Magyar nyelven most láthatjuk először a Nóra II-t, a valós események ihlette A babaház folytatását

Magyar nyelvterületen is az egyik legtöbbet játszott szerző a modern dráma atyjaként emlegetett norvég Henrik Ibsen. Életművéből, mely drámákból, drámai költeményekből, versekből és bizony egy-két komédiából is áll, előszeretettel válogatnak a hazai színházak, hiszen több mint száz évvel a megjelenésük után mind a mai napig érvényesek, hitelesek a bennük felvetett társadalomkritika, az ábrázolt karakterek.

A babaház történetét valós események ihlették. Ibsen a főszereplőt, Nórát az egyik jó barátjáról, a később elismert és sikeres dán írónőről Laura Kielerről mintázta. Nóra, akárcsak Kieler, dokumentumot hamisított, így jutott nagy összeghez, hogy segítse férje gyógyulását, és megmentse a házasságát. Az írónő tette után a való életben Ibsenhez fordult, hogy megkérje, ajánlásával járuljon hozzá, hogy kiadhassák egyik művét, hogy az abból befolyó pénzből rendezni tudja a tartozását. Ibsen azonban nem segített neki, Kieler ezért újabb csalást követett el, de ezt már nem tudta leplezni. Lebukott, emiatt pedig férje elvált tőle és elmegyógyintézetbe is záratta a nőt. Kieler két évvel később azonban visszatérhetett a családjához.

„Amikor ez a történet megjelent, óriási botrány lett belőle, hiszen közszemlére tett nagyon intim, igaz dolgokat, és gyakorlatilag a Nóra II most azt a kérdést veti fel, hogy mi az, ami egy család életéből nyilvánosságra kerülhet. Ez egy nagyon érdekes kérdés. A titkok ugyanis mindig kiderülnek, nem szabad hazudozni, becstelenül élni, mindent tisztán kell intézni. Nagyon sok család él úgy, hogy kifele teljesen más képet mutat, és ebből sok probléma adódik” – meséli a darab háttere kapcsán a rendező, Galgóczy Judit.

Ibsen abban az időben írta meg A babaházat, amikor Kieler a szanatóriumban volt. A szerzőt ugyanis mélyen megrázta a család barátjának sorsa, és talán az is, hogy amikor a nő a szükség óráján hozzá fordult, ő nem segített rajta. Ezért is döntött úgy, hogy kicsit megváltoztatja a valóságot. A babaházban Nóra ugyanis önszántából dönt úgy, hogy elhagyja a családját, azt a közeget, amiben szerepet kellett játszania, és felemelt fejjel távozik, bármilyen bizonytalan jövő is vár rá. „Egy nő nem lehet önmaga a modern társadalomban” – mondta Ibsen akkor, amikor megírta A babaházat.

„Nóra azért ment el, hogy önmaga lehessen. A történelem során számos példa volt arra, hogy egy nő az archaikus társadalomban irányítója tudott lenni dolgoknak, ügyeknek, míg a modern korban a nők valahol a mai napig nem merik önmagukat felvállalni. Az is érdekes, hogy Nóra azért hozza meg az áldozatot, és követi el a csalást, hogy megmentse a férjét, a családját, és pont az nem fogadja ezt el tőle, akiért az egész történt. Gyakorlatilag a társadalmi szabályrendszerek felülírták a szeretetet, a két ember közötti belső szövetséget. Nóra szerintem ezt nem tudta elviselni, elvesztette az identitását, és ezért egy újat kellett keresnie” – meséli a Nóra II címszereplőjét alakító Kováts Adél, akivel a július 6-i, szentendrei nyári premier után ősztől a Belvárosi Színházban láthatjuk majd az előadást.

A színésznő hosszú idő után játszik ismét nyári, szabadtéri előadásban, és amióta ő vezeti a Radnóti Miklós Színházat, ez lesz az első vendégszereplése. „A Radnóti vezetőjeként ugyanis duplán is a színház arca vagyok, ez sok munkával, kötelességgel jár, jól kell beosztani az energiákat. Amikor (Orlai) Tibor megkeresett, és azt mondta, hogy abszolút bennem gondolkodik, úgy éreztem, hogy most jót fog tenni nekem ez a kirándulás. Korábban is vendégeskedtem, és azt hiszem, üdítő ha az ember néha kimozdul, és jól esik az is, hogy most idézőjelesen csak színésznő lehetek.”

A babaház vitákat kiváltó szerzemény, a végső, nagy ajtócsapódás pedig talán az egyik legtöbbet emlegetett színházi momentum. Nem is csoda, hogy sokak képzeletét foglalkoztatja, mi történhetett Nórával, megérte-e számára ekkora áldozatot hozni, mit fogtak fel ebből az egészből a gyermekei, hogyan néztek ezután rá a barátai? Lucas Hnath fiatal, kortárs amerikai drámaíró azonban továbbment a gondolatkísérleten, és papírra vetette Nóra történetének folytatását.

