„Minden, amire akadályként tekintek az életben, sokszor előnyömre válik a színpadon” – interjú Csémy Balázzsal

Csémy Balázst ma sokan a Tóth János című magyar vígjátéksorozatból ismerhetik, ő alakítja ugyanis a címszereplő unokaöccsét, a gyógyszerészhallgató srácot, Balázst. 2009-ben diplomázott a Színművészetin, és öt éven keresztül volt a Kecskeméti Katona József Színház társulatának tagja. 2014 óta szabadúszó. Nemrég amerikai turnén vett részt az Operaházzal. Az operás munkáról, a külföldi tanulmányairól és a sorozatos munkájáról is kérdeztük.

Az Egyesült Államokban léptetek fel az Operaház Mario és a varázsló című előadásával. Mesélnél erről?

Már két évvel ezelőtt átvettem Mario szerepét az előadásban, de a volt az első alkalom, hogy külföldön játszottuk. Az Operaház turnéján magyar szerzők műveit mutattuk be Amerikában, mindegyik előadást magyar nyelven, angol felirattal játszottuk. Bár egy operáról van szó, Mario egy prózai szerep, a szerző ezzel is megkülönbözteti őt a többi karaktertől, akik értelemszerűen mind énekelnek.

Milyen élmény volt nem magyar nyelvű közönség előtt játszani?

Amikor még a Kecskeméti Katona József Színház tagja voltam, meghívták a társulatunkat a londoni Westendre, ahol eljátszhattuk Agatha Christie Egérfogóját, a St. Martin’s Theatre-ben. Akkor az volt a benyomásom, hogy többségében az ott élő magyarok nézték az előadást. Az Opera turnéja azért más volt. Szerencsére sokan eljöttek New York-ban élő magyar közösségből is, de alapvetően egy vegyes közönség előtt léptünk fel.

Furcsa volt? A felirattól eltekintve nem érthették azokat a szavakat, amiket mondtál.

Egyrészt művelt és értő közönségünk volt, akik tudták, hogy miről szól az eredeti Thomas Mann-novella, amelyből az opera íródott. Másfelől a zene nagyon szuggesztív, megkönnyíti a befogadói élményt, szerencsére tudott velünk jönni a közönség. Egy cseppet sem volt furcsa élmény, jó érzés volt.

Prózai színész vagy, hogyan találtatok egymásra az Operaházzal?

Ez egy nagyon szerencsés folyamat következménye. Egy kedves operaénekes barátnőm révén véletlenül kerültem egy asztaltársaságba az Opera két munkatársával, akik pont akkor egy egyeztetési problémán tanakodtak. Elkezdtünk beszélgetni, és felmerült, hogy ugorjak be egy kis prózai szerepbe az egyik előadásba. Ezután pedig az egyik munka hozta a következőt, köztük a Mario-t is. Eddig öt különböző produkcióban dolgoztam az Operaházzal.

Londonban végezted a mesterképzést, de ahogy olvastam, nem csak Angliában, hanem több másik országban is képezted magad.

Igen, több helyen tanulhattam, ha nem is mindenhol színészetet. A gimnázium után Kanadába kerültem, ott kezdtem az egyetemet, filmes programra jelentkeztem. Mivel az első évben nem különülnek el élesen a szakon belüli képzések, így az elméleti oktatás mellett tanultunk színészvezetést, vágást, operatőri gyakorlatunk is volt. Az egyetemet itthon már színész szakon fejeztem be, a mesterképzést pedig Londonban végeztem, a RADA-n. Igyekszem megragadni minden lehetőséget és részt venni nemzetközi ösztöndíjprogramokban. Így jutottam el tavaly Szarajevóba, idén pedig Berlinbe, a filmfesztiválok úgynevezett Talents workshopjaira.

A mesterképzést külföldön szeretted volna elvégezni, vagy jött egy lehetőség, amire lecsaptál?

Kecskeméten voltam társulati tag már ötödik éve, harmadéves egyetemistaként kerültem oda gyakorlatra, majd leszerződtem. Komoly és fajsúlyos szerepeket ajánlottak, később pedig szinte minden műfajban kipróbálhattam magam, remek időszak volt.

De minden színész életében és pályáján eljön a pont, amikor úgy érzi, hogy valami mást kell csinálnia, valami újat kell tapasztalnia.  Mivel jól beszélek angolul, arra gondoltam, hogy jó lenne angol nyelvterületen meglépni ezt a váltást. Szerettem volna újra tanulni is, viszont nagyon messzire sem akartam menni, ezért London egyértelműen jó helyszínnek tűnt. Szerencsére megtaláltam a nekem megfelelő mesterképzést, és abba az iskolába sikerült felvételt nyerni, ahova a leginkább szerettem volna menni. Kicsit több, mint egy évig voltam Angliában.

Miben volt más, akár a londoni iskola, a magyarhoz képest?

Nagyon érdekes volt, hogy nagy százalékban közép-kelet-európai tanárok tanítottak minket, ugyanúgy volt lengyel, magyar, román és észt tanárom is, mint angol. Nagy különbség nincs az oktatási módszerek között, ami talán szembeötlő volt, hogy külföldön nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy az ember tisztában legyen a szakma technikai részével, hogy fizikailag mindig biztonságban legyen, ne sérüljön meg a teste, a hangja.

