„Még hosszú az út, ami önmagamhoz vezet” – interjú Pálóczi Bencével

Interjúsorozatunkban a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatjuk be. Ezúttal Pálóczi Bence mesélt nekünk az egyetemi évekről, eddigi szerepeiről és tapasztalatairól. 

Mi vonzott a színház világában? Miért kezdted el ezt a szakmát?

Nagyon rossz gyerek voltam. Mindig én kaptam a legtöbb beírást, de már annyit, hogy az ellenőrzőbe pótlapokat kellett beraknia a tanároknak. Nagyon izgága természettel lettem megáldva, ezért próbáltuk lekötni az energiámat sportokkal, például dzsúdóztam, de a sárga öves vizsgán meg is buktam kétszer, majd baseballoztam egy évig, de utólag nem is tudom, mit kerestem ott. Hetedikes voltam, amikor a testvérem, Andrea – aki jelenleg a képzőművészeti egyetemen tanul festőnek – mondta, hogy van egy színjátszó szakkör az Ady Endre Gimnáziumban Nánási Sándor vezetésével, és azt próbáljam ki. Ott aztán hamar beilleszkedtem és sok pozitív élménnyel gazdagodtam. Azt éreztem, foglalkoznak velem. Egyértelművé vált, hogy ebbe a gimnáziumba kell felvételiznem, mivel ott van drámaképzés. Szerencsére a gyakorlati felvételim nagyon jól sikerült és ez ellenpontozta a központimat, ezért be is kerültem. Ez az iskola meghatározó gondolkodásmódot adott az életemnek. Olyan embereket ismertem meg, mint Olasz Renátó vagy Gyöngyösi Zoltán, akik mai napig a szakmában vannak. Innen minden évben sok diák került a Színművészetire, ezért tudatosan én is oda készültem már elsőtől kezdve. Megismerkedtem Bessenyei Zoltánnal is, akinek az alternatív színházába jártunk titokban esténkét.

Gimnázium után három helyre felvételiztem. Annyira biztos voltam abban, hogy bekerülök Marton László prózai színész osztályába, hogy a fizikai színész felvételire, amit Horváth Csaba indított, el sem mentem. Kecskeméten aztán dolgoztam Horváth Csabával, aki még emlékezett a nevemre, és sajnálta, hogy végül nem mentem el a felvételire, mostani fejjel nagyon jól esett ez nekem, hogy végül is akihez mentem volna, ennyi év távlatából is azt mondta, hogy szívesen dolgozott volna velem. Végül, mivel az SZFE-re nem kerültem be, a Pesti Magyar Színház akadémiájába mentem egy évre, ahol Pál Andrástól, aki az osztályfőnököm volt, egy nagyon erős alapot kaptam. Ő nagyon őszintén foglalkozott velünk, nem árult zsákbamacskát. Megtanultam, hogy ez a szakma néha keserves megpróbáltatásokkal jár és nemcsak arról szól, hogy lébecolunk, hanem befektetett kemény munkával érhetünk el fejlődést. Második évben aztán elmentem Kaposvárra és felvettek.

Mesélsz kicsit a felvételikről?

Az első felvételimen Marton Lászlónál harmad rostáztam. Ekkor kerültem fel először huzamosabb időre a nagyvárosba a nyolc napos együttélésre, ami kemény és hosszú volt. Négy oldalnyi kisebb szövegekből dolgozhattunk csak ezalatt, és már alig tudtam mit kitalálni, mert a feladat nem változott, az idő meg fogyott és úgy érzem, lemaradtam a többiekhez képest. Sok olyan dolgot tanultam itt, amiket egy évvel később a kaposvári felvételin tudtam hasznosítani. A gimnáziumban folyamatosan csak a felvételi lebegett a szemünk előtt, ezért az első sikertelen felvételit a körülmények meg az iskolai légkör nyomása miatt kicsit kudarcnak éltem meg. De mégis folyamatosan azt éreztem, hogy nem az számít, hogy hol kapok diplomát vagy kapok-e egyáltalán. Kitűztem magamnak azt a célt, hogy színész legyek, és ezt akartam elérni.

Mi a legfontosabb dolog, amit Kaposváron tanultál meg?

