„Mindannyian tudtuk már a legelején, hogy ez egy elképesztően koncentrált munka lesz” – interjú Botos Évával

Ritkán van alkalma férjével, Horgas Ádám rendezővel együtt dolgozni, ám most a Karinthy Színház Káosz című előadásában lehetősége adódott rá. Nem bánta meg, mert ahogy fogalmaz: áldott próbafolyamaton vannak túl, és ez látszik is már az első percben, amikor a három színésznő feltűnik a színpadon. Mika Myllyaho drámájáról beszélgettünk Botos Évával.

Miről szól a Káosz?

Három női sorsot mutat be a darab, a szereplők tulajdonképpen mind a hárman krízishelyzetben vannak, amiről nem biztos, hogy tudnak is. Sokat beszélgettünk a próbafolyamat alatt arról, hogy gyakran vagyunk úgy, hogy régen látjuk, ha egy barátunk vagy egy közeli rokonunk abban a bizonyos labirintusban mászkál. Folyamatosan arra megy, amerre már hússzor járt, és már mindenki mondta neki, hogy ne arra fordulj, mert az ugyanoda visz, de ő csak makacsul ragaszkodik a saját kis köreihez… Ezek a nők végül is egy bizonyos „labirintus-állapotban” vannak, mindenki a saját kis káoszában. A darab onnan kezdődik, hogy mind a hárman elvakultan rohangálnak, és nem hajlandóak odafigyelni a vészjósló jelekre, illetve a barátok a tanácsaira. Mindhárman ilyen helyzetben vannak, szóval vicces, hogy egymásnak próbálnak tanácsokat osztogatni (nevet).

Te Szofit játszod, a tanárnőt.

Igen. Szofi szakmailag és emberileg is mélyponton van. Azt csak sejthetjük, hogy a magánélete sem éppen csillogó, de ebből kevesebb látszik a darab folyamán. Küzd az iskoláért, ahol tanít, az elveiért, valami olyanért, ami számára fontos, és valahogy az iskolarendszerben egyre inkább pusztul. Ott, ahol tanít, a gazdaságosság, a pénzmegtakarítás válik hangsúlyossá, míg neki az a fontos, hogy a gyerekek minden figyelmet megkapjanak. Ebbe törik ő bele, ez viseli meg az idegrendszerét, de közben valahogy mégsem áll a sarkára, nem küzd magáért. A darab folyamán végigmegy a saját gyötrelmein is, és rádöbben, hogy az édesanyjával való kapcsolatából ered minden problémája: az ő példája olyan erősen rányomja a bélyegét a saját életére, hogy ettől nem mer moccanni, nem mer önálló felnőtt nő lenni, hanem az a kislány marad, akinek megmondják, hogy mikor mit kell csinálni. Aztán jön egy pont, amikor megérti ezt, és tovább tud lépni.

Segíti a két lány egyébként?

Jókat mondanak egymásnak, tehát egymást kiválóan látják. Igyekeznek jól felkészíteni a nehéz beszélgetésekre például a tantestülettel. Bár mindhárman csak akkor változtatnak, amikor akkora pofont kapnak az élettől, ami után már muszáj tükörbe nézniük és kimondaniuk, hogy akkor elég, most meg kell állítani a káoszt. Nagyon is jól tudják, hogy valami nem stimmel, sejtik is hogy miért, de kell a katasztrófa ahhoz, hogy megtegyék a szükséges lépéseket.

Több karaktert is játszotok egyszerre, ugye?

A darab sajátja, hogy egymás életét megszemélyesítjük. Egy kicsit elemeltebbek, abszurdabbak ettől a jelenetek. Parókákkal, apró jelmezváltásokkal oldjuk meg a karakterek megkülönböztetését, akik mindig egy picit harsányabbak a valóságnál. Játsszuk egymás szerelmeit, tehát férfiakat is, de persze nőket is, nagyon izgalmas ez a része az előadásnak (mosolyog).

Mennyire nehezíti ez meg a dolgotokat?

Nagyon (nevet). Például Vikinél van ez olyan pillanat, amikor ő megkapja a saját pofonját, és a következő másodpercben a takarásból már úgy kell kijönnie, hogy egy nagyon vicces figurát kell hoznia. Ez színészileg óriási kihívás nekünk, mert úgy kell fejben elrendeznünk, hogy a főszereplőink történetszála kicsúcsosodjon a sírásig, illetve a katarzisig, de a következő pillanatban teljesen más energiákkal és lendülettel kell folytatni egy másik szerepben. Sok gyors öltözésünk van, rengeteget mozgatjuk a színpadon lévő kockákat. Nemrég volt pár barátunk megnézni, és mondták, hogy milyen könnyedén dobáljuk a díszletelemeket… pedig nagyon megküzdöttünk ezekkel a próbán. Sok benne az olyan koreográfia, amiknek a nehézsége nem is tűnik fel a nézőknek, de közben a mi fejünkben meg megy, hogy mikor mit kell csinálni… ha ezek a belső monológok kihallatszanának, az nagyon vicces lenne (nevet).

Ez egyáltalán nem látszik az előadás alatt egyébként.

Az a jó, ha nem látszik. Azért az izgalmas, ami a takarásban megy… Terike és Gréti, akik segítenek az öltözésben, embertelen munkával adogatják ránk a természetesen csak piros jelmezeket, amiket persze könnyen össze lehet keverni (nevet).

Milyen volt maga a próbafolyamat? Főleg úgy, hogy a férjeddel, Horgas Ádámmal dolgozhattál most együtt.

Ritkán van erre alkalmunk. Ádámnak nagyon fekszik ez a gyors, változós struktúra, ez nagyon az ő sajátja, mondhatjuk talán már azt is, hogy a brandje. Könnyű volt együtt dolgozni, és a lányokkal is, nagyon megszerettük egymást, ez egy nagyon áldott próbafolyamat volt ebből a szempontból. Mindannyian tudtuk már a legelején, hogy ez egy elképesztően koncentrált munka lesz. Nagyon gyorsan megtanultuk a szövegeket és a járásokat, elszántak voltunk, rettentő energiabedobással próbáltuk mindhárman a darabot. El is készültünk időre, de azért ez elég nagy munka volt.

Látszik is az összhang közöttetek.

Ebben a darabban iszonyatosan egymásra vagyunk utalva. Ha a néző nem is veszi észre, de nekünk a fél szemünk mindig a másikon van, hogy ha valaki ront, akkor tudjunk korrigálni. Nagyon bízunk egymásban! A darab elején egymás mellett állunk a függöny mögött, és mindig úgy köszönünk el, hogy „Isten veletek, vigyázzunk egymásra, segítsük egymást!”. Folyamatosan egyben vagyunk, mert ez tényleg olyan, mint egy háromfejű sárkány: akkor tudunk jók lenni, hogy ha figyelünk arra, hogy ki hol tart. Kivételesen jóban vagyunk Vikivel és Andival, nagyon különbözőek vagyunk, de rengeteget nevettünk, nevetünk magunkon, csodálatos munka ez (nevet). 

Kiemelt kép: Botos Éva a Káoszban (Fotó: Görgényi Gábor)