A hangsúly a technika tökéletesítésén van. Amikor megnéztem az ottani vizsgaelőadásokat, és összehasonlítottam az itthoniakkal, ugyanazt a magas színvonalú kivitelezést láttam, csak a célhoz vezető út lehetett kicsit másmilyen.

Mennyire volt nehéz angol nyelven játszani?

Érdekes, ezt többen kérdezték már. Mivel nagyon fiatalon elkezdhettem angolul tanulni, ez nekem olyannyira nem jelent problémát, hogy inkább fölszabadít. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a színész fölvesz egy jelmezt vagy egy maszkot, és hirtelen sokkal lazábbnak érzi magát. Azt is megkockáztatom, hogy amikor angolul kell játszanom, bátrabb vagyok. Egyfajta védettséget ad, azt érzem, hogy bármit megtehetek és a mondatok mégis természetesen szaladnak ki a számon.

Akkor az, hogy angolul beszélsz a színpadon, önmagában egy szerep.

Valóban: ha a színész nem az anyanyelvén beszél, az nem feltétlenül a legtermészetesebb megnyilvánulási mód, de azt tapasztaltam, hogy minden, amire akadályként tekintek az életben, az sokszor előnyömre válik a színpadon. Ha a szerep egy különleges testtartást igényel, vagy egy beszédhibát kell kidolgozni, az amennyire nehéz technikailag, annyira fölszabadító színészileg.

Nem féltél attól, hogy elmész, egy évre vagy akár hosszabb időre, és miután visszajössz nem lesz munka, vagy nehezebb lesz visszahelyezkedni?

Ez akkor egy teljesen reális félelem volt, és ma is az. Amikor visszajöttem, nem volt munkám, egy viszonylag biztos pozícióból, egy társulatból léptem ki, és megtapasztaltam, milyen a szabadúszás. Szerencsére az egyik feladat hozta a másikat, forgathattam is egy kanadai produkcióban, beletanultam a szinkronizálásba, elkezdtek jönni a színházi felkérések. Az elmúlt két évben pedig egy magyar sorozatban voltam az egyik főszereplő.

Ez volt a Tóth János.

Igen. Most tavasszal fejeztük be. 104 részt forgattunk, komoly munka volt. A Londonból való visszatérés után most van először olyan időszak az életemben, ami egy kicsit lazább.

Ijesztő vagy inkább nyugvópont, ahol van időd áttekinteni az elmúlt éveket?

Hazugság lenne azt mondani, hogy az ember nem fél, a bizonytalanságot senki sem szereti, de mindennek megvan az oka. Például reflektálhatok arra, ami eddig történt, és egy csomó olyan tervet tudok megvalósítani, amelyekre eddig nem volt időm.

A Tóth János mellett gondolom kevesebb időd volt színházban játszani.

Így van. A Tóth János ugyanis a többi sorozattól eltérően nem nyáron, hanem évad közben forgott, szeptembertől májusig. Korábban évadonként három-négy bemutatóban is játszottam, az elmúlt két és fél évben összesen volt ennyi. Egy percét sem bántam meg a forgatásnak, kielégítette a szakmai kíváncsiságomat és ajándék volt kiváló magyar színészekkel, rendezőkkel és írókkal együtt dolgozni. Azzal, hogy vége lett, kezdődhet megint egy újabb szakasza az életemnek. Úgy érzem, hogy időszakosan kell egyfajta vérfrissítésnek történnie, ez nálam többnyire egy-egy hosszabb külföldi úttal függ össze. El kell kicsit mennem, hogy amikor visszajövök, újult energiával tudjak dolgozni.

Tervben van esetleg egy újabb út?

Néhány hónapot Németországban töltök majd, de az itthoni előadásaimat játszom tovább, viszonylag könnyen meg lehet oldani az „ingázást”. Tavasszal jövök majd haza, akkor már vannak előre egyeztetett előadásaim az Operaházzal, a Billy Elliot és a Háry János. Bízom benne, hogy jövő nyáron tudok majd forgatni, és újabb színházi munkák is tervben vannak.

Nem fáj a szíved azért, hogy nem tudtál mostanában új előadásokat próbálni?

Kicsit zavar, hogy nem tudok új színházi produkcióban részt venni, de el tudtam például kezdeni németül tanulni (ezt nagyon régóta terveztem már), és folytathattam a spanyoltanulást is. Szerencsére eddig mindig úgy alakultak a dolgaim, hogy ha tettem érte, akkor lett munkám.

És hogy látod, hosszútávon Magyarországon szeretnél maradni?

A legideálisabb helyzet az lenne, ha ki tudnék alakítani egyfajta kétlaki életet: fél évet itthon töltenék Budapesten, fél évet külföldön, például Berlinben vagy Londonban. Könnyen sajátítok el nyelveket, van is egyfajta nemzetközi hátterem, és ha csak itthon dolgozom, ezt nem tudom kamatoztatni. Másrészről viszont elszakadni sem szeretnék Magyarországtól, rajongok az itthoni film- és színházművészetért, a kollégáim, barátaim munkájáért. Meg kell találnom az egyensúlyt a magyar és a külföldi lehetőségek között.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Bártfai Laura