Pontosan nyolcvan éve, 1937. december 3-án, tragikusan fiatalon hunyt el a magyar költészet egyik legnagyobb alakja, József Attila. Az életét és verseit a legkülönfélébb formákban, a legnagyobb hazai művészek értelmezésében ismerhettük meg az évek során. Ezért is volt igazán bátor vállalás a Vígszínház fiatal színésze, Vecsei H. Miklós részéről, hogy előadásában a költőt talán példátlan módon mutatja meg a közönségnek.
Példátlan, hiszen nem csak olyan részleteket árul el József Attiláról, amiket eddig csak kevesen tudhattak és érthettek, hanem az előadás alatt eggyé válik a költővel, emiatt a Mondjad, Atikám! több mint egyszerűen egy József Attila-est. Egy megrázó utazás, amire érdemes – kell is jegyet váltani. Vecsei H. Miklóssal A Pál utcai fiúk előtt beszélgethettem az előadásról és József Attiláról.
Voltál pszichológusnál, terapeutánál azért, hogy átéld, megnézd, hogyan kezelhették József Attilát? Hogy milyen élmény lehetett számára a pszichoanalízis?
Minden előadáshoz hozzátartozik, hogy a szerepedet a legapróbb részletéig megismerd, a legvégsőkig ki kell azt vesézned. Kíváncsi voltam arra, hogyan történik ma egy analízis, és hogyan működhetett József Attila idejében. Sokat foglalkoztam ezzel, de igazából nem is magával a kezeléssel, hanem azzal az állapottal, amibe a páciens kerül. Ezt pedig csak úgy tapasztalhatod meg, ha átéled. Máshogyan nem lehet.
Azt mondtad egy interjúban, hogy mélyponton voltál, amikor újra rátaláltál József Attilára. Nem féltél attól, hogy nem átsegít ezen az állapoton, hanem csak még mélyebbre húz?
Nem azt mondanám, hogy mélyen voltam, hanem megismertem a lelkemnek egy olyan részét, ami igazán belül van, és ez nem feltétlenül jó dolog. Huszonöt évesen azt gondolja az ember, hogy már ismeri magát, majd egyszer csak valami hatására ráeszmél arra, hogy ez nincs így. Addig a pontig volt egy kép bennem a világról, saját magamról, ami akkor megtört és ez terelt József Attilához.
Sok pontban találkozik az életünk, és ha nem hasonlítanék rá, akkor nem is találom meg őt. Emellett azt éreztem és érzem, hogy amiben én igazán önazonos lennék, az most nem való ebbe a kultúrába. Nem elfogadottak azok a mondatok, amiket a legszívesebben képviselnék. E tekintetben József Attilával találtam meg a testvériséget. Amiben ő hitt egykor, amiben hinni próbált, az abban az időben nem volt elfogadott.
Mennyi idő ráhangolódni, átlényegülni? Van esetleg egy dal, egy vers, vagy valamiféle rituálé, ami segít benne?
Amikor a Mondjad, Atikám!-at játszom, aznap egyáltalán nem szoktam enni. A megelőző éjjel pedig nagyon későn, hajnali négy-öt órakor fekszem és már kilenckor felkelek. Bejövök a színházba és délután öt körül már azt érzem, hogy jönnek elő az érzetek. Átöltözöm, saját magam megcsinálom a sminket, felteszik a mikroportot és hattól az előadás kezdetéig így vagyok.
Van egy könyv, aminek a borítóján ott van József Attila, ez van előttem, lekapcsolom a lámpákat, csak halványan világít valami, klasszikus zene szól, és beszélgetek vele, közben pedig Bogyó is ott van velem. Nagyon sokat segít, mert az ő lényében is van valami, ami összeköt ezzel az anyaggal.
Meg kell, hogy mondjam, amikor József Attilaként beszélsz egy kutyáról az előadásban, akkor Bogyót képzeltem oda.
Mert róla is van szó abban a pillanatban, amikor elhangzik, hogy „Tömött, sóhajtó templomok laknak a szemében…”.
(mindketten a kutyára nézünk) Mondjuk most pont nem látni.
Ez érdekes tulajdonsága, mert néha, amikor meglátod a szemét, akkor minden mit addig nem láttál, az ott van benne.
Az előadás után mennyi ideig vagy még hatás alatt? Mitől lépsz ki belőle? Egyszer csak megtörténik?
Mindig változó, de hajnali kettő-három óráig hatás alatt vagyok. Minden segít, ami nyugtatóan hat. Veszek egy forró fürdőt, nagyon szeretek szaunázni vagy meginni egy pohár vörösbort. Régen eljártam kaszinókba is. Nem azért, hogy játsszak, csak néztem az embereket, látni őket nyerni vagy veszíteni. Mind érdekes állapot.
