Alfa ​Ndiaye, a szenegáli fiatalember azelőtt soha nem hagyta el faluját, ám az I. világháborúban besorozzák a francia hadseregbe, ahol „csokoládé” katonaként harcol. Amikor barátja, Mademba Diop súlyosan megsérül a csatában, és könyörög neki, hogy ölje meg, kímélje meg a hosszú és gyötrelmes haláltól a senki földjén, Alfa képtelen irgalmasan végezni vele. Társa szörnyű szenvedése és saját gyávasága azonban egyre inkább az őrületbe taszítja. Hogy megbosszulja barátja halálát, és bocsánatot nyerjen önmaga szemében, hátborzongató szertartásba kezd… David Diop gyilkosságokkal és fekete mágiával fűszerezett regénye a háború borzalmas eseményeinek egy fejezetét mondja el a szóbeli történetmesélés eszköztárával, annak kérdését feszegetve, hogyan küzdhet meg az ember saját démonaival, és meddig mehet el, hogy jóvátegye vélt vagy valós bűneit.

Az 1966-os, párizsi születésű David Diop francia anya és szenegáli apa gyermekeként látta meg a napvilágot. Ifjúságának egy részét Szenegálban töltötte. A középiskola elvégzése után visszatért Franciaországba, további tanulmányait Toulouse-ban, majd Párizsban végezte. 1997-ben a Sorbonne-on szerzett diplomát. 1998-tól Pau város egyetemén 18. századi francia irodalmat és afrikai frankofón irodalmat tanít. Jelentősebb művei még az 1889, L’Attraction universelle (2012), a Rhétorique nėgre au XVIIIe siėcle (2018) és a La porte du voyage sans retour (2021). Az Éjjel minden vér fekete című regényét 2018-as megjelenését követően számos díjjal tüntették ki, többek között kiadásának évében elnyerte a Prix Goncourt des Lycéens-t, 2019-ben a Strega-díjat, 2020-ban pedig a Los Angeles Times Szépirodalmi Könyvdíját, valamint a Europese Literatuurprijst.

David Dip (Fotó: Joel Saget/AFP)

Akár könyvekről, akár filmekről beszélünk, az I. világháborúról érezhetően kevesebb szó esik, mint mondjuk a II. világháborúról, holott ennek is számos olyan aspektusa van, amiről érdemes, és kell is beszélni. Diop regénye éppen ezért hiánypótlónak is mondható, hiszen félig-meddig akár ismeretlen is lehet előttünk a fekete-afrikai gyarmatlakók kényszerű szerepvállalása az I. világháborúba, akik a jobb élet reményében csatlakoztak az anyaország hadseregéhez (a túlélők állampolgárságot és hadijáradékot kaptak). Ilyen „csokoládé” katona az alig húszéves Alfa Ndiaye is, aki legjobb barátjával, majdnem testvérével Mademba Dioppal együtt vállalkozik a háborús részvételre, ahol rövid időn belül szembesülnek annak borzalmaival. Amikor Madembea Diop súlyos sérülést szenved, háromszor kéri barátját, hogy szabadítsa meg kínoktól, a férfi azonban nem képes erre. Ez a történet kiindulópontja, Alfa Ndiaye-t pedig azóta is emészti a bűntudat, amit azzal igyekszik enyhíteni, hogy az ellenséget brutálisan megkínzó és megcsonkító harcossá válik. Tudathasadásos állapotba kerül, amelyben már maga sem tudja felmérni tettei súlyát és következményét, társai szemében ő lesz a rettegett „dëmm”, vagyis a lélekfaló.

Az emberi kegyetlenségről, a bajtársisasságról, a veszteségről szól történetet Alfa Ndiaye meséli el nekünk – gyakorlatilag egy belső monológként, amelynek stílusa végletekig életszerű, éppen ezért magával ragadó is. A szerző az első mondattól kezdve az utolsóig remekül ábrázolja a lélek széttöredezettségét, a történetelemek folyamatosan ismétlődnek, vissza-visszatérnek, ugyanúgy, akár bizonyos mondatok, szófordulatok, amivel az élőbeszédszerűséget kívánja kihangsúlyozni. Talán furcsa és nem is illő, hogy ilyet írjon az ember, de minden leírt borzalom ellenére is jó érzés ezt a regényt olvasni, hiszen nyelvezete, stílusa annyira gyönyörű és lírai, amivel igazán ritkán találkozunk a modern szépirodalomban. Mindennek külön színezetet ad az is, hogy Diop beemeli a fekete mágiával tarkított, nyugat-afrikai hiedelemvilágot is, amitől tényleg olyan érzésünk lesz, mintha csak egy évszázadokon át szájhagyomány útján terjedő „mesét” hallgatnánk. És itt fontos megjegyezni azt is, hogy bár a cselekmény történelmi alapokon nyugszik, bizonyos szempontól teljesen mindegy, hogy éppen melyik háborúról is van szó, mert mindaz, amit Diop közvetíteni akar, játszódhatna akár az ókorban, akár a XX. század hajnalán, akár napjainkban. Az „ember embernek farkasa” állítás kortól és helytől független, az igazán szomorú az, hogy ezekből sosem tanulunk.

„…nem az ember irányítja az eseményeket, hanem az események irányítják az embert. Az események, melyek meglepik az embert, már mind megélték előtte más emberek. Mindent, ami emberileg lehetséges, átéltek már. Semmi, ami itt a földön történik velünk, legyen bármilyen súlyos vagy kedvező is, nem új. De az, amit érzünk, mindig új, mert minden ember egyedi, ahogy egyazon fa minden levele is egyedi. Az ember ugyanazon a táptalajon osztozik a többi emberrel, de másképp táplálkozik belőle.”

Az Éjjel minden vér fekete – már maga a cím is mennyire lírai! – kisregény műfaja és rövidsége ellenére meglehetősen tartalmas és mély olvasmányélményt biztosít, és egy olyan világba vezet, amely egyszerre ismerős és újszerű, és amelytől nehezen lehet szabadulni a kötet befejezését követően.

David Diop: Éjjel minden vér fekete (Frère d’âme), ford. Balla Katalin, Metropolis Media Kiadó, 156 oldal

Kiemelt kép: David Diop: Éjjel minden vér fekete (Szerzőportré: lithub.com)