“Mi valahogy a senkiföldjén mozgunk” – interjú a liverpooli STONE zenekarral

Nyers és őszinte, épp annyira hedonista, mint amennyire szívhez szóló és érzelmes. Burkolt társadalomkritikát fogalmaz meg, de elsősorban az egyén, a közvetlen érzések és a mindennapi környezet érdeklik. Kis emberektől, kis emberekről, kis embereknek. Valahogy így lehetne leírni azt az underground szinten kúszó-mászó műfajt, ami az Egyesült Királyság poptól távoli gitárzenéjét jelenti – amit talán legtalálóbban kebab punknak nevezhetünk. Üzenete közvetlen, dallamai nyersek, az előadói pedig őszinte emberek: mély tartalommal, költőien közérthető módon mesélnek. Olyan zenészekről van szó, akik a koncert után is ott maradnak a buliban, hajnalban pedig lazán bevernek egy kebabot, ami akárcsak a zenéjük: minél lucskosabb, tocsogósabb, arcodba mászóbb, annál jobb.

Egy friss műfajról van szó, ami alig pár éves – egy olyan műfajról, ami bár zeneileg sok pontban szembemegy a 90-es évek elején szárnyra kapó britpop irányzattól, eszmeileg mégis ugyanazt képviseli, mint a The Stone Roses és a köpönyegükből előbújt zenekarok. Oasis, The Verve, Pulp, Blur – a maguk módján, a saját stílusukban mind-mind a népnek szóltak, és egyszerre egyensúlyoztak érzelmes, hedonista és hétköznapi témákat hiteles és sikeres módon. A kebab punk azonban – az eszmeiséget megtartva – ezekhez a tradíciókhoz képest olykor sokkal nyersebben fogalmazza meg mondanivalóját, sokkal veretősebb, kísérletezésnek nagyobb teret hagyó, bátrabb hangszereléssel körítve azt.

Radikálisabb, rendhagyóbb hangzásuk miatt ezek a zenekarok nehezebben találnak maguknak szélesebb hallgatótábort – pedig gyakran sokkal izgalmasabbak, mint az Angliában jelenleg hódító indie-rock és posztpunk bandák. „Szerintem mi kicsit nehezen illeszkedünk be a brit színtérbe. Van azért egy fix rajongóbázisunk, de nem vagyunk az a tipikus, középutas, halászsapkás indie zenekar, úgyhogy így nehéz nagy tömeget megmozgatni” – mondta nekem Fin Power, a liverpooli STONE frontembere, amikor kebab punk zenekaruk helyét próbáltuk meghatározni. „Sokféle műfaj hat ránk — hallgatunk mindent a metáltól a hiphopig —, ezért is lett ennyire műfajokat átlépő a hangzásunk. Úgy érzem, még mindig abban a szakaszban vagyunk, amikor keressük a saját világunkat és a közönségünket.”

A STONE pályafutása 2015-ben indult, amikor még The Bohos néven zenéltek – ekkor Fin mindössze 16 éves volt. Húszas éveik elején azonban úgy érezték, hogy megszerezték már a kellő tapasztalatot a zenekarosdiban, és eljött az idő a váltásra: 2020-ban új nevet és teljesen friss arculatot választottak maguknak. Első daluk így nem egy amatőr, reményteli próbálkozásként, hanem egy tudatosan felépített, határozott belépőként érkezett a meglehetősen túlszaturált brit zenei színtérre, amelyet akkoriban a könnyedebb indie és a kritikusabb posztpunk uralt. A Leave It Out ehhez képest egy spoken word, társadalmi kritikát megfogalmazó punk szám énekelt refrénnel – nem egészen egy fesztiválhimnusz. Azóta már játszottak Reading & Leeds fesztiválon és vendégeskedtek már Yungblud, a The Kooks, az Inhaler és még a friss Mercury-díjas Sam Fender előtt is.

„Egy furcsa helyen állunk, ahol nem csak divatból tudjuk magunkat alternatívként jellemezni. Persze vannak ilyesmi rockbandák, de nincs sok hozzánk hasonló zenekar – mi valahogy a senkiföldjén mozgunk. De én ezt szeretem, mert így önazonosak tudunk maradni.”

