„Megtisztelő volt, hogy Miklóst ezen a visszaemlékezős úton végigkísérhettem” – interjú Vajda Katalinnal

Évtizedekre visszanyúló, legendás barátságot ápolt Benedek Miklóssal. A színész fia, Albert kérte fel a könyv megírására, mely a májusi megjelenés után, már a második kiadásnál tart. A Corvina Kiadó gondozásában megjelent, Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című könyv társszerzőjével, Vajda Katalin íróval beszélgettünk.

A te ötleted, vagy Benedek Miklósé volt, hogy könyv készüljön az életéről?

Egészen konkrétan Miklós fia, Albert kért fel erre. Korábban már kérte az apját, hogy írja le a gondolatait, egyszer karácsonykor ebből a célból ajándékozott neki egy üres füzetet. Hogy írja le az emlékeit, a gondolatait a világról, a szakmáról, kvázi a bölcsességeit hagyja a fiára. De a Micu tudta, hogy nem könnyű egy életet visszaidézni, és azzal rázta le magáról a kérést, hogy nem tud írni. A füzet üres maradt, és felmerült, hogy esetleg Albert írja meg ezt a könyvet.

Miklósnak nem volt fontos, hogy könyv szülessen róla?

Nem, neki nem igazán volt fontos. Ő nagyon szerény volt, és hiú is. Őt bárhova nagyon sokszor kellet hívni ahhoz, hogy elhiggye, az a meghívás tényleg neki szól. Sehova nem ment, ahova nem hívták, teljesen egyértelmű volt, hogy nem fog magától írni egy könyvet magáról. Albert viszont nagyon akarta, és az a kiadó, akiknek éppen írt, fel is hívta Micut, hogy szeretnék ezt a könyvet. Voltunk is náluk tárgyalni, de végül nem szerződtünk.

Vagyis úgy kezdtétek el a munkát, hogy nem volt mögötte kiadó?

Igen. Egy szép nyári napon, a teraszukon elkezdtünk beszélgetni. Azt rögtön az elején leszögeztük, hogy minden kényszer nélkül beszélgetünk, mint bármikor máskor, aztán ebből vagy lesz könyv, vagy nem. Kiadó hiányában nem volt rajtunk nyomás sem, úgy egyeztünk meg, hogy majd meglátjuk, tudok-e olyan anyagot összehozni, ami mindkettőnk számára elfogadható. Másfél hónapon át, több alkalommal beszélgettünk, és nekiálltam az írásnak.

A beszélgetések során volt valami tematika, vagy csapongtatok ezerfelé?

Direkt nem volt. Az, hogy nagyon régi barátok voltunk egyrészt megkönnyítette a helyzetemet, de legalább ugyanennyit nehezített is rajta. Az életében több tragédia is volt, a fiáról addig soha nem beszélt. A nevét sem mondta ki, mert egyszerűen nem bírta. Nagyon zárkózott ember volt, a felesége meg még inkább. Otthon sem nagyon beszéltek erről, pedig ez már két évvel volt Tibor halála után. De mindketten tudtuk, hogy ha könyv lesz, abból nem maradhat ki. Bár a könyv Benedek Miklósról szól, az életéről, a szakmájáról, de megkerülhetetlen ebben az apja története, vagy a fiáé is. A könyvnek az a nagy erénye, hogy Miklós rendkívül őszinte mindenben, kiadta az egész életét.

Én nem vagyok újságíró, nem is akartam, de nem is tudtam volna tematika szerint haladni. Drámaíróként arra törekedtem, hogy egy színdarab készüljön, ne egy kérdés-felelet leírás. Az apróságokat, a finomságokat, a részleteket megfogni belőle. Nem a tényeken volt a hangsúly, hiszen azokból nagyon sokat tudunk, vagy nyilvánosan elérhetők, az ördög a részletekben lakik. Ahhoz meg az kell, hogy parttalanul beszélgessünk. Összefüggéstelenül jöttek a történetek, ahogy egy 77 éves ember visszaemlékszik. Bármit mondott, eszébe jutott azzal kapcsolatban valami más is, vagy én kalandoztam el a hallottak alapján. És ebből jöttek ki azok a finomságok, amelyek díszítik a könyvet, amikből csemegézni lehet. Nekem egyetlenegy dolog volt fontos, hogy ő maga legyen a könyv, ezért is nem volt stratégiám, mert az arról szólt volna, hogy én mit akarok kérdezni Benedek Miklóstól.

Könnyen megnyílt?