Elindultam azon az úton, hogy megismerjem önmagam. Sokat voltunk a páros vagy egyéni feladatok által magunkra hagyva, sokat beszélgettünk: kivel mi történik, hogyan éli meg a helyzeteket lelkileg. Kaposvár egy kis város, 22 óra után semmi nem volt nyitva, így rákényszerültünk arra, hogy a munkával foglalkozzunk. A nagy hajtások között, volt, hogy kisebb kihagyásokat kellett megtapasztalnunk egy-egy vizsgaidőszak után, ami jó volt arra, hogy feldolgozzuk azt, amit kaptunk. Ezalatt tudtam magammal foglalkozni, kimenni a városba, vagy egy nagyobb sétára az eseményeket megemészteni. Tudtam fejleszteni magamat, kaptam vegyes tanácsokat szakmailag meg emberileg is, amelyeket megtanultam a megfelelő módon leszűrni, majd beépíteni a személyiségembe. A karanténhelyzetben is ebből tudok táplálkozni. Nem roskadok magamba, hanem cselekvésre ösztönöz ez a bezártság is. Ha tisztában vagyok önmagammal, sokkal felkészültebb lehetek a kiszámíthatatlan dolgokkal szemben. Ha önmagamat fejlesztem, a színpadra is magabiztosabban tudok kilépni. Sokszor kérdezik, hogy nem félek kiállni emberek elé? Nem, ha azzal foglalkozok, hogy ki tudjam adni azt, ami bennem van. Nem pedig azzal, hogy hányan ülnek a nézőtéren. Kecskeméten A beszélő köntösben, az első előadásban, amiben játszottunk elkövettem ezt a hibát. Volt egy jelenet, ahol ki kellett rohannom az egész társulat elé és belekezdenem egy szövegbe, ami egy fontos információt tartalmazott, és rögtön ki is zökkentem, és lefagytam, mert kívülről néztem magamat. Teljes blackoutot kaptam, de szerencsére Orth Péter, a főszereplő egy szóval segíteni tudott nekem, és vissza tudtam térni a jelenetbe. Sokáig emésztettem magam utána, és ott gondoltam át, amit most már mindig szem előtt tartok, hogy mindig ott kell lenni fejben és maximális koncentrációval kell részt venni az előadásokon.

Milyen tanácsot kaptál az egyetemen, ami veled maradt a mai napig?

Rusznyák Gábor mondta nekem az első féléves egyéni értékelésen, hogy ne siessek felnőni. Az első éveimben tényleg hirtelen akartam felnőni, pedig tudnom kellett volna, hogy ha a saját tempómban haladok, akkor tudom szintről szintre megugrani a lépcsőfokokat és nem kapkodva. Persze ezt így kívülről már könnyű mondani. Még hosszú az út, ami önmagamhoz vezet. Szerintem egy picivel közelebb kerültem a felnövéshez, de még nem akarok felnőni. Meg akarom mindenképpen őrizni a gyermeki kíváncsiságomat, mert ez azt érzem, fontos és egészséges munícióval lát el a hétköznapokban is. Az egyetemen kaptam egyfajta szemlélet módot, amivel ki tudok lépni a nagyvilágba, és nem félek attól, hogy nem fogom megtalálni a helyemet.

Visszatekintve pozitív élmény volt az egyetemen eltöltött négy év?

Nagyon örülök, hogy megismertem azokat az embereket, akiket a sors adott nekem, és mondhatni pár emberrel testvéri viszonyba kerültünk. Az együtt alkotásból, és az egymásból kihozott energiákból nagyon sokat tanultam. Azt érzem, pont erre volt szükségem, és sejtem, miért kerültem ide.

Az egyetem után hova kerültél?

