„Már régóta vágytunk egy karcosabb anyagra” – Interjú Mózes Andrással

Az idei évadban új játszóhellyel bővült a Thália Színház, amelynek bemutatói még több színt visznek a repertoárba. A Télikertben idén debütált Bernd Rózáról és a Trainspottingról, negatív karakterekről és színészi kihívásokról beszélgettünk Mózes Andrással.

A Bernd Róza című drámával nyitottátok meg a Thália Télikertet, amelyet Tarnóczi Jakab rendezett. Most először dolgoztatok együtt?

Igen, és ez mindenképp egy izgalmas találkozás volt, mert Tarnóczi Jakab még pályakezdő, nemrég végzett az egyetemen, és mi számára egy új csapat voltunk. A Bernd Róza előtt már volt két rendezése, a Leláncolt Prométheusz és Az eltört korsó, ebből az utóbbit láttam is. Érződött az előadáson, hogy színész-centrikus anyag, amely mögött egy izgalmas műhelymunka áll. Bíztam benne, hogy velünk is egy hasonló próbafolyamatot tervez.

Hogyan fogtatok neki az anyagnak?

Mi már régóta vágytunk egy mélyebb, karcosabb anyagra. Jakab azt mondta, ez a darab annál sokkal összetettebb, mintsem, hogy pár mondatban el lehessen magyarázni, ezért az olvasópróbát két-három elemzőpróba követte. Nekem nagyon pozitív élmény volt, hogy ugyan nem állt több idő a rendelkezésünkre, mint egy átlagos bemutatónál, mégis elmélyültebben tudtunk foglalkozni az előadással. Ez elsősorban a rendezőnek köszönhető, mert pontosan tudta, milyen üzenetet szeretne átadni a nézőknek, kíváncsi volt ránk és hagyott minket kibontakozni.

A te karaktered, Streckmann már a darab elején negatív színben lép fel, és ez később talán csak erősödik. Mennyire volt kihívás számodra ez a szerep?

Első látásra valóban Streckmann tűnik a legnegatívabb karakternek, de neki is megvan a saját igazsága, és mi törekedtünk arra, hogy ezt meg is találjuk. Izgalmas volt boncolgatni, hogy miért is vált ilyenné, hiszen egyetlen ember sem lehet egyértelműen csak rossz.

Mire jutottál, mi Streckmann igaza?

Ez a férfi eddig minden nőt megkapott a faluban, akit csak akart. És most itt van Róza, aki a saját jegyeséhez sem hű, neki mégis ellenáll. Félreérti a helyzetet, mert azt gondolja, a lány neki is alanyi jogon jár. Nem tudja felfogni, hogy ha Róza más falubéli férfival is félremegy, miért éppen ő az egyetlen, aki nem kaphatja meg. Nincs tisztában azzal, hogy ő egy kelletlen figura, Róza pedig nem egy szajha, aki minden különösebb ok nélkül lép félre Flamm bíróval. Streckmann nem akar egyértelműen rosszat, de visszaél azzal a helyzettel, hogy rajtakapja a szeretőket, és ezzel kezében tartja a lányt, akit mindenáron meg akar kaparintani. Valójában mindegyik férfi a darabban negatív figura, egytől egyig önzők. Talán egyedül Ágost kivétel, aki egyenes marad mind a hit kérdésében, mind a Rózához fűződő viszonyát illetően. A lányt körülvevő közösség nem tettekkel, hanem a szavakkal kergeti a végzetébe – és ettől válik igazán maivá ez az előadás.

A Télikertben a következő bemutató a Trainspotting volt Horváth Csaba rendezésében. Hogyan érvényesül a fizikai színház egy ilyen előadásban?

Egy összművészeti produkciónak éreztem ezt az előadást. Habár nem lehet újdonságról beszélni olyan szinten, hogy nekünk, színészeknek tudnunk kell táncolni, mozogni, énekelni és helyes hangon megszólalni, mégis ennél az anyagnál éreztem azt, hogy minden eddiginél jobban igénybe vett, színészileg és érzelmileg is. Már régóta vágytam a Csabával való közös munkára. Az a fajta nyers keménység, ahogyan ő tud fogalmazni a színpadon, nagyon jól illeszkedett ehhez az anyaghoz. Csaba az elején elmondta, hogy mindenáron nem fog minket megmozgatni, csak ha valóban indokolt. A díszlet egy dühöngő szoba, ami tele van absztrakt elemekkel – egy elmegyógyintézetben tudok elképzelni ilyen szobát. Ezek a színes formák nagyon jól kiegészítették az itt megjelenő fizikai színházat, szinte eggyé váltak, és a szöveget is megsegítették. Amiket elmondunk, azokat nem kell eljátszanunk, mert Csaba nem egy kisreál előadást talált ki. Nekünk, színészeknek nem úgy kell drogosokat játszanunk a színpadon, hogy hitelesen belőjük magunkat, majd remegni kezdünk. Ennél sokkal inkább a lényegi dolgokra fókuszál a darab, mint a barátokkal, a szülőkkel vagy az önmagunkkal való kapcsolatokra.

