“A Katakomba pinceszínház 2019-ben nyílt meg az I. kerület központjában, a Krisztina téren, a Szent Gellért Gimnázium alagsorában” – olvasható a nemrég élesített honlapotokon. Ha már alagsor: mennyiben van a művészi koncepciótoknak „underground” kulturális jellege (mondjuk az úgynevezett mainstraimmel szemben)?

Igen, ’19-ben megnyitottunk, aztán ’20-ban bezártunk… Nagyon várjuk a színházi élet helyreállását a kényszerpihenő után. De nem kapkodunk, ezt az évadot már elengedtük, maradunk a kifelé láthatatlan, ám annál fontosabb belső építkezés, zártkörű együttjátszás kohójában. Úgy tervezzük, szeptembertől indul újra a „rendes” munka, felújítjuk kortárs vígjátékunkat, a Farkastörvényt, ami a bezárás idején épp telt házzal futott.

Underground jelleg? Én nagyon szeretek kísérletezni. Ha megnézed az eddigi bemutatóinkat, nehezen találsz vezérfonalat vagy hasonlóságot köztük. Inspirál, hogy mindig valami izgalmasat, újat csináljunk. Születtek már ebből olyan előadások, amelyeknek a műfaját is nehéz volt meghatározni. Ilyen például a Fák hegyén című, Kányádi Sándor költeményeire felfűzött – nevezzük így – versszínházi estünk, ahol dallamról szavakra, szavakról mozdulatokra, helyzetekre, képekre asszociáltunk a készítés során. Külön ajándék volt, hogy egy évvel Kányádi halála után a bemutatót maga a költő özvegye, Tichy Mária Magdolna is megtisztelte jelenlétével. Meghatva álltunk ott együtt az előadás után, közös megérintettségben. De említhetem a legújabb élményemet is: a próbákon éppen playback-technikákkal kísérletezünk. Nagyon előremutatónak érzem, mert harmonizál a Katakomba Társulattal. Én magam is meglepődtem, hogy mennyire! Az első alkalommal úgy rákaptak, mintha az anyanyelvük lenne ez a kicsit pszichologizáló, spontán, kreatív, rendkívül nagy szabadságot adó forma.

Az már csak hab a tortán, hogy szó szerint underground vagyunk, hiszen egy pincében helyezkedünk el. De ez annyira illik hozzánk, hogy máshol el sem tudnám képzelni! Maga a színház névadása is innen jön. Az ókorban ugye katakombákba temetkeztek, aztán az üldözött keresztények oda jártak suttyomba’ együtt lenni és közösségben kapcsolódni a transzcendenshez. Ennél szebb együttállást el sem tudok képzelni, hiszen a színház lényege is ugyanez. Ráadásul ez egy olyan egyedi, megkapó hangulatú tér, amilyet szerintem csak álmodni lehet. De ezt is az élet hozta magával, a pince kialakításakor, már a munkálatok során bukkant elő egy csomó izgalmas részlet, boltív, a régebbi korok toldozásai-foldozásai, amik autentikussá teszik a helyet. Az igazgató, Nyáry Zsigmond szokta mondani, hogy itt az ember vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul érzi magát. Ebben lehet valami, bár az utóbbit én magam sosem tapasztaltam… Itt játszani óriási lehetőség. A különleges atmoszféra mellett olyan intimitása van, hogy minden mozdulat, tekintet, rezdülés azonnal szűrődik is: hogy igaz-e. Van-e benne megjátszás. Vagy pedig tényleg ott és jelen van mögötte, benne az ember, teljes odaadottságában.

Jelenet a Farkastörvény című előadásból (Fotó: Gundel Tamás)

Milyen műfajok felé nyitnátok meg ezt a valóban kivételes teret a színjátszás mellett?

A pinceszínházat úgy alakítottuk ki, hogy alkalmas legyen koncertek, előadások, filmklubok stb. számára, szívesen befogadjuk mások produkcióit is. A díszletezési lehetőségünk ugyan minimális, de Butor Dóra segítségével sokoldalúan variálható sínrendszert alakítottunk ki a mennyezeten, így textilekkel, anyagokkal is tudunk hangulatokat, szimbolikus tereket teremteni. Varázsolni.

A fény- és hangtechnikai felszereltség professzionális, így határt csak a fantázia szabhat – no meg a nem túl nagy méretünk. A maximális nézői létszám 70–80 fő körül van. Persze voltunk már százan is, de az biztos, hogy akkor a lelkesedés nagyobb volt, mint a komfort… Ez a színháznyitó első darabunk, a Sok boldogságot! előadásaival történt, amit nem tudtunk annyiszor játszani, mint amennyire igény lett volna. De hosszútávon újra műsorra szeretném tűzni, mert sok fantáziát látok benne.

Mihez képest jelent alternatívát a színházi attitűdötök a többi amatőr, avagy diákszínjátszó-csoportokhoz képest?

