„Magamhoz is túl szigorú vagyok néha” – sztárstaféta Takács Katival

Leírni is furcsa és szinte hihetetlen, de a népszerű színésznő januárban betöltötte a 70. évét. Az elmúlt évekről, színházi feladatokról és a korhoz való viszonyáról is beszélgettünk a Jászai Mari- és Magyarország Érdemes Művésze díjjal kitüntetett színésznővel, aki jelenleg a Budaörsi Latinovits Zoltán Színház tagja.

Rovatunk előző alanya Tóth Ildikó volt, aki téged kérdezett: Takács Katival a Radnótiban, az Újszínházban, Tatabányán, és az Orlai Produkciónál is közös öltözőnk volt. Rossz, hogy nem találkozunk, és nem tudom kéthetente megkérdezni: hogy vagy Takikám?

Örülök, hogy rám gondolt, nekem is hiányzik Ildikó. Úgy gondolom, hogy vannak olyan találkozások, amelyek életre szólóak. Van pár ember az életemben – és Ildi is köztük van, – akikkel, ha évekig nem találkozunk, de bármikor összefutunk, vagy felhívjuk egymást, akkor ugyanott tudjuk folytatni. De, hogy a kérdés elől se térjek ki, köszönöm, jól vagyok, már amennyire a világ most engedi, hogy jól legyek. Nagyon jó, hogy próbálunk, de az, hogy nem játszhatunk esténként az nagyon nyomasztó, hiszen a darabok mégiscsak azért készülnek, hogy megmutassuk őket. A nézők, akik bejönnek a színházba, tanulságra, élményre, szórakozásra, örömre vágynak, amit jó érzés adni. A színház esemény, közösségi élmény, amire nemcsak a színész készül, a néző is, 200-300 emberrel együtt lélegzünk egy-egy este. Ez nagyon hiányzik.

Még be tudtátok mutatni a Születésnap című darabot, milyen volt a fogadtatása?

Nagyon jó volt a próbafolyamat és szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy Pelsőczy Réka rendezésében nagyon erős előadás született. Már a szétültetés volt, amikor bemutattuk, hatszor tudtuk előadni. De minden este olyan hosszú taps volt, érezni lehetett, a nézők katarzisát, hogy minden nehezítő körülmény ellenére is átélték a darabot. A visszajelzések alapján nagyon hatott mindenkire, de a színpadon is azt éreztük, hogy érdemes volt aznap felkelni.

Most mit próbálsz?

Tavaly lett volna a premier, aztán átkerült januárra, de sajnos most sem tudtuk bemutatni. Az igazgatónk, Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezi a Rekviem egy álomért című darabot. A helyzethez igazodva kevesen vagyunk benne, de még így is elképesztően nehéz, hogy maszkban próbálunk.

Nemcsak játszol, tanítasz is. Szereted csinálni?

Jaj, nagyon! Még az Újszínház stúdiójában kezdtem, aztán Kaposváron, most pedig a Nemes-Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában tanítok művészi beszédet. Nagyon klassz a tanári gárda, végzősöket tanítok, jelenleg természetesen online. Hiányzik a tanterem, a nyüzsgés, hogy egymás közelében legyünk.

Ahogy említetted, most annyiból kedvezőbb a helyzet, hogy lehet próbálni, de tavasszal arra sem volt lehetőség. Hogy élted meg azt az időszakot?

Megijedtem és féltem. Tartottam arról, hogy mi lesz, úgy, hogy közben azt sem tudtuk, sőt szinte még most sem tudjuk, hogy mi lesz. Filmeket néztem, olvastam, volt bőven pótolni valóm és persze, ahogy szinte mindenki, én is nagytakarítottam. Többször volt, hogy beültem az autóba, elmentem egy erdőszélig és csak mentem, mentem, ez sokszor átsegített a holtpontokon.

Egy éve mutattátok be az Alíz! című darabot, amelyben egy 8 éves kislányt játszol. Mi volt az első reakciód, amikor megkaptad a szerepet?

