„Mielőtt megbizonyosodhatnának róla, hogy én vagyok Bazsó, igyekszem elszelelni” – sztárstaféta Rusznák Andrással

Édesapjának köszönheti, hogy a versek és az irodalom már gyermekkorában meghatározó szerepet töltött be az életében, így a drámatagozatos gimnázium egyértelmű választás volt, ahogy később a Színművészeti Egyetem is. Több vidéki színházban dolgozott, mielőtt Kováts Adél a Radnótiba hívta, ahol kiváló alakításaival nyerte el a közönség szimpátiáját. Nem mellesleg az egyik legnépszerűbb sorozatban is játszik, aminek köszönhetően az egész ország megismerhette Bazsó szerepében. Rusznák Andrással beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Pál András volt, aki téged kérdezett: hogy vagy?

Palinak üzenem, szégyellheti magát, hogy rajtad keresztül érdeklődik ország-világ előtt, mondd meg neki, hogy az „ülős-pap” bármikor felhívhatja a „járkálós-hadvezért”.  Amúgy jól vagyok, köszönöm szépen, de valószínűleg arra gondolt, hogy hogy bírom a vírushelyzetet és az ezzel járó elszigeteltséget. A nappalokkal nincs baj, rengeteg olyan dolog van, amit „normál” esetben nincs időm nyugodtan elintézni, most ezeket remélhetőleg öt évre előre és öt évre visszamenőleg letudtam. A baj az estékkel van: 6 órától, amikor már bent lennék a színházban, mindennap elfog egy furcsa hangulat. Az idegrendszerem hozzászokott már, hogy esténként másképp működik mint most, amikor tennivaló híján csak járkálok fel-alá a szobában. Emiatt nagyon rosszak ezek a napszakok.

A héten elkezdtetek próbálni, az segít?

Igen, már nagyon vártam. Az Egy csepp méz című darabot próbáljuk Valló Péter rendezésében, és májusban Kelemen Kristóffal kezdjük majd a Vad nyomozókat. Korábban a Don Carlosnál nehéz volt azzal a tudattal próbálni, hogy az előadáson úgysem lesznek nézők. Aztán a premieren is maradt bennem valamifajta hiányérzet, mert általában egy bemutató egyszerre okozza a próbafolyamat lezárásának és az előadások elindításának az izgalmát. Most viszont ennek csak az egyik fele történt meg.

Milyen lett a te nézőpontodból a Don Carlos?

Én ugyan nem néztem meg otthonról az előadást, de úgy hallottam, hogy az online közvetítés után sokan hitték azt, hogy az előadás képi világát külön a streameléshez találta ki az alkotócsapat. Ez egy tévedés, amikor majd nézők előtt játsszuk, akkor is használjuk a titkos hátsó tereket, folyosókat ahonnan kamera közvetíti a képet, a színpad elé leengedett hatalmas vászonra. A vászon mögött közben szimultán történnek események, azaz egyszerre két dolgot is lehet látni, ami nagyon izgalmas lehet a nézőtérről. Abban bízom, hogy sokan megnézik majd a színházban és összerakják, hogy mi miért van, mert úgy teljesen más lesz az élmény.

Pál Andrissal nagyon jó a kapcsolatotok. Ez rögtön kialakult, amikor a Radnótiba kerültél?

Amikor idekerültem mi már jóban voltunk. Én Miskolcon voltam a Radnóti előtt, és Pali ott a Szőcs Artur rendezte A hideg gyermekben játszotta Wernert, a férjemet. Igen-igen… Én voltam Erika, az ő kicsi felesége és még egy gyermekünk is volt. Szóval ezen nagyon sokat nevettünk, és közben jól dolgoztunk együtt.

Kováts Adél melyik darabban látott, amikor hívott?