Milyennek látod ezt a fiút, akit játszol?

Bernd Rózához hasonlóan ez a fiú is iszonyúan magányos. Vannak látszólagos barátai, van egy viszonylag átlagos családja, de ő mégis valahogy elveszett a világban. Nem tudatlanságból vagy butaságból veszi magához a drogokat. Szüksége van ezekre a meg nem fogható dolgokra, mert amiket eddig tapasztalt és látott mind rosszak voltak. De itt nem csak a drogról van szó, hiszen a darab magáról a függőségről szól. Mind kapásból fel tudunk sorolni jó néhány dolgot, amelyektől függünk, lehet az kapcsolati függőség, megfelelési kényszer vagy akár telefonfüggőség is.

Neked volt személyes tapasztalatod ezen a téren, amihez vissza tudtál nyúlni?

Elmondanám, ha lenne, de engem valahogy sohasem vonzott ez a világ. Ugyanakkor azt láttam, hogy egy-egy buliban mi történt azokkal, akik éltek ilyen szerekkel. Nincsenek tisztában azzal, hogy mennyire kizárják a környezetüket ez által, elidegenítik azokat, akik nem csatlakoznak hozzájuk. Azt gondolom, ez már egy elég erős ellenérv. Valószínűleg azok a fiúk, akiket a darabban játszunk erre azt felelnék, hogy ők meg ehhez a polgári élethez – hogy karrierem legyen, hitelt veszek fel, mosógépet veszek – nem tudnak társulni. Amíg mi azonban nem tudunk azonosulni az ő közegükkel, és nem is akarunk, addig ezek a fiúk szerettek volna rendes életet élni, csak valami akadályozta őket ebben. Legyen ez gyerekkori sérelem vagy társadalmi kirekesztés, kidobta őket a gépezet. Nem egyértelműen drogosok vagy felelőtlen hülye gyerekek.  Főleg Mark nem, aki igenis használja az eszét, gondolkozik politikáról, háborúról, sok minden foglalkoztatja. Az előadás végére minden néző talál igaz állítást a darabban, valamilyen kapcsolódási pontot. Ez benne a legfontosabb.

Jelenleg egy rendezésed is fut a Tháliában, A Grönholm-módszer. Már az egyetem alatt is foglalkoztatott a rendezés?

Az egyetemen lefoglalt a színjátszás, és az, hogy ép ésszel kerüljek ki onnan. De, amikor a Tháliába kerültem, azt éreztem, szívesen magamra veszek egy ilyen nehezéket. Bán Bálint kollégámmal már egy ideje terveztük, hogy létrehoznánk egy előadást, amikor találkoztam A Grönholm-módszerrel, és éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy megrendezzem. Mindig is érdekeltek azok az anyagok, amelyek egy térben játszódnak, ahova be vagyunk zárva és nem feltétlenül mi irányítjuk az eseményeket a látszat ellenére. Szerintem ezektől a technikai izgalmaktól kerül előtérbe az az emberi oldal, amit én a színházban keresek. Már több, mint két éve mutattuk be, és annak ellenére, hogy ez is egy mélyebb előadás, mint egy bohózat, nagyon pozitív volt a fogadtatása.

Mi lesz a következő bemutatód?

A Jurányiban próbáljuk már a Mady Baby-t Hartai Petrával és Bán Bálinttal, aminek február 8-án lesz a bemutatója Radnai Márk rendezésében. Ez az előadás egy keményebb, feketébb anyag, amely a fiatalokat helyezi előtérbe, az Y generációt, a kivándorlás kérdését és azokat a különböző kényszerhelyzeteket, amelyek rossz utak felé vezetnek. Emellett április elején mutatjuk be a Tháliában a Gyilkosság az Orient expresszen című előadást Szirtes Tamás rendezésében.

Kiemelt kép: Mózes András (Fotó: Juhász Éva)