A debreceni Csokonai Színház igazgatója, Gemza Péter még a gimnáziumban látott egy darabban, ami három jó barát színházi fanatizmusából született. Ez nagyon tetszett neki, és meg akart ismerni minket. Nagyon nyitott volt a fiatalos lendületünkre, akkor még csak koreográfusként dolgozott a színházban. Később az egyetemen egy nemzetközi színésztábor alkalmával találkoztam vele ismét egy kurzuson, amelyen több színészosztály vett részt, különböző országokból. Egy hét alatt csináltunk egy darabot az ott létrejött nemzetközi társulattal. Örültem annak, hogy nem felejtett el. Aztán valamikor a harmadévben felhívott és kérdezte, hogy milyen hangszereken játszom, mert lenne egy feladat a jövő évadban. Több hangszeren is játszom, így aztán főszerepet ajánlott nekem Mikó Csaba Nemtudomka című darabjában, amit Madák Zsuzsanna rendezett. Emlékszem, a beszélgetés után Szabó Dorottya osztálytársnőmmel találkoztam, és neki mondtam elsőként, hogy jövőre hazamegyek játszani.

Milyen hangszereken játszol?

Gitározok, dobolok, basszusgitározok és most már különböző furulyákon is játszom. Szóval mindenféle pengetős és ütős hangszeren, Kovács Martin osztálytársamnak köszönhetően már dorombon is. A Toldiban például mandolinoztam, meg lett volna egy jelenet, amiben tangóharmonikáztam volna, csak azt sajnos kihúzták. Gitáron még abban a korszakomban tanultam meg játszani, amikor próbáltam lekötni az energiámat. Az unokatestvéremtől kaptam egy régi gitárt, amin hamar autodidakta módon megtanultam játszani. De a többi hangszert is hasonlóképpen sajátítottam el. A sportokkal ellentétben ez hatalmast pluszt adott nekem, és szerettem vele aktívan foglalkozni. Míg az edzéseket hamar elfelejtettem, a hangszer mindig kíváncsivá tett és sosem hagyott nyugodni, ha valami nem sikerült. Debrecenben volt egy zenekarom is Gáll Dáviddal és Budai Leventével, a Ljubjana, ami mára már elég nagy kört futott a szakmában. Nagyon örülök, hogy ott lehettem az indulásnál, szerettem zenélni, de a színészetet választottam, mert azt éreztem, ezzel több dolgom van.

A színházon belül melyik műfaj vonz leginkább?

Nem akarok különbséget tenni a műfajok között, mindent ki szeretnék próbálni. A színészre mindig is úgy gondoltam, mint egy multifunkcionális ember, aki mindent tud. Egy átváltozó művész. Nyilván vannak preferenciák, de én leginkább arra törekedek, hogy mindenben jó legyek. Szeretném ezeket ötvözni. Mint például Keresztes Tamás az Egy őrült naplójában. Nekem ez a színészet. Horváth Csaba előadásait is ezért szeretem, mert több műfaj keveredik. Debrecenből gyakran feljártam megnézni az ő előadásait, és mindig nagyon szerettem volna szerepelni egyben. Örülök, hogy ez megadatott, hatalmas élmény volt vele dolgozni.

Van olyan előadás vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Elsőben Réczei Tamás is megkérdezte ezt, és el kellett mondanunk az álomszerepünket. Nagyon sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nekem ez Hamlet, Réczei meg csak annyit mondott: „Hmm…” Lehet, hogy ez klisés, de nagyon érdekelnek a Hamletben megjelenő problémák. Sokszor magam is kerültem hasonló konfliktusokba, az egyetem alatt úgy beszéltem emberekkel, ahogy nem kellett volna, amit később megbántam és magamat emésztettem miatta, hogy ez vajon miért lehet. Én vagyok a probléma vagy a világ, vagy miért van ez a sok frusztráció bennem, miért nem ért meg senki? Ekkor folyamatosan hamleti kérdések fogalmazódtak meg bennem. Azt hiszem megpróbálnék azonosulni azzal a szereppel, mert magam is egy impulzív személyiség vagyok.

