Tóth Krisztina neve minden magyar irodalomkedvelő számára ismerős, versei, dalszövegei, prózája és gyermekkönyvei 1989 óta, azaz lassan 30 éve, folyamatosan jelennek meg. 2018-ban végre a színházi világban is találkozhatunk alkotásaival, februárban mutatták be ugyanis a Rózsavölgyi Szalonnak írt családi drámáját, a Pokémon got, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói által színpadra alkalmazott Pixel című novelláskötetéből készült darabot is. A két színdarab kapcsán beszélgettünk az írónővel.

Hogyan érkezett a felkérés a Rózsavölgyi Szalontól?

Egy ideje már gondolkoztam ezen a darabon, voltak részletek, dialógusok, amik elkészültek, amikor egy rendezvényen Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon vezetője, odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy nem írnék-e nekik valamit. Felcsillant a szemem, mert tudtam, hogy nekem már a fejemben van egy vázlat, és így közvetlen motivációt kaptam, hogy ne húzzam el a megírását, amire egyébként időkorlátok nélkül hajlamos az ember. Aztán következő héten beszéltünk telefonon. Mondtam, hogy hány szereplőm lenne, amit ő soknak talált, kérte, hogy legyen kevesebb. Végül munka közben rájöttem, hogy nem kell mindenkinek okvetlenül megjelennie a színpadon, elég, ha valakit csak megemlítenek. Ez lett az ügyvéd, akire sokat hivatkoznak ugyan, de személyesen nincs jelen.

Tímár Éva és Bozó Andrea a Pokémon go című előadásban (Fotó: Éder Vera)

Mi volt meg már a felkérés előtt?

Megvolt a nagymama, illetve 1-2 dialógus a nagymama és a lánya között, a férj figurája, és láttam pár jelenetet a férj és a feleség között is, tehát az elejéből már sok minden megképződött a fejemben. Akkor még nem tudtam, hogy ez mivé akar alakulni, amikor az embernek vannak ötletei, akkor azokat feljegyzi, de az ilyenkor még nem egyértelmű, hogy ez egy hosszabb prózai szöveg részlete lesz, ami beépül, vagy esetleg más műfajú dolog. Amikor megérkezett a felkérés, akkor tudtam, hogy ebbe az irányba kell továbbmenni.

Maga az írás folyamatát hogy kell elképzelni?

Először Hárs Annával, a dramaturggal dolgoztam. Volt egy első verzió, amit megkapott, ehhez voltak megjegyzései. Én közben a barátaimmal is beszéltem, és a kiadóm volt igazgatójával, Morcsányi Gézával is, mert ő annak idején nagyon hasznos dolgokat mondott nekem a prózákkal kapcsolatban. Gézának jó szeme van, és pontosan meg tudja fogalmazni, hogy mi a problémája egy-egy szövegrészlettel. Persze nekem is változott közben a fejemben az anyag, egyre pontosabb lett, és végül nyárra elkészült az a verzió, amit átadtam olvasásra a rendezőnek, Csizmadia Tibornak. Ő jelezte, hogy hosszú lett, nagyon sokat kellett húzni az eredeti verzióból, hogy színpadon működő terjedelmű szöveg lehessen, így bizonyos cselekményszálakat be kellett áldoznunk a koherencia érdekében. Egyébként a hosszabb, vágatlan szöveg kicsit brutálisabb volt, kikerült egy-két káromkodás, illetve a szomszéd Józsi egy keményebb jelenete.

Az ő szála így is elég kemény, az egyik leghatásosabb rész az övé a második felvonásban.

A megerőszakolás?

Igen, valahogy váratlanul ért.

Annak örülök, ha váratlan volt, mert ezen a figurán dolgoztunk a legtöbbet, hogy ne derüljön ki már az elején, hogy ez egy szemétláda, hanem olyan jó szándékú bohócnak tűnjön.

Debreczeny Csaba a Pokémon go című előadásban (Fotó: Éder Vera)

Voltál a próbákon? Olyanok lettek a szereplők, amilyeneknek írás közben képzelted őket?

Egyszer voltam, viszont állandó telefonkapcsolatban voltam Tiborral, konzultáltunk folyamatosan. Amikor írok, akkor nekem pontosan tudnom kell, hogy a szereplőim kicsodák, látnom kell a vonásaikat, a ruhájukat, mindent éreznem kell velük kapcsolatban ahhoz, hogy működjenek, beszéljenek, hogy hitelesek legyenek. A végeredmény szempontjából azonban teljesen mindegy, hogy mit képzeltem el, hiszen nem volt konkrét szerzői utasításom a szereplőkre nézve. A szomszéd Józsit én egyébként egy korpulensebb, bajuszos, erőszakos figuraként láttam, de Sztarenki Pál hiteles alakítása már teljesen felül is írta, azt ami bennem élt róla.