A szintén Szőcs Artur rendezte Ványa bácsiban. Az volt Artur koncepciója, hogy minden főbb szerepet fiatal színészek játszottak, mert szerinte, ami korábban jellemzően a 40-50-es generáció problémája volt, azzal ma a 20-30 évesek is küzdenek. Nagyon izgalmas előadás lett, ezt látta Adél. Pár nap múlva hívott, hogy találkozzunk, amikor aztán felkért Michal szerepére a Párnaember-ben, amit Szikszai Rémusz rendezett. A darabban Pali testvérét játszottam. Adél már akkor jelezte, hogy szeretné, ha a Radnótiba szerződnék.

Milyen élmény volt a Párnaember mint első előadásod a Radnótiban?

Először találkoztam Rémusszal, nagyon tetszett, ahogy gondolkodik, ahogy rendez, ahogy instruál. Az első próbától kezdve mindenkivel megtalálta a közös hangot. Az ilyesmi kivételesen ritka és szerencsés találkozás egy színész életében: mikor úgy érzed, hogy mindenki egyért, és Te, mindenkiért.

A Marton–Hegedűs osztályba jártál az egyetemen. Onnan, ha kis időre is, de szinte mindenki kiköt a Vígben. Neked ez nem volt opció?

Akkor még nem akartam Pesten maradni. Székely Gáborral volt egy kurzusunk az egyetemen, nagyon szerettem vele dolgozni, akkor már évek óta nem tanított színészhallgatókat, csak rendezőket. Piszok nagy mázlistának tartom magam és az osztályomat, hogy még volt lehetőségünk tanulni tőle. Kevés hozzá mérhető mester van ma már a szakmában (…talán nincs is). Szóval Székely Gábor azt tanácsolta, hogy inkább szerződjek vidékre, mert egy vidéki színházban minden műfajjal találkozik a színész, és egy pályakezdőnek, az egyetem után ennél nincs jobb iskola. Egy fiatal színész kapjon fontos, nagy szerepeket, és játsszon sokat, hogy fejlődjön.

Jó döntés volt?

Tatabányán kezdtem, Harsányi Sulyom László igazgatása idején Novák Eszter volt a főrendező; csodálatos időszak volt, úgy éreztem, mintha minden különösebb átmenet nélkül folytatódnának az egyetemi tanulmányaim. Azok a fantasztikus színészek, akikkel együtt dolgozhattam, megtanítottak beszélni, bátran jelen lenni a színpadon. Ők segítették világra a színész énemet. Az egyetem volt az anyaméh, ahol védve voltunk az ijesztő külső körülményektől. Tatabánya után két évig voltam szabadúszó, ekkor fogadott be a HOPPart Társulat, ahol nemcsak új barátokat szereztem, de a színészetről vallott korábbi elveim is mentek a levesbe. Ezután kerültem Miskolcra. Egyik évet sem adnám semmiért.

Amikor Adél hívott sokat gondolkodtál?

Nagy váltás volt, de nem kellett sokat gondolkodnom, eltelt már az egyetem óta több év, akkor már úgy éreztem, hogy eljött az ideje Pestnek. Az idő igazolta, hogy jó döntés volt, szeretem a társulatot, jó a csapat, nagyon jól érzem magam a Radnótiban.

A színház mellett egy népszerű sorozatban is játszol. A mi kis falunk óta mennyire ismernek fel az utcán?

Megmondom őszintén, nem vagyok fenn a közösségi oldalakon, ezért nem írnak rám, nem követnek, és nem olvasok kommenteket sem, így nem tudom, hogy a nézők, hogyan viszonyulnak a karakteremhez. Azt persze tudom, hogy a sorozatnak nagy sikere van, és sok rajongó zarándokol el Pilisszentlélekre, hogy meglesse a forgatást, és készíthessen egy-két exkluzív képet a színészekkel. Az első forgatási évemben, mikor én még nem voltam látható a Tv-ben, megtörtént, hogy egy-egy lelkes rajongó tőlem kérdezte, hogy nem tudom-e, hol vannak a színészek. Mire én barátságosan útbaigazítottam őket. Most már gyakran előfordul, hogy Pesten vagy vidéken összesúgnak a hátam mögött, de mielőtt megbizonyosodhatnának róla, hogy valóban én vagyok az, igyekszem elszelelni. Bazsó egy bűnöző, én pedig egy apa vagyok, aki mellesleg színész.

