„Megszűnt a kulturális konszenzus, az ismereteink szétestek kis buborékokra” – interjú Kováts Krisztával

Kováts Kriszta a pályája során játszott már több vidéki és fővárosi teátrumban is, egyike volt a Rock Színház alapítóinak, 2000 óta azonban szabadúszó. Színésznőként, énekesnőként és rendezőként is alkot. Találkozhatunk vele a Madách Színház nagy sikerű musicaljében, a Mamma Miában, rendezéseit a Baltazár Színház színpadán nézhetjük meg, hamarosan pedig vadonatúj dalokkal énekesnőként lép a közönség elé. A Zsidó Művészeti Napokon idén a filmstílusokat, a filmek nagy alakjait idézik meg egy friss koncertanyaggal.

Idén újra fellépsz a Zsidó Művészeti Napokon. A mostani koncerted témáját hogyan választottátok ki?

Fábri Péterrel, a férjemmel beszélgettünk dalokról, témákról, hiszen Vadas Vera, a ZsiMü igazgatója mindig új anyagot vár a fellépőktől. Nem is tudom már pontosan, melyikünk ötlete volt, de mindketten egyetértettünk abban, hogy a film és a mozi izgalmas téma lenne. Így született meg a Zenemozi ötlete, ami –  akárcsak a tavalyi Álomfejtés, egyfajta álomvilágról szól, hiszen a mozi, a film is az. Megpróbáljuk egészen a kezdetektől, Chaplintől és a némafilmektől indulva megidézni a legendás személyiségeket, filmeket és stílusokat.

Hogy képzeljük ezt el? A dalszöveg szól filmekről, színészekről, vagy a dallam stílusa idézi meg őket?

Mindkettő. László Attila a zeneszerzőnk, aki nagyon sokat kutatott, minden dalban próbálta az adott stílust elkapni. Úgy hangszerelt és olyan motívumokat használt, amelyek a legjobban visszaadják akár Marilyn Monroe, akár Garas Dezső személyiségét, vagy megidézik a nagy klasszikusokat, James Bondot, vagy például a háborús filmeket. Ezek mind új dalok, de a nézők számára mégis ismerősek lesznek. Egyfajta stíluskavalkád, viszont figyeltünk arra, hogy a dalok önmagukban is megálljanak. Fábri Péter remek szövegeket írt, nem kell hosszú lábjegyzetet elmondani melléjük, pontosan érthető miről és kiről is szólnak.

A dalok hogyan követik egymást, kronológiában lesz, Chaplintől a mai filmekig?

A koncert előtt most elkészítjük a lemezverziót, és ott a felvételeknél ki fog alakulni egy sorrend. Egy album összeállításakor nagyon sok szempontot figyelembe kell vennünk; gyors után következzen-e egy lassabb dal, legyen-e tematika szerint rendezve, esetleg rakjuk időrendbe? Még most próbálgatjuk a dolgokat, az is elképzelhető, hogy a június 2-i lemezbemutató koncerten a Budapest Jazz Clubban teljesen más sorrendben adjuk majd elő a dalokat.

Ahogy tavaly az Álomfejtésnél, idén is válogatok a koncertre prózai szövegeket, hogy minden dal kapjon egy kis sztorit, hogy a fiatalok számára még érthetőbb legyen. Ma már talán nem tanítják a filmeket az iskolákban, vagy nincs meg a gyerekeknek a szellemi családi hátterük ahhoz, hogy tudják például ki az a Fellini, mi az Országúton… Ezt tapasztalom a fiatal zenészeknél is a próbákon. Úgy látom, hogy megszűnt a kulturális konszenzus, az ismereteink szétestek kis buborékokra, valaki ezt ismeri, más valaki abban jó, az embereket csak a saját világuk érdekli, a többi része pedig mintha nem is létezne.

Ez a fajta nevelés is célotok volt?

Dehogy, nem akartunk semmi ilyesmit, mi csak jó dalokat szerettünk volna készíteni, ennyi az egész. Az mindig öröm, ha van egy koncepció, ami mentén felépülhet egy album. Ma, amikor csak számokat töltögetünk le és a CD formátum is kezd kiveszni, minden az ellen szól, hogy egy 40-50 perc hosszú, egységes anyagban gondolkodjunk, de én, a szerzőkkel együtt nem adtam föl ezt a törekvésemet. Ha találunk egy érdekes témát, ami elég szabadságot ad, akkor örömmel foglalkozunk vele. Ez a mostani is olyan, hogy bár vannak megkerülhetetlen alakjai a filmezésnek, még sokszor ugyanennyi dalt meg lehetne írni teljesen másokról, akkor is érvényes lenne.

Szabadúszó vagy hosszú évek óta, játszol is és énekelsz is, hogyan definiálnád most magadat, színésznőként vagy énekesnőként?

(nevet) Ezt mindig megkérdezik, de nem szeretem szétválasztani, főleg ha hozzávesszük, hogy a Baltazár Színházban rendezőként is dolgozom. Egy ideig úgy gondoltam, hogy lehet keverni a kettőt, lehetek egyszerre énekesnő és színésznő is, de rá kellett jöjjek, hogy a pódium és a színpad teljesen más. A koncerten én Kováts Krisztaként tudok adni valamit a nézőknek, a színházban egy előadásba, egy szerepbe helyezkedem bele, és azon keresztül szólok hozzájuk. Rendezőként pedig az az érdekes kérdés, hogy mit gondolok, mi a mondanivalóm egy darabról.

Figyelem, hogy az életemben mikor melyik van erősebben jelen, és azt látom, hogy az énekesnői pályámat sokkal inkább én alakítom, mint a színészit. Utóbbiba nem igazán van beleszólásom abban az értelemben, hogy ha nem keresnek, akkor nem próbálok, nem játszom. De ez valahol természetes, hiszen kevés olyan színész van, aki egész élete során tudja befolyásolni, hogy miben szerepeljen. Ha egy olyan társulat tagja, ahol gondolkodnak benne, és az igazgatója építi a pályáját, az nagy áldás, de ez tényleg keveseknek adatik meg. Amikor például a színház cserben hagyott, és mélyponton voltam, akkor az éneklés felé mentem, és abban találtam örömet. Sosem vártam a sült galambra, mert abba bele lehet keseredni.

Nem azt mondom, hogy könnyebb koncerteket összehozni és azokat életben tartani, mint színpadon játszani, de a színházzal ellentétben ezt az ember saját maga találja ki, és nagyon izgalmas látni, ahogy a semmiből megszületik egy dal. Én nem alkotó vagyok, (bár írtam már pár szöveget, zenét, hiszen a zenei képzettségem megvan hozzá), mert úgy gondolom, vannak, akik ezt nálam jobban tudják. Hogy őszinte legyek, félek is a dalszerzéstől, de előfordulhat, hogy legyőzöm majd ezt a tartózkodásomat, végül is a fiók elbírja. (nevet)

Tavaly ünnepeltétek a Mamma Mia 300. előadását. Abban kicsit mindkettő lehetsz, énekesnő és színésznő is.

Fantasztikus egy ilyen sikeres dologban részt venni. Amikor bemegyek a színházba, akkor hátradőlhetek, tuti teltház van – hozzák a ruhát az öltözőbe, megcsinálják a hajamat, és színésznő lehetek. A saját produkcióinknál nincsen ilyen jó helyzet, az ember mindent saját maga intéz és szervezi a közönséget, a reklámot. Egy kőszínházban, egy produkció részeként viszont tényleg csak az a dolgom, hogy a legjobb formámat fussam, és ez nagyon jó érzés.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Kováts Kriszta fotó: Kalmár Mádhava)