Mikor láttad először egyben? A bemutatón?

Igen.

Milyen érzés volt?

Jó! (nevet) Érdekes élmény, egy teljesen autonóm műalkotás jön létre, aminek az alapja a szöveg, de amibe belekerül nagyon sok ember, a rendező, a dramaturg, a színész művészi elképzelése, az összes hozott tapasztalatukkal, mindaz, amit ők a történettel és a figurákkal kapcsolatban a saját lényükből, egyéniségükből gondolnak, és a felszínre hoznak.

Mesélsz egy kicsit a karakterekről?

A nagymama volt az egésznek a kiinduló pontja, egyébként nekem sok nagymamafigurám van, az Akvárium című regényemben, a novelláimban, a verseimben is feltűnnek különböző nagymamák. Egy ilyen karakter mindig összerántja a múltat a jelennel, rávilágít ok-okozati összefüggésekre. A másik a férj figurája volt, akinél nagyon fontosnak tartottam, hogy azért derüljön ki, hogy ez a fickó valamikor egy szerethető, külvilág felé forduló, érdekes ember volt, ami a humoros megjegyzéseiből látszik is. Azt akartam jelezni, hogy ő valahonnan lett ilyenné, nem volt mindig ez a kretén, különben értelmezhetetlen lenne, hogy mit keres mellette ez az értelmes, ambiciózus nő, aki a felesége. Minden szereplő egymással összefüggésben változott, a pasi a családban lett az ami, a feleség sem véletlenül lett beteg, a gyerek is a családban csúszik, ahová csúszik, tehát oda-vissza hatnak a dolgok, a családtagok között nagyon szoros kölcsönhatás van.

Nagyon sok a jelenünkben előforduló társadalmi problémát érint a darab. Tudatosan foglalkoztál ezekkel?

Ezek olyan témák, amelyek naponta előkerülnek, a személyes életemben, a baráti körömben is belefutok egyikbe-másikba-harmadikba. Azt látom, hogy a nők nagy betegségei kevés kivétellel inkább szégyentörténetként jelennek meg, amiről nem beszél senki, míg a férfiakét nagy drámaként élik meg, az egész környezet részt vesz a küzdelemben és szurkol. Ha írók, akkor megírják, ha művészek, akkor mindenki tud róla, a nők meg általában úgy csinálják végig ezeket a megpróbáltatásokat, hogy esetleg évekkel később derül csak ki, hogy neki is volt egy ilyen története. Egészen másképp viszonyul a társadalom ezekhez a sztorikhoz.

Bozó Andrea és Ladányi Júlia a Pokémon go című előadásban (Fotó: Éder Vera)

A számítógépfüggőség a környezetemben is párkapcsolatok sokaságát gyilkolja le. Nem állítom, hogy nincsenek női Facebook függők, de azért ha arányaiban nézzük, a férfiak jobban rá vannak gyógyulva a közösségi oldalakra, úgy általában a gépekre. Ez is egy abszolút létező probléma.

A családon belüli erőszak esetében szintén nagy hallgatás van, ezek is szégyentörténetek. Még mindig nagyon erős az áldozathibáztatás, a #metoo ellenére még mindig az van, hogy biztosan tehet róla, miért nem lépett ki. Ez a leggyakoribb kérdés, közben meg aki egy kicsit is ismeri ezeket az eseteket, az tudja, hogy egy bántalmazó kapcsolatból a legnehezebb kilépni. Olyan ördögi kör alakul ki, ami beszippantja a résztvevőket és a legritkábban tudnak kiszakadni ebből, külső segítség nélkül többnyire egyáltalán nem. Engem roppantul bosszant, ahogy le vannak nyomtatva ezek a történetek. Amikor egy társaságban előkerül, hogy igen, volt egy bántalmazó férje XY-nak, de már elváltak, akkor abba senki nem gondol bele, hogy az a hat, nyolc, esetleg tíz év mit jelent egy ember életében.

Ezek nagyon fontos dolgok szerintem, nem elszigetelt, ritka esetekről van szó, hanem olyan dolgokról, amelyek a mindennapi életünk részei. Nem úgy ültem le, hogy felsoroltam magamnak ezeket a témákat, mert az ember nem így ír: ami belülről foglalkoztat, az előbb-utóbb utat talál a szövegekben.