„Ahhoz, hogy valaki értse, mi történik, tulajdonképpen nem is feltétlenül fontos ismerni az eredeti művet, mert az alapszituáció a mába helyezve megismétlődik a Nóra II-ben. Valaki elkövet egy súlyos bűnt, csak most más szemszögből látjuk az eseményeket. A Helmer-család pedig annyiban változott meg, hogy a háromból két gyermek felnőtt és elköltözött, a kislány pedig pont most készül az esküvőjére” – avat be a részletekbe Galgóczy Judit.

Az elképzelt folytatás, amiben a főszereplő elmúlt 15 évéről szinte semmit sem tudni, különleges helyzet elé állítja a színészeket. Kováts Adélt kérdeztük, hogy az „új” Nórát játssza-e, függetlenítve magát az eredeti műtől, vagy a „régi” Nóra is megjelenik majd a történetben?

„Nagyon érdekes, mert megvan a darabban a lehetőség arra a Dadával vagy a férjével közös jelenetekben, hogy a „régi” Nóra is megjelenjen. Amikor például a férje azt mondja, hiányzik neki a „régi” Nóra, akkor erre a nő azt feleli, hogy az nem ő volt, csak szerepet játszott. Közben az embernek ugyan kicserélődnek a sejtjei, de a karaktere alapvetően nem változik meg, még akkor sem, ha teljesen új életet kezd. Nóra akkoriban, abban a helyzetben azt a szerepet játszva tudott életben maradni, és el tudom képzelni, hogy akár egy állásinterjún, akár egy üzleti tárgyaláson, ő mindig azt az arcát mutassa, amivel el tudja érni a célját. Erre ki is alakítottunk egy kifejezést most a színházi próbákon, a nórázást, ekkor köszön vissza a régi Nóra, amikor nórázom céljaim eléréséért.”

Vajon Nóra története, akár az eredeti, akár a folytatás, milyen érzeteket kelthet, milyen gondolatokat ébreszthet azokban a nézőkben, akik hasonló problémákkal küzdenek, hasonló élethelyzetben járnak?

„Talán abban tud nekik segíteni, hogy a darabban felismerhetőek azok a sztereotípiák, amikkel működtetünk egy kapcsolatot. Olyan a stílusa, hogy a közönség külső szemlélőként rálátást kap ezekre a dolgokra, így közvetve a sajátjaira is. Szerintem, ha azzal az érzettel megy haza, hogy vajon én jól csinálom a magamét, vajon én is ilyen automatizmusok mentén működtetem, vagy épp nekem is végig kellene gondolnom a kapcsolataim működtetését, benne önmagamat, akkor azzal már sokat elért az előadás a nézőben” – zárta a gondolatmenetet Kováts Adél.

Bármennyire is furának tűnhet elsőre az, hogy egy híres művet egy másik szerző folytat, nem példa nélküli jelenség ez a világirodalomban. Margaret Mitchell 1936-ban megjelent regényéhez, az Elfújta a szélhez, mely Pulitzer-díjat hozott a számára, 1991-ben jelent meg a folytatás, melyet Alexandra Ripley írt meg Scarlett címmel, a főszerepben az O’Hara család legidősebb lányával. Jane Austen legismertebb regényéből, a Büszkeség és balítéletből pedig a szintén angol írónő, P.D. James készítette el a folytatást. A halál jár Pemberley-ben főszerepében a jól ismert figurákat láthatjuk, a cselekményt azonban ezúttal nem a szerelem, hanem egy gyilkosság mozgatta.

Hnath régóta meg szerette volna már írni Ibsen világhírű művének folytatását, egy időben kérdezgette is a barátait, szerintük hogyan alakult Nóra élete, egyáltalán: jól döntött-e? A többségük azt mondta, Nóra rosszul járt. Az író története a híres ajtócsapódás után 15 évvel később veszi fel a fonalat, amikor is Nóra váratlanul visszatér a családjához. Az eredetileg A Doll’s House, Part 2 címet viselő színdarab 2017-ben, Ibsen darabjának megjelenése után közel 140 évvel később mutatkozott be a Broadway-n. A rangos, amerikai színházi gálán, a Tony-djátadón nyolc kategóriában jelölték, a címszerepet alakító Laurie Metcalf pedig elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat.

Hazánkban július 6-án, 7-én, 11-én és 13-án este, az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum együttműködésében láthatja a közönség a Nóra II-t Galgóczy Judit rendezésében Szentendrén. A szereplőket Kováts Adél, Csankó Zoltán, Bodnár Erika és László Lili alakítják. Az előadás augusztus 31-től a Belvárosi Színházban lesz műsoron.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Kováts Adél és Csankó Zoltán (fotó: Pénzes Kristóf)