“Mindannyiunknak, akik a pályán vagyunk, kutya kötelességünk a fiatalokat segíteni” – interjú Hirtling Istvánnal

Hirtling István pályája rendkívül sokrétű, színházi szerepei mellett ismert és kedvelt szinkronhang, láthattuk TV sorozatokban, filmekben. 2024-ben akadémikus lett, hiszen a Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. Magát folyton mozgásban lévő, izgága színészként írja le, aki fontosnak tartja, hogy szerepei ügyek is legyenek, melyek mellé odaáll, valamint nagy szeretettel segíti az ifjú nemzedék szárnypróbálgatásait is. Ezekről az igazán színes mindennapokról, hivatásáról beszélgettünk vele, de emellett egy kis betekintést engedett magánéletébe is, amiből őt, mint magánembert is jobban megismerhetik a színházkedvelő emberek.

A Pesti Színházban beszélgetünk a Krum című előadás  felújító próbája után, amiben szerepelsz. Milyen aktuális munkáid vannak, hol láthat mostanság a közönség?

A Valló Péter rendezte előadás éppen ma este kerül 25. alkalommal a közönség elé. Nagyon leegyszerűsítve három fiatal párnak az útkereséséről, a párkapcsolati és a felnőtté válás valamint a felnőtt életbe való beilleszkedésről szól. Egy orvost játszom, aki az egyik főszereplő betegségét kezeli, illetve végigkíséri az utolsó pillanatáig. Az én karakterem mondja el a darab szerzőjének  üzenetét is, az ő monológjában sűrűsödik össze az előadás fontos mondanivalója.

Emellett elkezdtük próbálni Spiró György Az Imposztor című darabját, Rudolf Péter rendezésében. Ebben kaptam meg a színikritikus „szörnyűséges” karakterét. Még az elején vagyunk, decemberben lesz a bemutatója, tehát itt a munka dandárja még csak most kezdődött el. Színházról szóló darab, 17 színész egyszerre a színpadon, akik színészeket játszanak.

Illetve a Márai-estek sorozatban a következő előadás november 11-én a Várkert Bazárban a szerző publicisztikai munkásságáról szóló est, Gyufaszárnyi világosságot gyújtani címmel. Nagyon-nagyon izgalmas szövegeket válogatott össze Mészáros Tibor. Az újságírók, az írástudók felelőssége a mai világban, morális kérdéseket is felvető, fajsúlyos téma. Kevesen tudják, hogy a Márai-életműnek egy jelentős része publicisztikai írás. A nagy műveit ismerjük, de ezek a munkáit, amikben a nagy humanistának a humorral átszőtt „napi reflexióit” lehet olvasni, nem igazán ismertek a nagyközönség előtt.

Te mindig is ekkora Márai kedvelő voltál? Hogyan jött az ötlet, ki hívta életre ezt a nem mindennapi programot?

Ez nagyon érdekes, mert éppen 10 évvel ezelőtt volt az első ilyen közös előadásunk Mészáros Tibor irodalomtörténész barátommal, aki ennek az estnek a sorozatszerkesztője és összeállítója. Amikor Tibor fölkért engem, hogy egy boros témában Márai-szövegeket olvassak föl, először nagyon meglepett, hogy egyáltalán a borokról ennyit írt Márai. Onnantól egyik meglepetésből estem a másikba, mert igazán én is csak a nagy műveket ismertem. Ez az első alkalom végül olyan jól sikerült, hogy utána Tibor újra hívott és szép lassan mára már 23 részből álló sorozattá alakult. Ennek az előadásnak azt hiszem az az egyik nagy vonzereje, hogy olyan ritkaságok kerülnek terítékre, amik a nagyközönség számára csak ebben a formában elérhetőek. Ráadásul most már 5 éve élő cimbalom zene kíséri a produkciót, a hozzá fűzött reményeket beváltva, sikeresen.