A darab során a fiataloknak adsz reményt, úgy érezni az utolsó pillanatig, hogy majd ők kitörnek, a végére mégis az ő drámájuk a legerősebb.

Egyfelől igen, másfelől a legeslegvégén a teljes sötétségből mégis látszódik egy fénycsík, ott van egy vészkijárat. Azt is nagyon fontosnak tartottam, hogy tovább öröklődik a titok, megint csak jön egy nemzedék, amelyik valamilyen zűrzavart és tisztátalanságot hordoz. Ezen el lehet gondolkodni, hogy a születendő ikrek képesek lesznek-e rendet rakni a múltban, lesz-e elég erejük hozzá. Lényegesnek gondoltam, hogy legyenek kimondatlanságok, hogy ne derüljön ki, ki ezeknek a gyerekeknek az apja. Ezt gyönyörűen csinálta Bozó Andrea, egyetlen egy pillanat van, amikor átfut az arcán, de semmit nem tudunk meg arról, hogy végül megértette-e, sokkal fontosabb, hogy ott lebeg egy titok.

Tóth Krisztina (Fotó: Bull Bea)

Most min dolgozol?

Egy prózán, amiből már egyszer elkészült körülbelül kétszáz oldal, aztán pihentettem egy fél évet, és rájöttem, hogy másképpen akarom, ezért most újrakezdem teljesen az elejétől. Az egész könyv úgy indul, hogy volt egy nagyon erős képzetem, amiben két ember találkozik a zebrán, szakad az eső, és az egyik föltesz egy drámai kérdést, elindul a cselekmény, és én se tudom a választ. Elkezdtem felrajzolni a szerkezetet, és az a bosszantó, hogy ebből nem lehet kijönni, nem látom, merre megy. Kicsit olyan ez, mint a régészkedés, tudom, hogy találtam valamit, aminek minden darabját meg kell keresnem, össze kell állítanom az egészet. Roppantul izgalmas, nagyon szeretem ezt.

Általában azért előre tudsz mindent, amikor leülsz megírni egy könyvet?

Nem, nagyon erős sejtéseim vannak csak. Azt szeretem a legjobban, amikor meglep a könyv, amikor kiderül egy-egy szereplőről, hogy teljesen másfelé akar menni, vagy hirtelen alakul egy olyan párbeszéd, ami rávilágít a karakter addig rejtett oldalára, amikor az egész elkezd egy kicsit önálló életet élni. Ez a munkafázis nekem a tiszta gyönyörűség, annál csodálatosabb dolog nincs, mint amikor megképződik valami, és érzem, hogy életre kelt, elkezd lenni, mint egy párhuzamos valóság, létezővé válnak a figurák, működni kezdenek a karakterek.

Gyorsan írsz?

Amikor feldobálom az első verziót, akkor igen, viszonylag gyorsan, utána pedig rengeteg időt töltök azzal, hogy visszaszedem. Ilyenkor sokkal puritánabbra veszem a szöveget, több nekifutás, és elég sok idő, amire eldöntöm, hogy mi marad, szóval összességében inkább lassan.

Tóth Krisztina (Fotó: Emmer László)

A verseket is?

A verseknél mindig van valami sor, ami egész biztosan, kérdés nélkül megvan, és arról tudom, hogy az egy verssor, ehhez épül fel a többi. Egy versnél nagyon egyértelműen lehet tudni, hogy ha kész van, az mindig egy felvillanó örömpillanat, amikor az utolsó szó is meglesz. Felébredek éjszaka, odamegyek a kézirathoz és ebben az oldott félálomban kicserélem azt az egy szót, ami nem volt a helyén, ez mindig egy nagyon örömteli pillanat.

Nemrég jöttél haza Svédországból, ahol már korábban megjelent a Pixel, most pedig egy kerekasztal-beszélgetésen vettél részt. Hogy éled meg, hogy már több mint tíz nyelvre fordítottak, hogy ismerik a műveidet világszerte?

Nagyon jó érzés, hogy egy teljesen más nyelvi környezetben, ahol mások a tradíciók, az olvasási szokások, a kulturális tapasztalatok ugyanúgy tudnak hatni ezek a történetek. Ez nekem azt üzeni, hogy van bennük valami olyan kontextustól független emberi dráma, ami megérinti az olvasókat.

Előadásfotó a Pixel című darabból (Fotó: odryszinpad.hu)

Ha már szóba került a Pixel, mit szóltál, hogy a Színház- és Filmművészti Egyetem diákjai színpadra vitték a könyvet?

