A Színházi Kritikusok Céhe 2022-ben alapította a Jövő díjat, amely évadokon átívelő, progresszív, társadalmi értelemben is jelentős munkát végző társulatok vagy személyek, illetve ilyen előadások számára adható. A díjat 2022-ben megosztva a Káva Kulturális Műhely és a Kerekasztal Színház kapta. A 2023-as díjazott a céhtagok szavazatai alapján a celldömölki Soltis Lajos Színház. A díj átadására szeptember 17-én, a 44. Színikritikusdíj-átadón kerül sor, amelynek helyszíne a budapesti Katona József Színház, a gálán a tatabányai Jászai Mari Színház társulata közreműködik.

A Soltis Lajos Színház laudációja

Ölbei Lívia

A színház olyan, mint a karikás ostor: nagyot lehet vele csattintani. A mondás a már életében legendás, Falstaff léptű vajdasági színész-rendezőt, színházcsinálót, Soltis Lajost (1950–2000) idézi. Az ő nevét viseli a celldömölki színház, amelynek mai társulatában – a folytonosságot jelentő alapító-igazgatón, Nagy Gáboron kívül – már szinte senki nem ismerte Lajost személyesen, és mégis: viszik tovább a Soltis-örökséget. A színházcsinálás bátorságát, a kíváncsiságot, a magas mércét, a munkabírást, az utánpótlás-nevelést, a turnékat határon innen túl, a szakmai táborokat, a fesztiválokat, a folytonos útkeresés és fejlődés igényét – és a közösségi színház ideálját, amely mostanában talán sehol nem vált olyan mértékben mindennapi gyakorlattá, sehol nem teljesedett ki annyira, mint éppen Celldömölkön, a minden értelemben otthonos Soltis Lajos Színházban.

A Soltis Lajos Színház közösségteremtő erő. Vagyis közösségi színház mindenekelőtt abban az értelemben, hogy társulata valódi, az egyént megtartó, a személyiséget és a tehetséget kibontakoztatni képes közösség, amelynek tagjai színházi munkán innen és túl figyelnek egymásra, szoros szövetségben léteznek. Sőt: kicsit a Soltis-közösséghez tartozónak érezhetik magukat mindazok is, akik így vagy úgy – nézőként, támogatóként, drukkerként – a színház vonzásába kerülnek.

Különben az egyesületi háttérrel működő Soltis-színház lényegéhez tartozik, hogy ellenáll mindenféle definíciónak, nem lehet skatulyákba gyömöszölni. Létezése voltaképpen önmagában is paradoxon: egy alig tízezres vasi kisváros, Celldömölk szívében. Az önkormányzat bocsátotta a társulat rendelkezésére a volt Szikra mozi lerobbant épületét, amely az elmúlt szűk két évtizedben – többféle támogatás és rengeteg saját erő, befektetett munka révén – kívül-belül igazi színházzá vált.

Nincs vég, csak folytatás: mert bár a Soltis Lajos Színház az ezredfordulón Celldömölkön jött létre, 2020-ban 40. születésnapját ünnepelte. Jogfolytonos szellemi-érzelmi elődje a Sitkei Színkör, amely 1980 elején kezdte meg működését, Nagy Gábor vezetésével. Közösségi alapon, egyre tudatosabban a színházi értékteremtésre törekedve. A klasszikus falusi amatőr színkörben – amelynek próbáira tanulás, munka után szaladtak a színjátszók – már működött az a vonzás, amely a 90-es években jobbnál jobb színházi szakemberek figyelmét is fölkeltette. A Sitkei Színkörrel gyorsan egy hullámhosszra került mások mellett Pápai László, Solténszky Tibor, Kinszki Judit, Somogyi István, Bocsárdi László, Katona Imre.  A kulcsfigura természetesen Soltis Lajos, aki azon a bizonyos – ma már a mitológia ősidejébe utalt – bagi táborozáson találkozott össze a sitkeiekkel, hogy mindenestül fölforgassa a színházról alkotott elképzeléseiket. Nagy találkozás volt ez: az önmagát gyakran szélkeréknek aposztrofáló, kavillói születésű Soltis Lajos a Sitkei Színkörben ráismert valami tanyaszínházas otthonosságra. Első sitkei rendezése, A bor (Gárdonyi népszínműve, üde-ironikus változatban) meghozta a színkörnek az országos sikert – és megkezdődött a fájdalmaktól sem mentes átmenet: a falusi színköri létezés keretei egyre inkább szétfeszültek. Ahogy Lajos – akkor már a színkör művészeti vezetője – mondta: „Fönnáll persze a veszélye annak, hogy az ember megégeti magát – mint Prométheusz vagy Ikarosz -, de hát veszély nélkül a művészlétnek nincs is létjogosultsága. Ha tüzet visz, ha repülni akar – a végeredmény a megégettetés. De ezért van értelme.” A folyamatot – nem sokkal a nagyszerű Tóték-előadás megrendezése után – 2000 novemberében a közúti tragédia akasztotta meg. Soltis Lajos a Márton partjelző fázik pécsi vendégjátéka után (Miholkát játszotta az ősbemutatóban Jordán Tamás oldalán) hazafelé tartott sitkei kollégáival – mentek  megnézni az előadást –, amikor a Balaton-parton baleset érte őket. Lajos vezetett. Vétlen volt. Ő és három utasa közül ketten életüket vesztették. Csak Nagy Gábor élte túl, súlyos sérüléseket szenvedett. Már a lábadozás idején belevetette magát a munkába.

