Van valami hátborzongatóan ismerős abban az érzésben, amikor a napok összefolynak, és mintha semmi sem haladna előre – A térfogatszámításról ezt az élményt sűríti radikális formába. A dán Solvej Balle hétkötetesre tervezett sorozata egyszerre filozófiai kísérlet, egzisztenciális regény és különös irodalmi játék az idő természetével.

Solvej Balle a kortárs dán irodalom egyik sajátos hangú alkotója. Pályáját költőként kezdte, és ez a lírai érzékenység prózáján is tetten érhető. Műveire a kísérletező forma, a filozófiai mélység és a hétköznapi tapasztalatok radikális újragondolása egyaránt jellemző. Bár nem tartozik a legszélesebb körben ismert szerzők közé, mégis komoly nemzetközi figyelmet vívott ki: regényei rangos díjak közelébe kerültek (A térfogatszámításról 2022-ben elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját) és a skandináv irodalom egyik izgalmas, gondolkodásra késztető hangjaként tartják számon. Írói világát nehéz kategorizálni: prózája gyakran mozdul el a hagyományos történetmeséléstől, és inkább tudatállapotokat, létezéshelyzeteket rögzít. Ballét nem a cselekmény fordulatai érdeklik, hanem az, hogyan érzékeljük a valóságot, az időt és önmagunkat. Ez a szemlélet különösen erősen jelenik meg A térfogatszámításról regényfolyamban is, amelynek első két kötetét már magyarul is olvashatjuk.

A hétkötetesre tervezett sorozat középpontjában egy egyszerűnek tűnő, mégis radikális alaphelyzet áll: mi történik akkor, ha az idő megszűnik előrehaladni? A cím – „térfogatszámítás” – már önmagában is jelzi, hogy itt nem pusztán történetről van szó, hanem egyfajta metaforikus gondolkodásról: ha az idő nem mérhető, talán a létezés „kiterjedése” válik azzá. A történet főhőse Tara Selter, egy antikvár könyvekkel kereskedő nő, aki egy párizsi út során különös jelenséget tapasztal: minden reggel ugyanarra a napra, november 18-ára ébred. A világ számára az idő halad tovább, de számára megreked.

“Thomas a feledés törvényének volt alávetve, én túl sok napot őriztem az emlékezetemben. Thomas az örökkévalóság csapdájában rekedt, én lassan, de biztosan haladtam a sír felé.”

Az első kötet szinte teljes egészében ennek a felismerési és alkalmazkodási folyamatnak a krónikája. Tara eleinte próbálja megérteni a helyzetet, kommunikálni róla a férjével, Thomasszal, aki minden egyes nap újra és újra szembesül a felesége magyarázatával. A kapcsolatuk különös módon egyszerre lesz meghitt és törékeny: minden nap újrakezdődik, mégis egyre nagyobb távolság alakul ki közöttük.

A regény nagy erénye közé sorolható, hogy elutasítja a megszokott „időhurkos” történetek dramaturgiáját: nincsenek látványos próbálkozások a helyzet kihasználására, nincs humoros játék az ismétlődéssel. Ehelyett aprólékos megfigyelések, kísérletek és belső monológok követik egymást. Tara figyelni kezdi a világ apró anomáliáit: mi marad meg egyik napról a másikra, hogyan változik a tér, és milyen nyomot hagy a létezése. Ahogy telnek a „napok”, egyre hangsúlyosabbá válik az elszigetelődés élménye. Tara fokozatosan leválik korábbi életéről, és egy saját, zárt univerzumban találja magát, ahol az egyetlen állandó a saját tudata. Az írás válik a legfontosabb eszközévé: nemcsak rögzíti a tapasztalatait, hanem kapaszkodót is jelent egy olyan világban, ahol minden más eltűnik vagy újraindul.

“A keresésem már nem éhség, nem sóvárgás, nem vágy. Megfordulok előadótermekben és menzákon, múzeumokban és könyvtárakban, a nap végén pedig hazamegyek. Belépek a lakásba, és tudom: nem találom meg a magyarázatokat, amiket keresek. Új kérdéseket és válaszokat találok.”

A második kötet innen lép tovább, és radikálisan tágítja ki a regény terét. Bár az idő továbbra is mozdulatlan, Tara döntése nyomán a tér válik a változás eszközévé. Elhagyja a korábbi életének helyszíneit, és utazni kezd – nem azért, hogy megoldást találjon, hanem hogy valamiféle „időélményt” teremtsen magának. Ez az utazás különös vállalkozás: Tara az évszakok nyomába ered, mintha saját maga akarná rekonstruálni az idő múlását. Északon a telet keresi, délen a nyarat, és közben megpróbálja újraalkotni az ünnepeket, a ritmust, az ismétlődésen túli változást. A regény így egyszerre válik útinaplóvá és filozófiai meditációvá. A folytatásban a zártság helyett tágasabb, levegősebb szövegvilág jön létre: rövid epizódok, elkapott beszélgetések, más emberekhez való ideiglenes kapcsolódások jelennek meg. Mindez azonban nem oldja fel az alaphelyzet tragikumát: Tara továbbra is egyedül van a saját idejében, és minden kapcsolat csak átmeneti lehet.

A sorozat első két része így nem a megoldás felé halad, hanem egyre mélyebbre visz a kérdésekben: Mit jelent az idő, ha nincs jövő? Mi marad az emberből, ha megszűnik a haladás illúziója? És hogyan lehet élni egy olyan világban, ahol minden nap ugyanaz – mégis minden nap más? Balle nem ad válaszokat, viszont rendkívüli intenzitással vonja be az olvasót ebbe a tapasztalatba. Aki hajlandó elfogadni a lassú tempót és a repetitív szerkezetet, egy különleges irodalmi élménnyel gazdagodik: egy regénnyel, amely nemcsak történetet mesél, hanem át is alakítja az időről való gondolkodásunkat.

Solvej Balle: A térfogatszámításról I-II. (Om udregning af rumfang I-II.), ford.: Bogdán Ágnes, Park Könyvkiadó, 176 / 200 oldal
Kiemelt kép: Solvej Balle: A térfogatszámításról I-II. (Szerzőportré: Ib Helles Olesen)