Az, hogy Tengely Gábor (A darab rendezője – A szerk.) nem normális. De annyira bízott bennem, hogy emiatt tudtam jól megcsinálni. Az elején rettegtem a feladattól, de színészből vagyok, a kihívást is láttam benne. Nagyon nehéz volt, sokat köszönhetek két egyetemistának, Márfi Márknak és Fröhlich Kristófnak, több nehéz ponton segítettek átlendülni. Klassz, tehetséges pasik, friss szemmel dolgoznak és elmondták a véleményüket, hogy mikor, mire figyeljek kislányként. A fiam 35 éves, őt is mindig figyelem, hogy mit gondol a korosztálya, érdekel a véleménye, próbálok haladni a világgal.

Ha már a fiadat említetted, ejtsünk róla pár szót, hiszen ő sem került messze a színpad világától, rendszeresen fényképez a hazai színházaknak. (Dömölky Dániel – A szerk.) A színpad nem vonzotta soha?

Nem, egyáltalán nem. Gyerekkorától fogva folyamatosan rajzolt, a MOME-ra járt, építészként végzett. Nagyon határozott, több dologhoz van tehetsége, de a színészet soha még csak nem is érdekelte.

Milyen a kapcsolatotok?

Nagyon jó. Bármin könnyedén össze tudunk veszni, ha nem egyezik a véleményünk, de nagyon jó a humora, amivel kiváltja a vitát. Szigorú mama voltam, azt javasolta a gyerekorvos, hogy valakinek a családban fel kell ezt vállalni, de az apámtól is ezt láttam. Vagy ellene mész annak, amit tapasztaltál, vagy bevállalod. Az apám fontos példakép az életemben, így én lettem a szigorú, de nem esett nehezemre bizonyos határvonalak meghúzása. Dani biztonságot láthatott bennem, ha bármi gondja volt, mindig hozzám fordult.

Rengeteg filmes és színházi szerep van mögötted, számos színházban játszottál és több helyen játszol most is. Utólag visszatekintve, mit csinálnál másképp?

Nem vagyok alkalmas magamat menedzselni. Ez tanulható, de nekem sajnos kimaradt, pedig nagyon fontos dolog. Ma már más a világ, a mai fiatalok ezt tanulják, szinte rá is kényszerülnek erre. Utólag nézve, ebbe biztos, hogy több energiát fektetnék. Valóban, sok jó szerep megtalált, de szívesen filmeztem volna többet, ehhez az kellett volna, hogy jobban észrevegyenek, ebben nem voltam annyira jó.

A gátlásosság benned van még vagy már elmúlt az évek alatt?

Már kevésbé, de rengeteget dolgoztam rajta. Sok év kellett ahhoz, hogy meg tudjam szüntetni. A színpadon magabiztos vagyok, de a privát életembe nem mindig sikerül ezt átvinni. Az, hogy én mennyit gyötrődők emiatt, az csak az én dolgom. A lényeg az, hogy ebből a színpadon semmi ne látszódjon.

Milyen viszonyban vagy a koroddal?

Nem érzem és nem is tekintek magamra úgy, mint aki ennyi idős. Persze a tükörben már másképp látom magam, kritikusabb is vagyok, de energiával teli. Hiú vagyok, a mozgás mindig jelen volt és most is nagyon fontos az életemben, 50 évesen kezdtem el jógázni, heti kétszer–háromszor csinálom. Szerintem minden nőnek nehéz az öregedés, de abszolút jól vagyok a korommal.

Mire vágysz ebben az évben?

Legfőképp, hogy tűnjön el a vírus az életünkből, és utazni szeretnék. Ezentúl csak olyan dolgokat fogok csinálni, amik ínyemre vannak, nem szeretnék belemenni kényszerhelyzetekbe. Nem tudjuk mennyi van még hátra, amennyi van, azt azzal szeretném tölteni, ami örömet okoz.

Elégedett vagy az életeddel?

Igen. Az ember mindig agyal, hogy mit miért csinált így vagy úgy. Most elérkeztem oda, hogy ez van, ezeket csináltam, ezeknek örülök. Csupa jó dolog talált meg mostanában, sok gyönyörű szerep, nem lenne korrekt, ha panaszkodnék. Magamhoz is túl szigorú vagyok néha, remélem észre fogom venni, hogy ennyit és ne tovább.

Mire vagy a legbüszkébb?

A fiamra. Az, hogy anya lehetek, a legnagyobb öröm az életemben.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Fröhlich Kristóftól, hogy milyen volt a Rekviem egy álomért próbafolyamata utolsó éves egyetemistaként?

Kiemelt kép: Takács Kati az Alíz! című előadásban (fotó: Budaörsi Latinovits Színház)