Ebből a veszteségből, fájdalomból, kétségbeesésből – és dacból született meg a Soltis Lajos Színház. A színkörnek nem volt Sitkén maradása, a celldömölki művelődési központ fogadta be a társulatot. A többit tudjuk – mondhatnánk, de nem. Mert bár a ma már a független színtéren számontartott – Soltis Lajos Színház útja egyenes vonalúnak tűnik, inkább különös – de talán minden élő szervezetre jellemző – hullámmozgás jellemzi a folyton változó, belső lényegét mégis megőrizni képes társulat történetét. Az első celli években gyakorlatilag újjá kellett építeni a csapatot, a mai harmincas kulcsemberek jobbára celldömölki gimnazistaként, stúdiósként csatlakoztak a színházhoz – ahol a legtöbbeknek most is van civil foglalkozása. A színház a szerelem, amire föltették az életüket.  Szerelem abban az értelemben is, hogy időközben több színházi házasság köttetett. Nagy Gábor pedig nem egyszerűen igazgató: ő a társulat – mint nagy család – metaforikus-valóságos apa-, sőt nagyapafigurája.

És amikor bármi okból, költözés, országváltás vagy pénzügyi gondok miatt elakadni látszott a színház (nem is annyira jelképes) ekhós szekere, vagy csak frissülésre volt szükség,  mindig történt valami, ami új energiákkal töltötte meg a társulatot – amely egyébként is vonzza a tehetséges, kreatív embereket.

A jelentős, korszakváltó, közösségerősítő Soltis-bemutatók között van (a teljesség igénye nélkül) a 2009-es Álomevők, amely nemcsak nemzetközi sikereket ért el, hanem – a nagyszerű Deák Varga Rita és Csetneki Gábor meghívása révén – új perspektívát is nyitott a Soltis Lajos Színháznak. De a társulatot meg- és újrafogalmazó előadások között van a 2017-es (2023-ban bámulatosan új életre keltett) Szentivánéji álom is, amelynek rendezője Nagy Péter István, generációja figyelemreméltó képviselője – aki diákként szintén a Soltis Lajos Színházban kezdte pályafutását (ahogy több fiatal, diplomás, kőszínházi színész is). Ugyancsak fontos előadások születtek az utóbbi években a Fábián Péter–Benkó Bence páros közreműködésével Celldömölkön, a lokális és univerzális nézőpont sikeres egyeztetésével. Legújabban Tárnoki Márk Szép Ernő-rendezése, a Május hozott új, erős színt a Soltis-színház kínálatába – amely eredendően is a sokszínűségre alapoz: mozgásszínház, gyerekszínház, népszínmű, misztériumjáték, színházi nevelési előadás (a társulatnak több drámatanár végzettségű tagja van), csecsemőszínház; Csehov, Büchner, Rejtő Jenő – és így tovább.

A meseszalag az a kifeszített zsinór, amely a végeláthatatlan vajdasági síkságon (talán ez a szabadság) letáborozó Tanyaszínház előadásainak alkalmából kijelölte a játéktér és a nézőtér: a színház és az élet mágikus határait; azt mondják, Soltis Lajos nevezte el így. De mi van, ha a meseszalag egyúttal Möbius-szalag is. Végtelen, és hol az egyik, hol a másik oldalával mutatkozik.

Kiemelt kép: Jelenet a 3nővér című előadásból (Fotó: Juhász Éva)