Sokáig nem is tudtam róla, hogy Forgács Péter elkezdte feldolgozni, már jócskán térdig gázoltak a munkafolyamatban, amikor értesültem róla. Nagyon örültem neki, mert a mostani harmadéves osztályt nagyon szeretem, ez a Hegedűs D. – Forgács, korábban Marton osztály. Személyes kapcsolatom van mindannyiukkal, ha rájuk gondolok, már akkor csordultig telik a szívem, hogy mennyire tehetségesek, és milyen csodálatos diákok.

Ha Péter megkérdezett volna, akkor azt mondom, hogy bele se fogjon, mert ez egy halálraítélt dolog, a Pixelt nem lehet színpadra vinni, mert nagyon sok minden a szereplők tudatában történik. Volt, aki filmként akart hozzányúlni, de ami ennyire filmszerűen van megírva, ahhoz nagyon nehéz megfelelő vizuális nyelvet találni. Tulajdonképpen egy kettősfordításról van szó, ráadásul prózastruktúrával. Péternek sikerült színpadra tennie egy hasonló koherencia képző rendszert, úgy hogy vizuálisan befogadható dolgokat helyettesített be a történetbe. Megteremtette a szereplők szociokulturális hátterét, lefordította konkrét helyzetekre, hogy ők kicsodák. A könyvben ugye nincs nevük, itt viszont nevet kaptak, és az összesnél tökéletesen eltalált a szociokulturális háttér, tökéletes, ahogyan elhelyezte őket budapesti kerületekben. Nagyon komoly dramaturgiai munka.

Mit szóltál hozzá?

Csodálatos dolgot hoztak létre. Megkapták a gyerekek a karaktereket, dolgozniuk kellett azon, hogy ezek kicsodák, és nagyon mélyen el kellett gondolkodniuk, hogy megképződjön bennük ez a figura. A szereplők többsége mögött nagyon komoly élettapasztalatok, csalódások, keserűségek, veszteségek vannak és egész döbbenetes volt, hogy ezt ők mind elő tudták hozni magukból. Ezért művészek, ezért lesznek színészek, csak ugye többségük annyi idős, mint az én saját gyerekem. Honnan tudják ezt a sok mindent, amit ott megmutattak? Ez valami egészen elképesztő volt.

A végén Forgács Péter megbízta őket, hogy jelenítsék meg a szereplőket egy-egy installációban. Ott olyan munkák születtek, amelyek engem őszinte csodálattal töltöttek el. Ezek az alkotások részei az előadásnak, a végén megnézzük őket, mint egy múzeumi térben. A könyv közepén is van egy vizuális installáció, ami a középpontját adja, segít abban, hogy milyen olvasói stratégiával láthatom madártávlatból egyben a történetek szövedékét. Ezt a látásmódot nagyon finoman viszi át az előadás azzal, hogy vizuális munkákat emel be a darabba, ugyanazt csinálja, mint amit a könyv csinál irodalmi nyelven, a dráma nyelvén.

Láttad?

Igen.

Előadásfotó a Pixel című darabból (Fotó: odryszinpad.hu)

Mit szóltál hozzá?

Csodálatos dolgot hoztak létre. Megkapták a gyerekek a karaktereket, dolgozniuk kellett azon, hogy ezek kicsodák, és nagyon mélyen el kellett gondolkodniuk, hogy megképződjön bennük ez a figura. A szereplők többsége mögött nagyon komoly élettapasztalatok, csalódások, keserűségek, veszteségek vannak és egész döbbenetes volt, hogy ezt ők mind elő tudták hozni magukból. Ezért művészek, ezért lesznek színészek, csak ugye többségük annyi idős, mint az én saját gyerekem. Honnan tudják ezt a sok mindent, amit ott megmutattak? Ez valami egészen elképesztő volt.

A végén Forgács Péter megbízta őket, hogy jelenítsék meg a szereplőket egy-egy installációban. Ott olyan munkák születtek, amelyek engem őszinte csodálattal töltöttek el. Ezek az alkotások részei az előadásnak, a végén megnézzük őket, mint egy múzeumi térben. A könyv közepén is van egy vizuális installáció, ami a középpontját adja, segít abban, hogy milyen olvasói stratégiával láthatom madártávlatból egyben a történetek szövedékét. Ezt a látásmódot nagyon finoman viszi át az előadás azzal, hogy vizuális munkákat emel be a darabba, ugyanazt csinálja, mint amit a könyv csinál irodalmi nyelven, a dráma nyelvén.

Kiemelt kép: Marjai Judit