A Mondjad, Atikám! mennyire visel meg akár testileg, akár lelkileg?
Egyáltalán nem visel meg, éppen ellenkezőleg, fölszabadít. Pont amiatt, mert az elejétől kezdve azt éreztem, hogy kapcsolódunk egymáshoz József Attilával, és a próbák alatt jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen magamról kell, hogy beszéljek. Az aggályaimról, a szerelmeimről. Emiatt minden előadás végén meghasad és ezer darabra szakad a szívem, de jó érzésből. Az számomra a konklúzió, hogy ilyen az ember, és ebben hinnem kell amíg élek.
Mennyire láthatjuk József Attilát, és mennyire téged?
Erre nem tudok válaszolni.
Elmosódtak a határok?
Persze, de ez mindig így van. Akárkit játszol óhatatlanul elmosódnak a határok. József Attila ma már csak szavakból, leírt betűkből áll és egyedül mi élők tudunk neki testet, hangot adni. Remélem, hogy abban az alakban, akit látnak a nézők, mind ő, mind én teljesen jelen vagyunk. Csak így működhet. Voltak, akik azt mondták erre, hogy bármennyire is sok a közös pont, mégiscsak egy másik személyiségről van szó.
Ezt sokáig el is fogadtam, de ma már azt gondolom, hogy nagyon kevés ember él azzal a személyiséggel, ami valójában az övé. Tulajdonképpen mindannyian szerepet játszunk, és az hogy én most egy másik emberét játszom, csak nüansznyi különbség. Ezért is remélem, hogy mindketten teljes egészében jelen vagyunk a színpadon.
Amikor olvastad a különböző anyagokat, visszaemlékezéseket, verseket, akkor adta magát, hogy miből mit emelsz be, hogyan meséled el?
Ez olyan mint a gyöngyékszer. Nagyon sokféleképpen össze tudod illeszteni a darabkáit. Körülbelül nyolcezer oldalnyi anyagom gyűlt össze József Attiláról, és ebből kellett kiválasztanom a legjobbakat. Ahogy ez megvolt, onnantól kezdve szabad voltam és vannak olyan részek az előadásban, amik az én saját szavaim. Egy idő után pedig nem volt fontos, hogy mi az, ami forrás és mit írtam én. Mert végeredményben, mivel színházról van szó, a hatás a lényeg.
Van is egy kiszólás az előadásban…
…hogy csak részleteket mondok. Egy vers olvasva nem tud úgy hatni mint amikor előadják. Nézd meg a közösségi oldalakat. Az érzékenyebb emberek két-három naponta, ha olyan állapotba kerülnek, akkor posztolnak egy idézetet. Ahogyan én is. De ezek nem változtatják meg az életedet, még akkor sem, ha a világ legfontosabb emberei mondták azokat döntő pillanatokban.
Nem az életedre, hanem csak arra az egy órádra vannak hatással, amikor olvastad. Ahhoz, hogy ténylegesen hatással legyen rád, az kell, hogy egy másik élő lény átadja, és rajta keresztül megértsd. Mert különben csak szavak maradnak. A színház pedig tulajdonképpen erről szól. Egy Hamlet olvasva soha, senkire nem lesz olyan hatással, mint előadva, vagy akár csak elmagyarázva.
A Mamát vagy az Altatót tudatosan hagytad ki?
Ezeket mindenki ismeri. Az volt a célom, hogy amikor az emberek beülnek a Mondjad, Atikám!-ra, akkor a lehető leghamarabb felejtsék el, hogy József Attiláról van szó. Lássanak helyette egy emberi sorsot, amivel azonosulni tudnak, és ezáltal újragondolják a másokról tett megállapításokat. Elképesztően tanulságos, ahogyan József Attila élt, amiket csinált, és a mai napig hatással vannak rám a vele történt események.
József Attiláról mindenki írt, aki az élete része volt. Melyik hatott rád a leginkább?
A visszaemlékezések közül érdekes módon Fejtő Ferencét találtam a legemberibbnek, míg a legkevésbé emberinek Illyés Gyuláét és József Jolánét.
És Flóra? Ő elég részletesen végigvette a költő utolsó kilenc hónapját.
Ez igaz, de érződik rajta, hogy ő mint pszichológus ír József Attiláról. Az szerepel a visszaemlékezésében, hogy valóban szerette a költőt, de akkoriban talán két férfit is valóban szeretett. Tulajdonképpen ez a legmélyebb megállapítás, amit Flóra a saját lelkével kapcsolatban meg mer tenni a könyvében.
Eleve az volt a cél, hogy minden szereplőt, aki József Attila fejében az életéből megjelenik, azt te játszod, és egyes szám első személyben meséled, éled át a történetet?