Pedig nem tűnsz annak…

Valóban. Persze, a saját társaságomon belül harsányabb vagyok, de az életben sokkal inkább visszahúzódó. Amikor először találkozok valakivel, gyakran rácsodálkozik, hogy színész vagyok, és én ennek örülök, hisz elsősorban embernek tartom magam. A színpadon kell megmutatni, hogy mit tudsz, azon kívül pedig lehetsz bárki. Sokszínűnek kell lenni. Szerintem ez a kulcsa annak, hogy a jelenlegi helyzetben nem roskadok bele abba, hogy nem tudok játszani. Most másnak van itt az ideje, talán olyan dolgoknak, amelyek később a személyiségembe épülhetnek. Megtapasztalhattam, milyen órákig válogatni az otthonunkba olyan csodás dolgokat, amik végre a sajátjaink a barátnőmmel. Hogyan lehet a spórolt pénzünkön vett bútort összeszerelni hajnali 1-kor úgy, hogy a szomszéd ne hallja meg. Milyen költöztetni a testvéremet kétszer is Budapesten, vagy otthon főzni. Sőt még futárnak is jelentkeztem. Ezekkel az élményekkel csak az egyetem után gazdagodhattam, mert akkor nem értem rá semmire. Ezekben is lehet kreatívnak lenni és kísérletezni. Most kicsit kinyílt a világ a hétköznapi dolgok felé, és ennek örülök.

Hogyan élted meg az egyetem zárt világát?

Amikor felkerültem Pestre az akadémiába, nagyon bezárkóztam. Csak a munka volt. Hazamenni is alig tudtam a családomhoz. Ez egy nagyon erős év volt. Az első év az egyetemen is kemény volt, nagy volt a hajtás, plusz nem érezhettem magam sehol sem otthon, mert sokat költöztünk. Harmadévtől redukálódtak az órák és a hajtás kiegészült a kecskeméti munkáinkkal, de ez már egy másfajta terhelés volt. A Pesten töltött évvel együtt négy évig tartott ez a bezártság, aztán Benkó Bence, aki az Ördöngösök című vizsgaelőadásunkat rendezte, felkért közös munkára a k2 Színház keretein belül. Az Apostolt csináltuk, ami egy tantermi előadás volt, és sok helyre vittük országszerte. Utána mentem Debrecenbe. Március és június között a vírushelyzet miatt – a diplomamunkánkat kivéve – nem igazán volt lehetőségem játszani.

Melyik volt a kedvenc próbafolyamatod?

Nagyon szerettem Zayzon Zsolttal dolgozni. Ő őszintén érdeklődött irántunk. A közös munka a kölcsönös érdeklődésből született. Vele egy román írónő darabját csináltuk meg, amelyet ő fordított le, Én, ha fütyülni akarok, fütyülök címmel. Ezeket a próbákat előadások után, este tíz órakor kezdtük a színház nézőtéri büféjében. Volt, hogy már nagyon fáradt voltam, de ez mindig feltöltött. Csak egy előadás ment le belőle, de ez egy maradandó élményt hagyott bennünk. A másik meghatározó próbafolyamatom az Ördöngösök volt, hiszen nagyon tetszett a k2 munkássága, és jó volt velük együtt dolgozni. Ők is nagyon kíváncsiak voltak ránk. Ezt a munkát az előkészületektől eltekintve két hét alatt raktuk össze, de közben az Állami áruházat is velük próbáltuk a kecskeméti színházban. Nagyon szerettem, hogy az egész osztály benne van. Igazi összjáték volt. Ha Ördöngösöket játszottunk aznap este, amikor találkoztunk a folyosón, ott volt a szemünkben a cinkosság, hogy mi ma együtt fogunk kiállni és nagyon odatesszük. Aztán mentünk vele a POSZT-ra, előadtuk az egyetemen is, majd Székesfehérváron. Ez volt a mi közös előadásunk.

Melyik szerepedre vagy a legbüszkébb?

Az Apostolban a Szilveszter szerepemre, amit Király Dániellel játszottunk felváltva. Eleinte féltem is tőle, mert ez volt az első megmérettetésem az osztály nélkül. Nagyon meg voltam illetődve, annyira, hogy beteg is lettem. De Benkó Bencének sikerült lelazítani minket. A próbafolyamat közben elmentünk a hegyekbe, amit nagyon élveztem, és akkor foglalkoztunk a munkával, amikor csak akartunk, nem volt feszített tempó. Ezért is érzem azt, hogy igazi, szívből jövő munka lett. Hárman játszottunk a darabban, szóval a szövegmennyiség is nagyon sok volt. Viszont rendkívül tudtam azonosulni a történettel, és sikerült kellően belemerülnöm.

