“Megértem arra, hogy az egyetem védőhálója nélkül tudjak helytállni a szakmában” – Interjú Dura Veronikával

Ma induló interjú-sorozatunkban bemutatjuk a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit. Elsőként Dura Veronikával beszélgettünk színészetről, hivatásról, pályaválasztásól, a kaposvári képzésről és a vidéki színházakhoz fűződő viszonyáról. 

Miért akartál színész lenni?

Tudom, ez egy nagyon sztereotip válasz lesz, de nálam tényleg úgy kezdődött, hogy egy örökmozgó gyerek voltam. Alsó osztályban a versek tudtak lekötni, az, hogy leülök az asztalhoz és megtanulom őket. Ezt mindig élveztem, jól és gyorsan ment. Aztán Jobbágy Ilona tanárnő benevezett egy szavalóversenyre, amit megnyertem. Ez pedig ment tovább felsősként is, hiszen azt éreztem, hogy ebben ki tudok teljesedni. Utána a szüleim beírattak egy színitanodába, hogy a zenés és a mozgás készségemet is fejleszthessem, plusz ez le is fárasztott. A Thália tanodában volt az első gyerekszerepem, a Valahol Európában című musicalben, mint Hosszú párja, Suhanc. Ekkor 15 éves voltam, és csak annyit tudtam, hogy szeretek énekelni meg táncolni. Most visszatekintve azt gondolom, hogy a gyerekszereplőktől egy más energiát kap a színpad. Nehezebb próbálni a gyerekekkel, de amikor előadás van, érezni lehet annak a tisztaságát, amikor mindenkinek együtt dobog minden dalban a szíve. Ez csodálatos! Éreztem, hogy szeretem csinálni, sikerem is van benne, és nem is féltem. Édesanyám kérdezte mindig, hogy nincs-e lámpalázam, erre édesapám mindig rákontrázott, hogy „ha nem idegeskedik, akkor hadd csinálja”. Ezek után a Nemes Nagy Ágnes drámatagozatos középiskolába jelentkeztem, aztán a Kaposvári Színművészeti Egyetemre.

Először egy zenés darabban szerepeltél. Hogyan vált részévé az életednek az éneklés és a zene?

Elsőnek Juhász Lászlóné, Magdi néni hallott énekelni, akinél 8 éven át táncoltam, és azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ezen az úton ő indított el. Dunaharasztiban jártam zeneiskolába, miután felfigyeltek arra, hogy jó hangom van, főként klasszikus hangképzést kaptam. Márton Ágnes, az énektanárom észrevette, hogy jobban érdekel a népzene világa és így elkezdtem ezt is tanulni. A magyar népdaloknak gyönyörű szövegük van, sokkal közelebb állnak hozzám.

Volt valaki a családodban, akitől örökölhetted a színészi ambíciót?

Édesanyám irodában dolgozik, édesapám pedig vállalkozó fuvarozó, szóval a szüleim nem álltak közel a művészetekhez. Viszont nagymamám nagyon szeretett énekelni, ezért úgy gondolom, hogy ezt, mint ahogy az alkatomat is, tőle örököltem. Mivel én rettenetesen akaratos gyerek voltam, és a szüleim is látták, hogy tényleg szeretek a színpadon lenni , ezért abszolút támogattak mindenben, hagytak énekelni és „ugrabugrálni”. A középiskola választásnál volt egy olyan pont, amikor édesanyám azt mondta, hogy talán jobb lenne egy kéttannyelvű gimnáziumba jelentkezni, hogy legyen majd egy civil szakmám. Ezen a ponton egy kicsit meg kellett küzdenünk, de édesanyám végül is érezte, hogy ez lesz a hivatásom. Miután felvettek a középiskolába, nem volt ilyen probléma.

Miért Kaposvárt választottad?

Középiskolában ez egy nagy dilemma volt, mert minden osztálytársam az SZFE-re szeretett volna bekerülni. Mivel én egy drámatagozatos suliba jártam, egy OKJ-s képzésen kellett volna részt vennem egy évig, ha esetleg nem vesznek fel sehova. Én viszont azt éreztem, nem akarok egy évet kihagyni a szakmából és az életemből. Jelentkeztem Pestre is, oda nem vettek fel, de megpróbáltam Kaposvárt is. Úgy voltam vele, hogy tanulni szeretnék és minél előbb felvesznek, annál előbb csinálhatom azt, amit a legjobban szeretek. Kaposvárra elsőre sikerült bejutnom, és jól jártam, hiszen remek tanáraim és osztályfőnököm lett.

Hogy érezted ott magad? Mik a tapasztalataid?

Az első év nagyon kemény volt, mert nagyon fiatal voltam még. Azt éreztem, hogy belecsöppentem egy idegen közegbe, ahol nem a megszokott baráti társaság volt körülöttem, ráadásul albérletben laktam, így nekem kellett gondoskodnom magamról. Az osztályfőnökök és a tanárok pedig keményen elvárták azt, hogy művészileg is a maximumot nyújtsuk. Bennem mindez hirtelen még nem ért össze. Nagyon megszenvedtem ezt az első évet, ami után vegyes érzelmeim voltak az egyetemmel kapcsolatban. Végül csak belerázódtam. Elkezdtem élvezni a feladatokat, szerettem, hogy megmutathatom minden oldalamat. Mondhatni szépen lassan, felnőttem és megértettem mindent, most pedig végzősként állhatok itt..

Volt kedvenc tanárod vagy mentorod, aki igazán inspirált téged?