Jó, hogy említed a diákszínjátszást, mert ez egy nagyon érdekes kettősség. Valóban onnan indult ki a dolog, tagadhatatlanul kötődünk a „bölcsőhöz”, amit a Gellért Színpad jelentett. Ugyanakkor a csapat már önálló, felnőtt Társulattá nőtte ki magát, akik kulturális egyesületet is létrehoztak a pinceszínház támogatására, fejlesztésére. Helyileg a gimnázium alagsorában játszani – merem remélni, hogy – mindig prosperáló együttállást jelent majd, hiszen eleve be vagyunk kötve egy gazdag szocio-hálóba, így több generációt tudunk azonnal megszólítani.

Ami a többi amatőr társulatot jelenti, talán éppen ez az előbb említett kettősségünk adja a plusz ízt hozzájuk képest. Mert itt, köztünk van egy gazdag érzelmű közös múlt, kötődés – szinte együtt felnövésnek is nevezhetem. Ez egy olyan erős alap, amire nagyon könnyű építkezni. Latinovits víziója vagy rögeszméje jut eszembe, hogy „ideális esetben a szeretet hívja létre és tartja egyben a társulatot”. Nálunk, azt hiszem, ez megvalósul.

A Katakomba pinceszínház színpada (Fotó: Gundel Tamás)

Kik jelentik a célközönségeteket? Illetve hány generációt ölel fel most az alkotóközösség?

Iskolás kortól 100 éves korig, nagyjából… Hiszem, hogy egy szakmailag igényes, ötletes, odaadással készülő előadásból minden korosztály és egyén ki tudja venni azt, amire épp szüksége van, amivel éppen harmonizál. Emellett, mint ahogy már említettem, más műfajok, kulturális események szervezése, befogadása is a célunk; szeretnénk rendszeres kultúr-esteket tartani meghívott előadókkal. Berecz András például éppen igent mondott a felkérésünkre, amikor jött a járvány második hulláma, és nem tudtunk újranyitni. De ez csak átmeneti állapot, mindennek eljön majd az ideje, és reményeim szerint a Katakombából üdítő kultúrsziget válik a város közepén. Olyan hely, ahol fel lehet töltődni. A föld alatt – mint ahogy a fák szívják föl a tápanyagot onnan… Azt hiszem, a művészetekre, a versek, a dallamok, a játék erejére nagyobb szükség van, mint valaha. Fahidi Éva, holokauszt-túlélő mesélte a Sóvirág című, megrendítően személyes előadásában, hogy amikor felfedezte, hogy már nem akar élni, hogy fél, hogy azt is elfelejti, hogy mi a neve, akkor keresett egy vers-strófát vagy egy dallamot, amibe bele tudott kapaszkodni. Ez hátborzongató. Én is ebben hiszek: azért van minderre szükség, azért játszunk, mert muszáj – ahhoz, hogy emberek maradjunk.

Az alkotóközösség jellemzően fiatal felnőttekből áll, persze magamat már nem számítom ide… Ugyanakkor együttműködünk más generációkhoz tartozó külsős művészekkel is, szóval több korosztályról van szó; de mondom, szerintem a kutya nem itt van elásva, meggyőződésem, hogy egy jó előadás mindenkinek tud adni, kortól függetlenül.

A honlapon található hitvallásodban is említed Latinovits Zoltánt, aki igencsak kezelhetetlen és rebellis alkotóegyéniség volt. Mit tartasz fontosnak az ő életművé(szeté)ből?

Latinovits számomra meghatározó alkotó. Fáklya. A hite, a tartása, a folytonos igazságkeresése. A meg-nem-alkuvása. Ahogyan írja is a Ködszurkálóban: „A szerepeimet nem eljátszom, hanem megszülöm”. Ebben van a lényeg. Mert az egész színháznak csak akkor van értelme, ha hagyjuk magunkat átformálódni. Megszületni. És ehhez elkerülhetetlen a kényelmetlenség, a szembesülés, a vajúdás. Ahogy Visky András dramaturg mondja, “egy jó próbafolyamat leginkább egy jó lelkigyakorlathoz hasonlít”. Számtalanszor tapasztaltam ezt én is. Nem lehet, vagy nem érdemes másként gondolkozni a színházról, mint szakralitásként. És itt nagyon tudatosan nem vallási témákról beszélek! Hanem arról a fajta csupaszságról, álarctalanságról, amit furcsa módon épp a szerepek segítségével él át és ad át az ember. A belső gyógyulás lehetőségéről. Latinovits szavaival élve: „meztelen lélekkel játszunk”.

Széll Szilvia (Fotó: Gundel Tamás)

Mi adható át az örökségéből a fiataloknak?

