Egész héten olvastam a többiek születésnapi cikkeit, és egyre nagyobb mosollyal nyugtáztam, hogy mindannyian milyen más oldalról közelítették meg a feladatot. Az is érdekes volt, hogy amikor szétosztottuk a kulturális intézményeket, összesen egy olyan eset volt, ahol kompromisszumot kellett kötni, hogy a kiszemelt színház kihez kerüljön. Ez is azt jelzi számomra, hogy az a hitvallás, ami mentén igyekszem a szerkesztőség napi és hosszú távú munkáját is szervezni, működik, érvényes – és nem utolsó sorban –, jogosan tart igényt az érdeklődésetekre. Ez a vezérelv nem más, mint a SOKSZÍNŰSÉG.

Alapítóként azt hiszem, hogy én az ország közel összes színházát felsorolhatnám, hiszen a négy éves történetünk során mindegyik intézménytől tanultam valamit, mindegyikhez kötnek olyan emlékek, amik meghatároznak engem, azt, hogy ki vagyok és hol tartok a szakmában – függetlenül attól, hogy dolgoztam-e ott, akár társulati tagként, vagy csak elmentem egy-egy előadást, koncertet, kiállítást megnézni. Ennek ellenére akkor sem volt egyetlen pillanatig sem kérdés, hogy melyik teátrum az, amelyikről az én cikkem szólni fog.

2016 előtt is jártam a Katonában, de az volt az az év, amikor az akkori szakmámban egy a kiégettséghez nagyon közeli állapotban elkezdtem máshonnan érkező impulzusokat keresni. Elemi erővel hatott rám ebben az időszakban több ottani előadás is: Az olaszliszkai, a Faust I-II, a Kurázsi mama, az Illaberek, A mi osztályunk. Megismertem a játszókat, volt, hogy az egyik színész játéka annyira megtetszett valamiben, hogy megnéztem más darabokban, esetleg más színházakban is, elolvastam a drámákat, mert érteni akartam, hogy a rendező honnan juttatta el hová a művészeket, akik persze minket is vittek magukkal – sokszor egészen a katarzisig. A Katonában akkor látott előadások örökre megváltoztatták az ízlésemet, sőt, szerepük volt abban is, hogy amikor egy évvel később el kellett gondolkodnom azon, hogy mi következik közel tíz év tévézés után – azonnal rá tudtam vágni, hogy én a színházzal akarok foglalkozni innentől.

Azóta tart a tanuló időszak, amiben mindig biztos pont maradt a Ferenciek terén található két épület. Nem csak az előadások miatt, annyira szeretem a közeget, hogy a Kantin sokáig irodaként funkcionált – számos megbeszélést, interjút bonyolítottam ott, és persze sok cikkem megírásához is oda ültem be egy tea mellé. A mostani repertoár már némiképp más irányvonalat követ, ám így is vannak olyan darabok, amelyeket bármikor képes lennék megnézni: Tarnóczi Jakab Bánk bánja, Székely Krisztától A kaukázusi krétakör vagy éppen az újonnan bemutatott Káli holtak, amit Dömötör András rendezett.

És hogy miért ajánlom a teátrumot? Mert a Katona József Színházban dolgozó alkotóközösség – amelynek tagja az igazgatótól kezdve, a sajtókapcsolatokért felelős kollégán át (köszönök mindent Kazimir Annamari!!!) egészen a jegypénztárban állókig mindenki – mindenki számára példaértékű összefogásban tud napról napra megújulva stabilan magas színvonalú munkát végezni – még akkor is, amikor anyagilag, egészségügyileg és mentálisan egyaránt szorongatva vannak.

Kiemelt kép: Malik Andrea a Katona József Színházban (Fotó: Gádoros Márk)