Miután Eszenyi Enikő megkeresett, hogy lenne-e kedvem csinálni valamit egyedül, akkor A kis hercegen és József Attilán kezdtem el gondolkozni. Azért döntöttem végül a költő mellett, mert éreztem, hogy közünk van egymáshoz, hogy érteni vélem a lényét, és erről szerettem volna csinálni egy előadást. De akkor még nem tudtam, hogy milyen is lesz.
A nyáron foglalkoztam a forrásanyagokkal. Egész idő alatt a Balatonon voltam Bogyóval, hekket ettem, vitorláztam, jól éreztem magam és minden olyan távolinak tűnt. Aztán jött az évkezdés és elkezdett összeállni az előadás. Ami pedig nagyon sokat elárul szerintem róla az az, hogy a nézők végig csöndben, feszülten nézik. Mivel közel ülnek, ezért látom a szemüket, a döbbenetet az arcukon. A rádöbbenést valamire. Mindenkinél más valamire.
A taps után pedig mosolyognak. Nem azért, mert vége, vagy mert ott állok előttük, hanem mert a szívük megértett valamit, amit az elméjük csak később fog. Legalábbis így gondolom. Amikor A Pál utcai fiúkban játszom, akkor már aznap este írnak, hogy látták, tetszett, milyen jó volt. Amikor viszont József Attilaként látnak, akkor rá egy hétre kapok csak üzeneteket.
Szerinted mi lehet ennek az oka?
A Mondjad, Atikám!-ban a közönséghez beszélek, sokkal intimebb, mint A Pál utcai fiúk, ahol van egy képzeletbeli fal a nézők és köztünk. Én mint Nemecsek nem tudom, nem tudhatom azt, hogy figyelnek minket. Mi egy zárt világban „élünk” a színpadon, és arra a harminc emberre figyelek, aki ott van velem.
József Attilaként viszont arra a közel száz emberre figyelek, aki ott van velem egy légtérben, akikkel egy csapatot alkotunk. Csak én beszélek, de érzem a lelkeket, az energiát, azt hogy mikor kell többet adnom, mikor vagyok jó, mikor kezdenek el feszengeni, mikor milyen hatást váltok ki belőlük.
A nézők reakciói alapján folyamatosan változtatsz, alakítasz?
Nem is csak ezért, hanem mert még folyamatosan újra és újraolvasom az anyagokat és mindig találok valamit, ami vagy a világban, vagy számomra éppen aktuális. Az előadás eddig ezzel az idézettel indult: „Ez a szerencsétlen bolond most szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért…”, most viszont már ezzel kezdődik: „Én szeretni szeretek, és azt szokás szeretni, aki ad nekünk…”. Mert azt érzem, hogy olyan napokat élünk, amikor ez a jó kezdés. Lehet, hogy egy hét múlva már megint más lesz.
Az indító mondat, amit említesz is a Szabad-ötletek jegyzékéből van és ez a legmegosztóbb írása József Attilának. Vannak jó páran, akik azt mondják, ennek nem szabadott volna megjelennie. Egyértelmű volt számodra, hogy ebből beleépítesz dolgokat az előadásba?
Az előadás az ő életét meséli el, fontosnak tartottam megmutatni ezt is, de direkt szűkre vettem. Nagyon kicsi része került csak bele és azokat az elemeket, amik hatásvadásznak tűnhettek volna, nem használtam.
December 13-tól átkerül az előadás a Pesti Színházba, és rögtön hat egymást követő nap ötször eljátszod.
Nem sokat fogok enni azon a héten (mosolyog). A főpróbahetek alatt is, általában mindig fogyni szoktam.
Mi fog változni a Pesti Színházas változatban?
Átalakítottam a díszletet, kicsit felgyorsítottam a történetet azzal, hogy kihúztam belőle húsz percet. Ha a legegyszerűbben, mégis a legpontosabban szeretném kifejezni magamat, akkor azt mondanám, hogy a Házi Színpados előadás tűnődő, révedező volt, a Pesti Színházas pedig kereső lesz. Ez ad majd neki másfajta tempót, ziláltabb lesz. A díszlet ugyanolyan marad, de érdekes felfedezés volt, hogy bár most sem nagy, még inkább kicsinyíteni kellett rajta.
Mitől lehet az, hogy míg A Pál utcai fiúk végén könnyes szemű embereket látni, addig a Mondjad, Atikám!-nál, ami roppant drámai előadás, nem szabadul fel ilyen módon az emberekből az érzés és tényleg kell pár nap, hogy leülepedjenek a gondolatok.
A Pál utcai fiúk végén meghatódnak az emberek. Nemecsek Ernő mindannyiunk hőse. A nézők rájönnek, hogy milyen kár, hogy hagyjuk meghalni a „Nemecsekeket”. A Mondjad, Atikám!-nál teljesen más a hatás, de meg lehetett volna másképpen is írni a végét.