Pályafutásod során rengeteg féle szereped, munkád volt, filmek, sorozatok, szinkron, a felolvasó est. Biztosan nehéz kiválasztani egyet-egyet, de van-e nagy kedvenced vagy olyan, ami valamiért jobban a szíved csücske?

Most is játszom egy ilyen szerepet, a Játékszínben az Életrevalókat, ami lassan nyolcadik éve van műsoron, túl vagyunk a 200. előadáson. Ez egy nagyon-nagyon fontos szerep sok szempontból is az életemben. Egyrészt komoly kihívást jelentett nyolc évvel ezelőtt, amikor ezt bemutattuk, hiszen még nagyon intenzív volt a moziélmény a nézőkben, magas volt a léc. A filmváltozaton túl elérhető a főhős,  Philippe Pozzo di Borgo naplószerű visszaemlékezése is, amiből készült a film. Rám ez a bizonyos könyv tette a nagyobb hatást, ebből merítettem az inspirációt.

Milyen hatással van az emberre, mikor egyik pillanatról a másikra szembesül a tehetetlenséggel? Ő, aki mindent megszerzett, megkapott, és mindene megvolt, szembesül azzal a kiszolgáltatottsággal, hogy mindenhez külső segítségre van szüksége. És ezt nem is fogjuk föl, természetesnek vesszük az alapvető dolgokat, hogy látunk, hallunk, mozgunk. Az ember egészen addig ezeket mind nem tudatosítja, amíg nincsen valamilyen korlátozás, vagy komoly veszteség, ami visszaveti a szabad cselekvését. Én egy eléggé izgága, mozgékony típusú színész vagyok. És ez volt az igazán nagy kihívás, kezem, lábam nem mozoghatott, csak a fejem. Közel két hónapot úgy próbáltam végig, hogy ennek tudatában voltam, napi négy órát ültem a gurulós székben és megfontoltam, hogy megkérjek-e valakit, hogy hozzon egyáltalán egy pohár vizet. Hogy tanulja meg a testem, a szervezetem ezt a bizonyos korlátozottságot.

Mindig vannak az ember életszakaszaiban ilyen előadások, amik megérintenek és egyszerre fontos ügyek.

Egyik legutóbbi filmes munkád egy rövidfilm, a Takarásban, ami Somossy Barbara diplomafilmje. Nem először dolgoztatok együtt. Milyen érzés egy fiatal művész munkásságának születésekor ott lenni, és miként tudod te segíteni egy kezdő rendező munkáját?

Vallom, hogy mindannyiunknak, akik a pályán vagyunk, kutya kötelessége a fiatalokat segíteni. Én ebben nőttem föl, ezt tapasztaltam meg, amikor engem is sok idősebb és tapasztalt kolléga segített a pályám kezdetén. És ha van rá módom, mint például a Barbarával való most már harmadik film alkalmával, akkor ebből én vissza szeretnék adni. Különösen akkor, amikor egy olyan látásmódú és tehetségű rendezőről van szó, mint Ő. Kíváncsi mindenre, nemcsak odaad egy könyvet, hogy tessék, itt van, és ezt forgatjuk, hanem érdekli, hogy az eljátszandó szerepnek milyen háttérélete van, milyen motivációi vannak, és pluszban mit tud még hozzátenni a színész.

Voltak javaslataim, gondolataim, amiket elfogadott, és a forgatókönyvbe beleillesztette, hogy a szerepem még erősebb legyen, még markánsabb legyen a karakter jelleme, és még plasztikusabban kiderüljön, hogy mi és miért történik a három főszereplővel.

Miklós karaktere elég eltérő attól, amit te most magánemberként az előbb elmondtál, a fiatalok segítéséről, mondhatni egy negatív karakter.