A lelkület. Erről az jut eszembe, amikor nemrégiben megkértem a társulati tagokat, hogy írjanak néhány sort arról, hogy mit jelent számukra a színház. Az egyik huszonéves fiú írta, hogy „a legcsodálatosabb pillanat az az előadás kezdete előtti, amikor elsötétül a nézőtér: tapintani lehet a feszültséget a levegőben, mindenki, aki a teremben van, együtt lélegzik. És akkor megszületik a varázs. Életre kel a fantázia, a lelki világ, a legbensőbb érzelmeink felszínre kerülnek – mindaz, amit más esetben elnyomnánk magunkban”. Latinovitsot idézte, vagy idézte meg, még ha nem is tudott róla. „A színház titka az együttlélegzésben van” – mondja a mester. Úgy látszik, akadnak tanítványok.

Kifejezetten hangsúlyozod az önismeret kiemelt szerepét a drámapedagógiában. Milyen tapasztalataid, módszereid vannak mindezzel kapcsolatban?

Igen, anélkül nem jutunk sehova, csak forgunk magunk körül. És nem csak a drámapedagógiában. Felismerni és elfogadni a saját gyengeségeinket és erőforrásainkat, megtanulni helyén kezelni azokat, ez megment az egók értelmetlen harcától. Olyan játékteret – és életteret – biztosít, amelyben nincsenek játszmák. Ahol azok lehetünk, akik vagyunk, és engedjük a másiknak, hogy az legyen, aki. Ahol nem szállunk el a sikertől, és nem omlunk össze a kudarctól. Ahol rendben vagyunk.

A legjobb módszer erre szerintem a rögtönzés, persze csak ha már létrejött egy biztonságos, bizalmi légkör. Az egész munkámat az improvizációs technikákra alapozom, ennek rendkívül sok hozadéka van. Ön- és társismeret, jelenlét, szereptartás, koncentráció, válaszkészség, összehangolódás, önfeledtség, önkontroll – csak hogy néhányat kiemeljek, amik az „imprók” mentén formálódnak ki. Ráadásul ez meghatározza a játszók későbbi rugalmasságát is; már egy-egy szemvillanásból, gesztusból azonnal kiolvassuk a másik szándékát, ötletét, készülő mozdulatát, és azonnal reagálni is tudunk rá. Egymásra vagyunk hangolva.

Keith Johnstone imprós gyakorlatai, gondolatvilága nagy hatást gyakoroltak rám már az egyetemen. A személyiség magvát ő a képzeletünkben határozza meg. Ez nagyon különös, ha belegondolsz! Számomra azért is beszédes, mert életem első kiskori emléke egy magányos szerepjátékozásról van. Nem a valóságról, mégis sokkal valóságosabb a számomra. És ha a képzeletünket összeadjuk, fantasztikus élményeket tudunk közösen átélni! A játék biztonságában. Ez a drámapedagógia egyik lényegi gondolata: biztonságos keretek között próbálunk ki bizonytalan helyzeteket; kilépünk a komfortzónánkból egy fantáziavilág védő buborékjában – miközben az így átélt tapasztalatok mégis reálisak, pszichésen átéltek lesznek, így ténylegesen gazdagítják a személyiséget. Röviden: játszva fejlődünk, igaziból.

A Katakomba pinceszínház nézőtere (Fotó: Gundel Tamás)

A repertoár mennyire fedi le a Z-generáció tudatállapotait, lelkivilágát? Melyik darabnál érezted az úgynevezett korszellem – általuk reprezentált – megnyilvánulását?

A Sok boldogságot! ilyen szempontból is érdekes volt, témájában a mobilozásról szól, bár ennél nyilván többről, az emberi kapcsolatokról: miért és meddig tudunk elmenni az elfogadás, a szeretés nehéz terepén. A darab készítésének különlegessége, hogy a játékosokkal közösen született meg. Filmadaptációként indult (a Teljesen idegenek olasz film alapszituációját loptuk el), de teljes mértékben átírtuk – magunkra szabtuk, így a kifutása is megváltozott. Életre keltek a saját karaktereink. Megkerestük a saját közegünk problémáit, a közösen kidolgozott figurák lehetséges reakcióit – hihetetlenül élvezetes munkafolyamat volt! A fiatalok improvizációi, energiái, gondolatai megjelennek a darabban, minden próba után a jegyzeteim alapján írtam tovább azt. (Persze a vége, az nekik is meglepetés volt aztán…)

De ezen túlmenően azt hiszem, hogy az igazán jó drámák akkor is válaszolnak a mai generáció lelkivilágára, ha adott esetben 400 vagy 2400 évesek. Nyilván azért lehet a mai napig játszani őket, mert az ember belső világa, alapproblémái nem változnak. Csak mindig meg kell találni, hogy hol és mihez kapcsolódunk személyesen. A színpadon, az „együttlélegzés” erőterében minden kimondott szónak és megtett mozdulatnak többlete van. Ezt használni kell – belső növekedésre.

Az interjút készíttette: Papp Máté

Kiemelt kép: Széll Szilvia (Fotó: Gundel Tamás)