Andrew Lloyd Webber és Tim Rice közös szerzeményét, a Jézus Krisztus Szupersztárt 1970-ben hallhatta először a nagyközönség. Nem, nincs itt semmi elírás, „hallhatta”, mert a rockopera színpadra állítására nem volt elég pénzük az alkotóknak, ezért először lemezen dobták piacra, majd annak sikerén felbuzdulva jöhetett 1971-ben a Broadway-előadás. Onnantól kezdve pedig már a többi történelem. 1973-ig tartották műsoron, készült egy filmfeldolgozás Norman Jewison rendezésében, eljutott más országokba, köztük 1986-ban Magyarországra is Szikora János rendezésében (éppen a Dóm téren), a 2000-es években pedig Szirtes Tamás vitte sikerre a darabot. Pár évet ugorva pedig most itt vagyunk, a Szegedi Szabadtéri Játékok nyitányán, a bemutató ötvenedik évfordulóján, újult erővel várva, hogy Júdás kiénekelje ismét a szívét.
A Jézus Krisztus Szupersztár történetileg Krisztus utolsó néhány hetét tárja elénk, nagyban koncentrálva az őt eláruló Júdás karakterére, mintegy margón kívül hagyva magát a Megváltót. Különlegessége, hogy ami van a darabban dialógus, azt végig éneklik benne a karakterek, zeneileg megtoldva rengeteg elektromos gitárral, illetve úgy en bloc, modern hangszerek használatával. Szirtes Tamás tapasztalt és rutinos színészgárdával vitte színre ismét a darabot, hogy bizonyítsa: Webber alkotása még ötven év múltán is friss, releváns és szórakoztató lehet. Kérdés az, hogy képesek-e az alkotók valami igazán újat és izgalmasat mutatni.
Végigülve az előadást, az előbbit bizony nehéz lenne tagadni. Műfajából, a szövegezéséből és a színészek elhivatottságából fakadóan kétségtelenül egy szórakoztató darabot sikerült összehoznia a társulatnak, amely lekötött, mi több, megmosolyogtatott több helyen. A dalokat, hangszálaikat rendesen próbára téve, sikerrel és hitelesen adták elő a színészek – Serbán Attila Júdása és Gallusz Niki Mária Magdolnája kiváltképp megdolgozott azért a sok tapsért -, ahogyan a gitárok is bőgtek nagy elánnal valahol a kulisszák mögött. Feke Pál Jézusként pedig bár elsőre furcsán keveset szerepelt (habár mindig jelen volt), összességében tetszett a játéka: alakításában egy bölcsebb, érettebb, idősebb Krisztus köszönthettünk, mellőzve minden fiatalos hévet és meghagyva a melankolikus keserűséget. Serbán Attila vele szemben a maga energikus jelenlétével és attitűdjével, valamint heves tépelődésével remek kontrasztot állított partnere játékának. Mindvégig azt éreztem, hogy nézőként profik kezében vagyok, akik már többször eljátszották ezt, és akik szarvashibát nem vétenek – gördülékenyen és lelkesen adják elő, amit elő kell adni.
Jelenet a Jézus Krisztus Szupersztárból (Fotó: Jardek Szabina / Madách Színház)
Más részről nézve viszont hiába élveztem a darabot, hiába őrizte meg frissességét és energiáját az eredetinek, hiába volt meg az a jóleső bizsergés, ami egy Szabadtéri előadás attribútuma, valahogy mégsem váltott ki belőle komolyabb, mélyebb érzelmeket. Első körben furcsálltam azt, hogy a díszletezést majdnem végig vetített háttérrel oldották meg, hanyagolva a „kézműves” berendezést. Habár látványosnak látványos volt, bizonyos értelemben a kreativitás rovására is ment ez a döntés a rendező részéről – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint annak a néhány jelenetnek a minősége, összképe, amelyekben a fizikális díszlethez folyamodtak. Ez persze inkább nevezhető apróságnak, az összhatás természetesen számomra nem ezen múlott: sokkal inkább azon, hogy nem tudott sok mindent hozzátenni az alapanyaghoz. A merészséget hiányoltam, amely leginkább a kosztümök sokszor anakronisztikus voltában és a zeneiségben merült ki. „Kivétel erősíti a szabályt”-példaként azért itt illik kiemelnem Nagy Sándor Heródesként előadott számát, amelyet adekvátan túlzó jelleggel énekelt el a színész, és amelyet sikerült olyan apró kis finomságokkal megtoldani, mint a „megőrülsz-megvadulsz”, amelyet sokan egy honi netes híresség catchprase-eként tartanak számon. Persze jogos a feltételezés: hol van ez ahhoz képest, amit Norman Jewison filmrendező vitt véghez még 1973-ban, a maga filmváltozatában? Legyen szó akár a fekete Júdásról, gépfegyveres, munkássisakos katonákról vagy éppen a tulajdonképpeni hippi-közegről, ami Jézus alakját is kicsit más színben tünteti fel. Itt hiányoltam az ilyen és ezekhez hasonló izgalmas megoldásokat, amelyek bizonyosfajta élt lettek volna képesek adni a mű egészének. És amelyek biztosították volna azt, hogy még napokkal később is dolgozzon bennem a darab.
Nyilvánvaló persze, hogy minden előadás más-más olvasat, nem mindegyiknek kötelessége és szándéka radikálisan feltúrni a kánont és megőrülni-megvadulni. Ennél fogva tehát ez az előadás is jónak minősül. Laikusok számára sikeresen megismerteti a darabot, akik pedig már látták korábban, azok nosztalgiázhatnak kicsit, hiszen rég volt már Magyarországon a Szupersztár. Szórakoztat, jók a zenék és jók a színészek. Csak éppen a magam részéről nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy ennél többet, izgalmasabbat is kihozhattak volna Webber klasszikusából.
Jelenet a Jézus Krisztus Szupersztárból (Fotó: Jardek Szabina / Madách Színház)
Kiemelt kép: Jelenet a Jézus Krisztus Szupersztárból (Fotó: Jardek Szabina / Madách Színház)