Ezek a legjobb szerepek! Ebben a történetben egyszer csak a hiúság és a féltékenység előtérbe kerül. Mind a kettő nagyon emberi tulajdonság, még akkor is, hogyha nem nagyon szeretjük ezeket bevallani, vagy nem szeretjük megtapasztalni a partnerünk életében. Ezeket hitelesíteni és úgy érvényre juttatni, hogy ez megérthető legyen a néző számára, ez a jó feladat. Ő nem egy szimpla negatív figura, az ő igazsága is megvan.

Magánemberként milyen filmeket szeretsz nézni? Te például beülsz egy mozira és megnézel valamit?

Persze, követem a mozgókép mai felhozatalát. Gyakran előfordul, hogy olyan filmet nézek meg, amit esetleg szinkronizáltam, és érdekel, hogy egyben milyen a film, ilyenkor én is nézővé válok. Ilyen az Apák gyöngye című film most, Michael Keatonnal. Mikor vettük fel a szinkront, bizony voltak pillanatok, amik eléggé – hogy úgy mondjam, igénybe vettek. Nemcsak technikailag. Érzelmileg. Meg kellett állnunk, nem tudtam tovább csinálni.

Eljátszottál valaha a gondolattal, milyen lenne mondjuk Amerikában karriert befutni?

Pályakezdő voltam az egykori Nemzeti Színházban, amikor egy New York-i színházkritikus itt járt Budapesten és egy csomó előadást megnézett. Majd hazatérve egy New York-i nagy lapban megírta a budapesti színházi körkép beszámolót, amelyben így fogalmazott, „milyen jó lenne, hogyha ez a Hirtling, angolul tudna játszani, itt lenne nekünk”. Ez úgy megcsapott akkor. Ez olyan jól esik az embernek. De nem tudok vele mit kezdeni, mert én itt teljesedtem ki igazán. Nem hiszem, hogy cserélnék. De voltam olyan helyzetben, amikor nekem is volt lakókocsim, és a hozzátartozó körítés. Szóval tényleg nagy színésznek érezhettem magam. Aztán az ember szépen visszatér a hétköznapi menetrendbe, a színházi társulati létbe, mert nekünk itt ez az igazi közegünk.

Mit szeret Hirtling István a szabadidejében csinálni? Már ha ennyi elfoglaltság mellet van neked olyan.

Kimegyek a kertbe reggel és este megyek be a házba, feleségem legnagyobb csodálatára étlen-szomjan. Nekem a kert, a természet az, ami a legtöbbet adja, és akkor abban a csöndben, madárcsicsergésben, vagy éppen a szomszéd kutya ugatásában is meglelem a kikapcsolódást. Természetesen, ha tehetjük, bringázunk és kirándulunk is.

Van két nagy gyermeketek, most ők pont a felnőtt lét küszöbén állnak. Velük mennyire tudtok még közös programokat szervezni?

Valóban már az önálló életük kezdő élményeit élik, és ezért egy hétre előre meg kell beszélni, ha olyan programok vannak, amiket szülőként javaslunk, hogy jó lenne együtt átélni. Ma este is együtt megyünk moziba. Ezekhez ragaszkodunk, és a nyaralásnak is van közös része a mai napig. Úgy neveljük őket, hogy tudják, mellettünk, velünk biztonságban vannak és szabadon hozhatják meg a döntéseiket, és persze hibázhatnak is. Mindenben számíthatnak ránk.

Utolsó kérdésem, záró gondolatom feléd, hogy van-e akár magánemberként, akár színészemberként mottód, vagy ars poeticád?

Van ilyen, és ez pont nagyon jellemző a mostani életünkre, ebben a feneketlen nagy szabadságban. Úgy hangzik, hogy “nem az a szabadság, amikor azt teszünk, amit akarunk, hanem az az igazi szabadság, amikor nem vagyunk kénytelenek azt tenni, amit nem akarunk.” Ezt anyánk nevelte belénk, és ezt tőle hallottam először. Ez tökéletesen kifejezi azt, ami szerint próbálok élni, igen, eszerint élek.

Koszorú Csaba interjúja.

Kiemelt kép: Hirtling István (Fotó: Schram András)