De azt nyilván érzed, hogy nagyon jó választás voltál erre a szerepre.

Fordítva történt a dolog. Bata Évával, aki osztálytársam volt, és a sorozatban ő játssza Tecát, van egy közös előadásunk, Csehov egyfelvonásosok – mily meglepő – Szőcs Artur rendezésében. Ezt látta Iván (Kapitány Iván, a Mi kis falunk rendezője – a szerk.) és utána hívott, hogy írna nekem egy szerepet. Akkor már kész voltak a forgatókönyvvel, de utólag beleírtak.

Két kisgyereked van, ők mennyire érzékelik, hogy az apukájuk népszerű színész?

Nem tudják, nem értik, nem néznek tv-t. Nagyon sokat olvasunk nekik és rengeteget játszunk. Legjobban talán a szerepjátékokat kedvelik. Korábban előfordult, hogy nem volt kedvem zöldségest játszani, ilyenkor azzal a szöveggel próbáltam lerázni őket, hogy: apa egész nap ezt csinálja a színházban, most már szeretnék kicsit önmagam lenni, de most, hogy nincs színház, néha én kérdezem őket, hogy nincs kedvetek zöldségesest játszani?

Az ikertestvéred, Adrienn is színész. Ez tudatos vagy véletlen döntés?

Édesapánk nagyon szereti a verseket. Irodalom-történelem szakos tanárnak készült, de az élet máshová sodorta.  Édesanyánk időnként azzal foglalt le minket, mikor már az idegeire mentünk, hogy „írjatok egy verset!” Hamar kiderült, hogy Dócinak is, és nekem is nagyobb érzékünk van az irodalomhoz, mint mondjuk a matematikához. Mikor később szavalóversenyekre jártunk, ahová édesapánk nevezett be minket, a felkészítésünket is magára vállalta. Szigorú volt, de azok az pillanatok, amiket a versekkel közösen eltöltöttünk, számunkra olyan minőségi együttlétet jelentettek, amik többet értek, mint akár egy egész napos családi kirándulás. Először Dóci jelentkezett színjátszókörbe Záhonyban, a szülőfalunkban, aztán én is csatlakoztam. Majd mindketten, a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma tagozatára jelentkeztünk. Én ekkor már tudtam, hogy színész szeretnék lenni, a harmadik év végén pedig a tesóm váratlanul bejelentette, hogy ő is. Ez mindenkit meglepett. Együtt felvételiztünk az SZFE-re, egyikünknek sem sikerült. Együtt kezdtünk el járni az Újszínház Stúdiójába, engem második évben felvettek a színműre, őt sajnos nem, ekkor váltak szét az útjaink. De később neki is sikerült,  ő is elvégezte az egyetemet.

Közös előadáson nem gondolkodtok?

Nem. Gyerekkorunkban a színjátszókörben sokszor erőltették, hogy játsszunk egy párt, ami már első alkalommal is nagyon furcsa és kényelmetlen volt. Később, már felnőtt színészként a Mirkó királyfi című mesedarabban újra egy pár voltunk, és akkor ugyanaz a kellemetlen érzés jött elő, mint gyermekkorunkban. Szóval úgy érezzük, jobb, ha egymástól külön működünk. De félreértés ne essék, jó testvérek vagyunk, csak szakmailag szeretnénk inkább kikerülni egymást.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Alberti-Szabó Zsófitól kérdezném: – mert ha jól tudom, 10 év után most jön el Szombathelyről, és Pesten keres munkát – van még rendező, aki nem csapott le rád?

Kiemelt kép: Rusznák András (fotó: Falus Kriszta)