?

Az egészet szerettem, mert nagyon sok érzelmet kell megéljek. Az öröm, a vitalitás, az összetörtség, a csalódottság, a kiábrándultság, a csakazértis – tényleg azt gondolom, hogy ez egy nagyon színes szerep. Még mindig van olyan rész, ahol hiányolok egy-egy árnyalatot, amivel tudnék javítani, vagy hozzátenni. De nagyon élvezetes út ez, még ha néha nagyon fájdalmas és nehéz is tud lenni. A vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben is forgattunk, gyönyörű helyszín, ami élő díszletté vált. És a jelmezek! Már az első próbán elvarázsoltak. Egyébként is nagyon szeretem azt a kort, és azokat a ruhákat, teljesen másképp viselkedik bennük az ember, tartást ad. A kalapnak úgy örültem, mint egy kislány, az öltöztetők mondták is, hogy ezt nekem találták ki. Próbáltam felnőni ezekhez is, gyakoroltam, hogy kell leülni egy ilyen ruhában, hogy fogok meg kesztyűben egy tárgyat, ezek mind plusz izgalmat adtak a forgatáshoz. Szeretem a divat történetét, ez is felemelővé tette a forgatást. Szívesen játszom kortárs műveket, de nagyon örülök, hogy ez a darab megszülethetett.

A tévéjáték eljutottat Beregszászra is. Milyen érzés volt az ottani közönséggel megosztani ezt a munkád?

Nagyon megszerettem Budapestet, már nem tudnám nélküle elképzelni az életemet, a pályámat. De nagyon fontosak a gyökerek, az otthon. Onnan indult el minden, oda kötnek a gyerekkori emlékek és a színházi kezdetek, de fontosak azok az érzelmek is, amik ott körbevettek, amikből táplálkozok a mai napig is. Tartottam a hazameneteltől, mert, sok minden megváltozott. De az hogy ezt a magyar kultúra napján meg tudtam élni otthon, az hihetetlen mértékű erőt adott. Megrázó, maradandó és felemelő élmény is volt egyben, hogy ebben a helyzetben ennyi könnyes szemet láttam. A közönség hálás volt, szinte nem bírtak betelni azzal, hogy egy ekkora élményt kapnak. Megható volt számukra Vidnyánszky Attila és Kis Domonkos Márk szívhez szóló videó üzenete is. Ők nemcsak a testüket, a lelküket is ünneplőbe öltöztették a nagy napra, minden nehézség ellenére méltóságot adtak az estének. Minden előadásnál az a legfontosabb, hogy aki eljön, az tényleg kapjon valamit. Tudjon belőle valamit hazavinni, a lelkeknek tudjunk adni valami pluszt.

Kiemelt kép: Tarpai Viktória (fotó: Kovács Milán)