A mozgástanárom, Uray Péter, aki Kaposváron tanított. Azért szerettem az ő óráit, mert nem csak fizikailag kellett a maximumot hozni, hanem a kreativitásunkat is kihívások elé állította minden órán.  Fontos testtudatosságot oktatott, ami elengedhetetlen szerintem egy színésznél. Rengeteg emelést és ugrást tanultam tőle, ami bármikor jól jöhet. Kezdetben azt éreztem, hogy nem tudom önmagamat kifejezni táncban. Nem voltam tisztában azzal, hogy milyen nehéz is létezni, mennyi jelentéssel bírhat a színpadon egy-egy mozdulat. Minden órát erősítéssel kezdtünk, a kurzus végére az egyik kedvenc egyetemi vizsgám készült el. Emellett rendszeresen dolgoztunk párban az osztálytársainkkal, így megtanultunk szavak nélkül is odafigyelni a társunkra. Számos olyan mozgásgyakorlatot csináltunk, ami a bizalomra épül, ez szintén alapja a színháznak.

Egyetem után hova kerültél?

Rögtön Zalaegerszegen kezdtem játszani. Az egyetemi évek alatt egyre több időt töltöttünk Kecskeméten, mivel az osztályfőnökünk, Cseke Péter a kecskeméti színház igazgatója. Harmadikban és negyedikben mi már játszottunk az ottani színházban kisebb szerepeket. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházba fiatalokat kerestek, Máriás Zsolt jött el Kecskemétre meghallgatni, és ő hívott el Zalaegerszegre, ahol jelenleg Nusikát játszom a Sose halunk meg című darabban, amelyet Koltai Róbert rendez a film alapján.

Mi a kedvenc részed egy próbafolyamat során?

Nagyon szeretem, amikor első alkalommal láthatom a díszletet és a jelmezeket. Ilyenkor teljesen más értelmet kap az, amit addig próbáltunk.

Milyen más darabban láthattunk még? 

Leginkább Kecskeméten játszottam eddig. Szerepeltem például a Chicagóban, amelyet Béres Attila rendezett, valamint Cseke Péter Az ember tragédiája „junior” rendezésében játszottam a tudóst. Sok apró szerepekből tevődött össze ez az öt év idáig. A legkedvesebb kis szerepem a Mohácsi János rendezte Illatszertárban volt, abban egy vásárlót kellett alakítanom. Nem sokszor jelentem meg a darabban de a próbafolyamat miatt nagyon a szívemhez nőtt.

Kaposváron megtaláltad, amit kerestél?

Amikor elkezdtem az egyetemet azt éreztem: ide nekem az oroszlánt! Ez most is megmaradt, ám kicsit átgondoltabb, átformáltabb lettem. Fejben is azt érzem, hogy megérkeztem. Megértem arra, hogy az egyetem védőhálója nélkül tudjak helytállni a szakmában.

Milyen darabot szeretsz jobban játszani? Prózát vagy zenéset?

A zenéstől még kicsit félek. Feszültebbnek érzem magam, hiszen csak akkor szép egy musical, ha a dalok szépen szólnak benne. Ha éppen nem úgy kelek fel, vagy kicsit megfáztam, vagy előző este kicsit sokáig beszélgettünk, akkor másnap már nem érzem azt, hogy a hangom száz százalékos lenne. Most még prózát sokkal jobban szeretek játszani, mert abban teljesen otthon érzem magam, a zenésben kihívás van. Pihentnek kell lenni, nap közben be kell beszélni és énekelni, hogy estére megfelelően felébredjen a hangom. Szóval ezzel egy kicsit több munka van.

Van valami álomszereped?

Ezen még nem nagyon gondolkoztam. Irinát mondjuk szívesen eljátszanám a Három nővérből. De most már játszanék kicsit gonoszabb karaktereket is. Eddig mindig csak vidám meg naiv szerepeket csináltam. Igaz, Irina is egy naiva, őt mégis szívesen vállalnám. Szeretem az árnyaltabb karaktereket is, hiszen nehezebb eljátszani őket és érdekesebbek. A gonoszok összetettebbek, kihívás megérteni az igazi céljukat.

Mik a további terveid?

A vidéki színházak jelenleg nagyon közel állnak a szívemhez. Szükségem van arra, hogy tanuljak és sokat tapasztaljak a szakmán belül. Erre a célra pedig tökéletes egy vidéki színház, hiszen itt minden van: operett, vígjáték, dráma… Egy prózai színészre is ráoszthatnak egy énekes szerepet. Ezzel meg kell birkózni, igazi kihívás. Ezen kívül szeretem a nyugalmat, amit például Zalaegerszeg is áraszt magából. Az emberek itt meg vannak becsülve a közönség által, hiszen nincs minden utcában színház, csak egy van az egész városban, ahová kikapcsolódni járnak. Színházba járni egy alkalom, és én ezt sokkal jobban szeretem.

Mi a legjobb élményed az eddigi pályafutásod során?

A jelenlegi darabomra tudok gondolni, és arra a megtiszteltetésre, hogy Koltai Róbert rendezett engem, aki nem rég a Halhatatlanok Társulatának is a tagja lett. Édesapám jóvoltából én az Indul a bakterházon nőttem fel, és hatalmas hír volt a családban, hogy Koltaival leszek egy színpadon. Jó elmondani magamról 23 évesen, hogy Koltai Róbert rendezésében játszhatok. Azt gondolom ez egy meghatározó pont lesz az egész életemben, már csak azért is, mert ez az első önálló darabom.

Lesz még más darab a közeljövőben Zalaegerszegen, amiben látható leszel? 

Igen, ha a vírushelyzet engedi akkor a következő darab amiben látható leszek az Elnémult harangok, amiben Floricát játszom, majd március felé pedig elkezdjük A kőszívű ember fiait. Nagyon vártam ezt az évadot szóval remélem, hogy minden rendben lesz!

Kiemelt kép: Dura Veronika (Fotó: Gádoros Márk)