Igazából, amiket elmondott, azokat én a barátságunk miatt már túlnyomó részben tudtam, hiszen végigkísértem az életét. Meg nagyon sok ponton, egymástól függetlenül is találkozott az életünk, ez például most a könyv kapcsán derült ki számunkra. Az volt nagyon nehéz, amikor Tiborról beszélt. Nem direktben, csak ahogy egy történethez passzolt. De ahogy finoman jöttem volna egy kapcsolódó kérdéssel, rögtön zárt, és teljesen más témáról kezdett beszélni. Tudtam, hogy ez most akkor ennyi. Így ment hosszú időn át, és egyszer csak kijött belőle. Ahogy a nem egyszerű gyerekkora, és a sok csalódása is. Mert bár alapvetően ő egy nagyon sikeres, ismert, elismert, Kossuth-díjas, mindent megkapott művész volt, de ennek dacára rengeteg mellőzöttség, rengeteg keserűség, és bántás is érte, amit nem gondolna az ember. A sok tragédia eléggé megviselte, nehezen dolgozta fel, és élte meg ezeket.

Neked mennyire ment gördülékenyen az írás, ekkora mennyiségű és mélységű alapanyagból?

A sok beszélgetés után iszonyúan szenvedtem az írással. Hónapokig tartott, amíg begépeltem a szöveget, nehéz volt fizikailag. De azzal, hogy legépeltem, átment rajtam a könyv. Vettem színes jelölő filceket, és színenként kategorizáltam az életének a különböző szakaszait. Volt, hogy mondatonként szálaztam szét, mert az egyik mondata jobban passzol egy másik témához. Újragépeltem, amikor a fejemben valahogy összeállt, és kitaláltam neki a formát. Egyes szám első személyben mondja, és néha én is beleszólok.

Megkönnyebbült, attól, hogy kiadta a gondolatait?

Abszolút. Utólag kiderült, hogy szívesen beszélt. 2022 decemberében állt össze a kézirat, és akkor lett először beteg. Januártól márciusig sokat volt kórházban, és bár bent volt nála az anyag, de gyenge volt, nem tudott foglalkozni vele. Áprilisban lett jobban, akkor kezdtünk ismét dolgozni. Kitaláltam, hogy legyen olyan, mint a Budapest Orfeum, – ami meghatározó volt a pályáján–, hogy helyenként idézetekkel színesítsük. Ő is válogatott hozzá, és örömmel csinálta. A megjelenés után többen hívtak fel, hogy olvassák, és szinte hallják, ahogy ezeket mondja. Ez volt a lényeg, hogy ezek az ő monológjai legyenek.

Nyilván te jobban ismerted őt, mint sokan mások, de tudtál meg róla újat?

Igen. A gyerekkoráról. Hogy közel két évig nevelőintézetben volt. Vagy az anyjával való viszonyáról, a sérelmeiről. Azt tudtam, hogy elváltak a szülei, nem élt az apjával, de erősen vágyódott utána. De hogy mennyire, ez számomra is most derült ki.

Mikor lettetek ti ennyire jóban?

Neki a Budapest Orfeum, amit ő szerkesztett, ­– és Szacsvay Lászlóval és Császár Angelával együtt játszott –, kiemelkedő volt az életében. Én akkor a bölcsészkarra jártam, és színházban akartam dolgozni. Később azonban a tanítás gondolatával kacérkodtam, amikor is a barátnőm elhívott megnézni a Budapest Orfeumot. Ahogy ez Micu életében reveláció volt, teljesen megbolondultam én is. Addig a szakdolgozatomat Kisebbség helyzete Erdélyben címmel akartam írni, de attól a naptól kezdve lecseréltem Kabarétörténet-re. Ahányszor ment abban az évadban, minden előadáson ott voltunk a húgommal, Anikóval. Ők már figyelték, hogy jelen vannak-e a lányok? Volt pár rajongójuk, de engem nem férfiként fogtak meg. Én az előadásba szerettem bele, el voltam varázsolva, hogy ilyet lehet csinálni! Hogy ez a színház! 1907-től a kabaré kialakulásától, 1945-ig a magyar történelem humoreszkekben, újságkivágásokban, kuplékban elmondva. Egyszerűen zseniális volt! 10 évig ment, nagysikerű előadás volt. Ott rájöttem, hogy úristen, hülye vagyok? Bent akarok maradni az egyetemen tanítani? Én ezzel akarok foglalkozni! Tulajdonképpen sorsfordító volt számomra Benedek Miklós. És pont azzal a darabbal, ami az ő életében is sorsfordító volt.

Bekerültem az akkor alakuló Játékszínbe, ahol Berényi Gábor igazgató mindenben kikérte a véleményemet. Nem ment a színház, ezért egy idő után beajánlottam Micut. Addig nyomasztottam ezzel Berényit, amíg felkérte, hogy rendezzen egy Molnár Ferenc darabot. De a színház még jó ideig mindig csak döcögött, ezért kitaláltam, hogy csináljunk a Hyppolit, a lakáj-ból színdarabot. A filmben Kabos-Csortos volt a páros, itt meg legyen a Benedek-Szacsvay, és legyen zenés. Berényi nem volt annyira lelkes, teltek a hónapok, a dramaturgok nem írták meg, és jött a nyár. Én annyira bíztam a sikerben, hogy nyáron a húgommal nekiálltunk. Ősszel bevittem a színdarabot, hogy a Verebes István rendezze meg, de nem volt kitörő lelkesedés. Ismét csak múltak a hónapok, de a színházban a helyzet nem lett jobb, így megkaptam az engedélyt, hogy beszéljek Verebessel. A gordiuszi csomót végül ő vágta át, mert másnap bejött, hogy ilyen jót még nem olvasott. Itt indult a mi munkakapcsolatunk, és mélyült el a barátságunk Micuval.