Akkor ez szándékos volt.
A bemutató előtt két héttel még más volt a vége, sokkal érzékenyebb, de jó barátom, ifj. Vidnyánszky Attila megnézte és azt mondta, hogy szerinte az lenne az erősebb, ha szikár, egyszerű és férfias a vége.
Nekem az volt az érzésem, hogy nincs feloldozás. A nézőket magára hagyod, dolgozza fel mindenki a saját ütemében azt, amit látott, amit átélt.
A premieren nem is tapsoltak. De a lényeg, hogy az egész túlmutat a síráson. Nem is lenne jó, ha hüppögő, szipogó emberek ülnének a nézőtéren. Gondolj csak bele, amikor lemész az aluljáróba és meglátod, hogy milyen körülmények között fekszenek a hajléktalanok, akkor nem sírni szeretnél, hanem elkezdesz gondolkozni azon, hogyan jutottunk idáig, miért hagyjuk ezt? József Attila is volt, hogy a Népligetben feküdt mint hajléktalan. Megdöbbentő a története.
Illyés Gyula visszaemlékezéseiben van egy naplóbejegyzés, amit Latinovits Zoltán halálakor írt, és ő párhuzamot vont József Attila és a színész közt, mivel mindketten a Balatonnál vesztették életüket, úgy hogy vonat elé vetették magukat. Nagyon érdekes, hogy abban a két emberben van kapcsolódási pont, akiket te ki szoktál emelni.
Nagyon durva és sorsszerű ez az egész. Valószínűleg azért szeretem annyira Latinovits Zoltánt, mert az ő lényében van valami, ami kicsit bennem is megtalálható. És szerintem ő is hasonló okok miatt szerette József Attilát. Azt a fiút, akinek fel kellett nőnie, férfi lett, de férfi korában iszonyatosan hiányzott neki az, hogy gyerek lehessen. Tulajdonképpen ez mindennek az alapja. Milyen jó tulajdonsága is az egy gyermeknek, hogy mindenkit szeret, és mennyire rossz ez egy felnőtt férfinek.
Te is így érzed?
Igen. Milyen jól hangzik, ha azt mondom, mindenkit szeretek. És mennyire nincs ez kultiválva. Pedig ez az emberi lélek ösztönös parancsa. Miért ne engedhetném el magam, és szerethetnék mindenkit? Mind emberek vagyunk. Beleestem én is ebbe a hibába, de megértettem, hogy nem lehet mindenkit szeretni. A nehéz időszakomban bemenekültem a színházba, ahol viszont mindenkit szerethetsz.
És hogyan éled meg azt, hogy ennyire ismert lettél, hogy ilyen sokan szeretnek?
A művészeknek szerintem nagyon sok teendője van most ebben az országban. Szükség van arra, hogy a kultúra ne süllyedjen még lejjebb. Egy színésznek nem szimplán az a feladata, hogy játsszon, hanem hogy hirdesse a magyar kultúrát. Nem mint néptanító, hanem ne nyugodjon meg addig, amíg ezek a dolgok történnek körülöttünk. Amikor azt kérdezik, hogyan érint a siker, vagy hogy mennyire örülök az álló tapsnak, akkor azt mondom, hogy amint kimegyek a színházból az utcán ugyanazt látom, mint az előadás előtt. Amíg nem lesz változás, addig nem fogok megnyugodni.
Taps közben is ezek a gondolatok forognak a fejedben? Nem is tudod élvezni?
Örülök, amikor tapsolnak, örülök a többieknek, hogy együtt vagyunk, és hogy az emberek abban a pillanatban hisznek a színházban.
A Pál utcai fiúk rövid időn belül két fontos mérföldkőhöz is elért. Az egyik a 100. előadás volt, a másik a bemutató egy éves évfordulója, aminek alkalmából a rajongók megleptek titeket.
Nagyon nagy élmény volt, mert ez azt jelenti, hogy hat az, amit csinálunk. Bár triviálisnak hangzó dolog a grund élmény, de pont most vagyunk egy olyan civilizációs állapotban, amikor eldől, hogy végleg elengedjük-e a szemtől szembeni barátságot. A Pál utcai fiúk és a rajongótábora azt bizonyítja, hogy erre nagy szükség van és nem engedhetjük el. Át kell adni a gyerekeinknek mint lehetőséget, és ők majd azt csinálnak vele amit szeretnének.
Ilyen szempontból is nagyon fontos dolog nekünk, hogy A Pál utcai fiúk már nem csak egy előadás, hanem választható út egy fiatal számára, és hogy ez rajtunk keresztül történt meg, az csodálatos.
Jasinka Ádám írása
Kiemelt kép: Vecsei H. Miklós (jobb oldalt) a Mondjad, Atikám! olvasópróbáján. (fotó: Szkárossy Zsuzsa)