A Fin által felvázolt helyzet és a STONE pozíciója erősen emlékeztetett néhány hazai zenekarra, amelyek szintén bátran keverik a különböző stílusokat – leginkább a Fiúkra és a Hűvösre, akik jelenleg is közös turnén vesznek részt Kebab Punk címmel. Akárcsak a STONE, ők is egyre keményebb riffekkel, burkoltan kritikusabb szövegekkel és műfajilag sokszínűbb hangzással kísérleteznek, eltávolodva a hazai gitárzenében domináló bölcsész alter vonaltól. Jó példa erre a Hűvös és a Fiúk frontembere, Bíró Bence közös dala, az ÉLEK ÉS VIRULOK. Fin szerint ezek a számok nem pusztán zenei irányváltások, hanem egy globális folyamat részei – egyfajta válaszreakciók a társadalmi feszültségekre:

„Szerintem világszinten van most egy általános punkhullám, ami nagyszerű. Ez egy sokkal egyszerűbb és közvetlenebb módja az önkifejezésnek – punkzenében teljesen természetes, ha valaki káromkodva hangsúlyozza ki, amit érez, míg egy lágy indie- vagy akusztikus számban ez furcsán hatna. Az emberek így őszintébben tudják kimondani, amit gondolnak.”

A STONE azonban csavart egyet ezen a közvetlenségen, és az üzenetet még közelebb vitte az emberekhez – mármint konkrétan. „Nem szeretünk nem fellépni. Ha nincs koncert, unatkozunk, sőt, kicsit le is hangol minket. Ezért találtuk ki a házibulis fellépéseket, hogy elfoglaljuk magunkat, amikor csendesebb időszak van.” És ezt pontosan úgy kell érteni, ahogy hangzik: amikor éppen nincs turné vagy koncert, a zenekar egyszerűen kirak egy Instagram-sztorit, hogy aki Liverpoolban házibulit szervez, az szóljon nekik, ők pedig megjelennek.

„A STONE a nép zenekara, ha úgy tetszik. A rajongókkal való kapcsolat az egyik legfontosabb számunkra, szeretjük megmutatni a közösségi oldalát is annak, amit csinálunk. Imádjuk a nagy koncerteket, de nem tudunk minden héten arénában játszani. Amikor nincs nagy fellépés, a házibulik és a kerti koncertek tökéletes alkalmat adnak arra, hogy kimozduljunk, és tovább zajongjunk.”

Mindez jól bizonyítja, hogy a STONE-ban ugyanaz a szív dobog, mint a régi nagy britpop zenekarokban. A tálalás más, talán még őszintébb és közvetlenebb, mint valaha volt, de ugyanaz a szellemiség hajtja. Régen Adidas melegítőkben és viseltes pulcsiban álltak ki a nagy zenekarok százezrek elé, ezzel mutatva, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint akik lent állnak, a STONE pedig házibulikban teszi ugyanezt.

Az együttesnek februárban érkezik második nagylemeze, ami az elsőhöz hasonlóan ugyanúgy több műfajjal fog zsonglőrködni egyszerre, megtartva punkos keménységét és az egyensúlyt az érzelmes és keményebb témák között.

„Szerintem sokkal jobb lesz. Sokkal összeszedettebben írtuk — a második album egy adott időszakban készült, ami segített abban, hogy koherensebb legyen. Az első lemez néha bizonytalan volt. Bár persze azt is szeretjük, de ezúttal pontosan úgy rögzítettük, ahogy mindig is akartuk: élőben. Olyan mintha elkaptunk volna egy villámot a palackban, több benne a punkenergia, súlyosabb és önállóbb hangzása van.”

Áprilisban európai turnéra indulnak az új lemezzel, ám hazánk sajnos ezúttal kimarad az állomások közül. Amikor ezt megemlítettem Finnek, elmosolyodott, és a lehető legőszintébb mosollyal válaszolta: „Csak meg kell hívni minket. Ha senki nem foglal le, nem tudunk jönni — de ha hívnak, jövünk.” Ha ezt bárki más mondta volna, talán udvariassági fordulatnak hinném, de tőle valahogy elhiszem. Egy olyan zenekar frontemberétől, akik a legnagyobb színpadok után házibulikban és kertekben is fellépnek, és személyesen kéri, hogy az interjúnk ne írásban, hanem inkább telefonon történjen, ez nem tud nem őszintén hangzani.

Kiemelt kép: STONE (Fotó: Claudia Legge)