“Megmutatjuk, hogy mindenkinek helye van a társadalomban” – Interjú Tengely Gáborral

A mai napon kerül bemutatásra a Budapest Bábszínházban Tasnádi István Helló, Héraklész! című darabja. A görög mitológiai hős történetét ezúttal egészen új szemszögből, a címszereplő halandó féltestvére, Iphiklész szemüvegén keresztül ismerhetjük meg. A 10 éven felülieknek szóló darab színpadra állításáért pedig nem más volt a felelős, mint a különleges látásmódjáról ismert Tengely Gábor. Vele ültünk le beszélgetni – a szám szerint 40. és jelen állás szerint utolsó – rendezése kapcsán, és ahogyan az interjúból kiderül: valóban egyedi előadásra számíthatunk.

Amikor felhívtalak, hogy időpontot egyeztessünk, akkor érkeztél Magyarországra Izlandról, ahol egy ideje élsz. Kint is színházzal foglalkozol?

Nem, teljesen hétköznapi életet élek, civil foglalkozással. Az ottani életem színházmentes, ami abból a szempontból is tanulságos, hogy a színház mindig az életről beszél, csakhogy amíg abban a világban dolgoztam, vajmi keveset tudtam az azon kívüli életről. Ez egy csapdahelyzet. Számomra most izgalmas felfedezni, hogy milyen a valóság. Korábban a fővárosban laktam, de most elköltöztem Izland déli részére, vezetni tanulok, kétkezi munkát végzek, figyelem a madarakat, meg ahogy éjjel táncol a fejem fölött az északi fény: szóval bepótolom, ami kimaradt az elmúlt 40 évben.

Ezek szerint a színháztól végleg elbúcsúztál?

Sokszor akartam letenni a lantot, de már nem akarok véglegeseket kijelenteni. Terv szerint az utolsó bemutatóm a Vaskakas Bábszínházban a Hamupipőke lett volna, azzal akartam búcsúzni. Aztán jött egy felkérés a Budaörsi Latinovits Színháztól: Lewis Carroll Alice-történeteinek színpadra állítása. Ez annyira lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy muszáj volt az ajánlatra igent mondanom.

Aztán jött a Helló, Héraklész!

Ez egy picivel régebbre nyúlik vissza. Még korábban megígértem Ellinger Edinának, hogy ha ő lesz egyszer az igazgató a Budapest Bábszínházban, akkor rendezek ott egy előadás. Amikor a kinevezése megtörtént, elkezdtünk konkrétan beszélni a dologról. Régen mindig azt mondtam, hogy én hobbirendező vagyok, hiszen a rendezést nem tanultam, csak belekeveredtem, és akkor ennek a kijelentésnek volt egy pejoratív értelme. Most már büszkén mondom, hiszen a hobbi egy olyan dolog, ami nagyon fontos az embernek. Mostanra elmúlt a megélhetési kényszer, de nem múlt el a küldetéstudat. Nem akarom elvágni magam teljesen ettől a világtól: ha jön egy olyan felkérés, amelyben kölcsönösen boldogok tudnak lenni a felek – én és a színház is –, akkor meg fogom tudom oldani az egyeztetést. De kompromisszumot soha többé nem kötök. Ez jubileumi előadás lesz: a 40. rendezésem. Egyelőre nem vállaltam többet.

Ha jól tudom, ezt a darabot már tavaly bepróbáltátok.

Igen, több periódusban próbáltunk. Volt egyben három hónapunk decembertől februárig, utána egy kisebb periódus nyár elején, majd a mostani főpróbahét. Premierkor mindig elhangzik ez a mondat: „csak lenne még két hetünk”. Hát most volt! Pályakezdésemkor még jóval lassabb volt a világ, de ahogy haladtunk előre az időben, úgy csökkentek a próbaidőszakok. Hét hét, hat hét, öt hét… Volt, amikor négyhétnyi munkára kaptam felkérést. Az, hogy egy előadás elkészüljön, nem csak a próbaórák számától függ, hanem az időtől is, hogy tudjon érlelődni. Ráadásul a bábtechnikák mindig különösen munkaigényesek, ezeket a munkaórákat egyszerűen nem lehet megspórolni. Most viszont minden vágyam teljesült. Egy óriási, technikailag bonyolult, sokszereplős, gazdag viszonyrendszert ábrázoló, képileg kihívást jelentő előadást készítettünk. Egy szuperprodukciót, ahol nem csak az látszik, hogy mi volt az első ötletünk, hanem mindent körbejárhattunk, sokféle dolgot kipróbálhattunk. Ez az igazi műhelymunka. Mindenki hihetetlenül koncentráltan volt jelen a próbákon. Pozitívan hatott, hogy nem feszített a határidő. Ráadásul egy évvel korábban megtaláltuk a témát, a szövegkönyv is hamar elkészült, a próbák kezdetére pedig a gyártási munka is szinte lezajlott. Boldog vagyok, hogy ez megadatott a pályámon.

A leállások hogyan befolyásolták a munkát?

Az egyes próbaidőszakok között hosszú idő telt el, hónapokig nem foglalkoztunk a darabbal, vagyis el tudtunk távolodni tőle és messzebbről is rá tudtunk nézni. Az előadás tisztább és világosabb lett, a színészi játék is sokat gazdagodott. Tavasszal tartottunk egy házi bemutatót a társulat tagjainak, majd júniusban is volt három tesztelőadásunk. Nagyon tanulságos találkozások voltak, segítettek a finomhangolásban.

Jól sejtem, hogy igazán mai lesz az előadás, fiatalos nyelvezettel és humorral?

Az volt a célunk, hogy ezt a történetet itt és most meséljük újra. Annak ellenére, hogy a képi világban igyekeztünk az antik kultúrából meríteni, a nyelvezet teljesen mai, közérthető. Az előadás pontosan magyarázza el a viszonyokat, amik pedig jóval bonyolultabbak egy hagyományos darabnál. Egy – a szó jó értelmében vett – népszínházi előadást hoztunk létre: fontos témákkal foglalkozik, mindenki számára érthető és szórakoztató módon.

Mit adhat Héraklész története a 21. század gyerekeinek?

Maga a történet – a mi történetünk – egy testvérviszonyról szól: mi történik akkor, ha az egyikük népszerű, a másik nem. Hogyan lehet mindkét oldalról kezelni a felmerülő problémákat? Hogyan lehet megoldást találni rájuk? Az előadás ezen túl még más húsbavágó témákat is boncolgat: családok helyzetétől kezdve, a generációs szakadékon keresztül, egészen addig, hogy a hatalom hogyan hat a mindennapjainkra. Megmutatjuk, hogy mindenkinek helye van a társadalomban. Hiszen a társadalom sokféle ember közössége: jó embereké és rossz embereké, magyaroké és más etnikumoké, Magyarországon élőké és Magyarországon élő külföldieké, nem csak egyféle emberé, hanem mindenkié.

Kiemelt kép: Tengely Gábor (Fotó: Trokán Nóra)