És milyen meghatározó szerepe lett a Hyppolit!

Igen, ez a kettő – a Budapest Orfeum és a Hyppolit – volt a legmeghatározóbb az életében. Nagyon sokat játszott több színházban is, és rengeteg kiváló alakítása volt, de ezek azok, amelyekhez a legtöbbször kötik.

Milyen barát volt?

Jó. Minél idősebb lett, annál jobb. Sokat találkoztunk, és rendszeresen beszéltünk telefonon. A Játékszínes időszakban gyakran lógtunk együtt, többször voltunk közösen nyaralni, családilag is volt összefonódás. Anyámat nagyinak hívta, aki hozta neki a süteményt az előadások után. Az elmúlt tíz évben egyre többször találkoztunk, az utolsó két évében pedig naponta beszéltünk. Megtisztelő volt, hogy ezen a visszaemlékezős úton végigkísérhettem. Ismertem jól, de nem gondoltam, hogy ekkora érzelmi dömpinget ad ki magából. Mert egy életen át a szeretetet vágyta.

Hogy tetszett neki a könyv?

Rendkívül aktívan benne akart lenni. Tetszett neki, de sokat variált apróságokon. Volt, hogy megváltoztatott egy szövegrészt, majd kérte, hogy inkább mégis legyen az eredeti. Olyan volt, mint a színpadon is. Sokszor feladta nekem a leckét, de gondolj bele, milyen nehéz egy életre visszaemlékezni! Összecsúsznak a dátumok, az események, a nevek, a helyszínek.

Neked jó érzés volt, hogy te írtad meg ezt a könyvet?

Igen, bár fájdalmas és nehéz volt. Közben is többször lehetett érezni, hogy itt újra szembesül az életével. Nagyon felemelő érzés, de lelkileg nagyon nehéz, mert hiszen az ő életének az aktív szakasza az én fiatalságom is. Amiből rengeteg dolgot közösen éltünk át, szóval nem csak ő ment végig az életén, hanem szembesített engem a saját életemmel, érzelmeimmel is. Sőt, néha ő is kérdezett, és akkor én is vallottam neki.

Mit jelentett számodra ez a barátság?

Nagyon sokat! Ő rakta fel a pontot az i-re az életemben. Meghatározta az életemet, ami nem tudom merre ment volna, ha akkor nem látom a Budapest Orfeumot.

Albert, a család elégedett volt?

Albert felesége pszichológus, ő olvasta el először. Fejezetenként akarta olvasni a kéziratot, de mindig ment tovább. Végül egy nap alatt elolvasta, mert nem tudta letenni. Utána felhívott, és csak annyit kérdezett, hogy tudtad a Micut ilyen mélységekre rávenni, ennyire megnyitni? Albert nehezen olvasta, őt megviselte. Tudott szinte mindenről, de így leírva mégiscsak más. Nagyon sok sebet tépett fel benne a könyv. Fel kellet dolgoznia, mert bár lehet rajta röhögni, azért alapjaiban véve ez egy nehéz könyv. Micu olyan őszintén beszél a fájdalmairól, amely az ismeretlen olvasót is megérinti, gondolj bele, mit érezhetett a fia!

Szoktál vele most is „beszélgetni”?

Otthon mindig. Ott a könyv az íróasztalomon, ha elmegyek mellette és ránézek, akkor gyakran mondok olyat, amit mondanék neki. Terveztük, hogy a könyvvel író-olvasó találkozóra megyünk, nagyon lelkes volt. Tibor halála óta úrrá lett rajta az életkedvtelenség, de biztos vagyok abban, hogy ez a könyv tartotta benne a lelket. Egy évvel korábban került kórházba kivizsgálásra, egy Játék a kastélyban előadás után. Akkor sok jót nem jósoltak neki, de kaptunk egy évet, és azalatt elkészült a könyv.

Maradt benned kérdés?

Azt gondolom, hogy nem, de volt már, hogy eszembe jutott valami, hogy na, talán ezt még meg lehetett volna kérdezni. Sok verzió volt a fejemben, hogy milyen legyen, láttam magam előtt, mintha a színpadon ülne és magáról mesélne. Ilyennek szerette volna, és nekem ez a legnagyobb dicséret.

Kiemelt kép: Vajda Katalin (fotó: Steindl Gabriella)