Illetve kiemelném még a Nemtudomkát is, ami szintén meghatározó volt, hiszen ez is egy főszerep volt, másrészt ezzel tértem vissza a szülővárosomba. Nagy felelősségnek éreztem ezt, minden szem rám szegeződött és úgy éreztem, most teljesítenem kell és meg kell mutatnom, mit tudok. Élveztem a bizalmat, amit kaptam a társulattól, erőt próbáló volt az, hogy végig a színpadon voltam. A karakterhez pedig tudtam meríteni a gyerekkori önmagamból.

Inkább azokat a szerepeket szereted, amelyekkel könnyen tudsz azonosulni?

Igen, legalábbis biztonságot ad, ha egy karakterhez saját tapasztalatot tudok társítani. Így könnyebben tudok őszintén megszólalni a színpadon, és a szerepen keresztül önmagamat átadni. Persze olyan szerepem is volt, amivel nem sikerült kellően azonosulnom. Elsőben Réczei Tamásnál volt egy olyan feladatunk, hogy meg kellett írnunk egy jelenetet a saját életünkből, ami kiegészült egy drámajelenettel, amit ő keresett nekünk ehhez. Lényegében az érzéseinket adaptáltuk át egy irodalmi szövegbe, és ez nagyon tetszett. Ott kaptam meg a Három nővérből Tuzenbach jelenetét, amit később Zayzon Zsoltnál is megpróbálhattam, de azt érzem, hogy ezt továbbra sem sikerült megugranom, mert még nem tartottam ott.

A jövőben milyen irányba szeretnéd magad kipróbálni? Esetleg filmekben szerepelnél?

A filmekkel még hadilábon állok. Volt filmképzésünk az egyetemen Haumann Mátéval, de izgulok és zavarba jövök a kamerától. Ezen kívül a filmeknek nagyon más a metódusa is. A színházban van egy felkészülési folyamat, egy rituálé, ami nincs meg a filmeknél. Vidékiként Pestet még nagynak érzem. Leginkább vidéken szeretnék egy erős alkotóközösség része lenni, akik barátok is egyben, és együtt adnak át gondolatokat a közösségnek. A vidéki színházakban könnyebben lehet tartani a sokszínűséget, az energiákat hullámoztatni, ami nekem nagyon fontos. Másrészt egyszer Zsótér Sándorral dolgoznék, de eddig mindig elkerültük egymást. A Thealter Fesztiválon bekerültem egy kurzusára, de Pál András nem engedett el, mert éppen benne voltam egy próbafolyamatban. De azt mondta, biztos lesz még rá lehetőségem. Remélem.

Jelenleg benne vagy valamilyen próbafolyamatban?

A debreceni színházban Keszég Lászlóval Az öreg hölgy látogatásával foglalkozunk már az első karantén óta. A próbák még tavaly februárban kezdődtek, a márciusi bemutató sajnos nem tudott megvalósulni. A próbák online folytatódtak, de mivel nincs olyan sok szövegem az előadásban, így csak figyeltem a színészeket, hogyan alkalmazkodnak a helyzethez. A bemutató napja folyamatosan tolódott. A szeptemberi premier dátuma előtt egy nappal az egyik színész egy másik előadásból covidos lett, ezért lezárták a színházat, és elmaradt. Szóval ez a próbafolyamat még mindig tart. Egy gyerekelőadásban is próbáltam már, ami a Lázár Ervin program elmaradása miatt nem valósulhatott meg.

Valcz Péter Toldi rendezésében is játszottam, ami nagyon érdekes volt. Nem streamben csináltuk meg, hanem a három nap alatt felvett előadást átadaptáltuk filmre. Az improvizatív jelenetekbe bevontuk a stábot is, ami ennek a műfajnak nagyon jól állt. Ezt az anyagot középiskoláknak küldjük el.

Jelenleg pedig Siflis Anna rendező hallgatóval Budapesten a FreeSZFE Egyesületben próbálok egy vizsgadarabban.

Kiemelt kép: Pálóczi Bence (Fotó: Tihanyi Tóth Dávid)