Magába szippant az árnyékvilág – Megnéztük a Budapest Bábszínház új előadását

Októberben kettős premiert tartott a Budapest Bábszínház: alig három hete, hogy bemutatták a nagyszínpadon a Péntek úr csodálatos barátait, máris megérkezett a következő darab az Ország Lili Stúdióba. A tinédzserkor nehézségeiről szóló Nem félünk a sötétben az eddig színészként ismert Podlovics Laura írói és rendezői debütálása, egyben a színház fiatal alkotógárdájának kivételesen erős csapatmunkájának eredménye.

A Nem félünk a sötétben nemcsak a Budapest Bábszínház, hanem azon belül is az újonnan életre hívott Kísérleti Stúdió legújabb produkciója. (Hogy pontosan mit is jelent a Kísérleti Stúdió, arról az első előadásról, a Ponttól pontig.-ról írt ajánlónkban olvashattok bővebben.) Az új előadás koncepcióját Podlovics Laura – aki a diploma megszerzését követően, a tavalyi évadban szerződött a színházhoz – dolgozta ki, a darabot íróként és rendezőként is jegyzi. Egészen pontosan a szövegkönyv megalkotásában társául szegődött Gajda Anna, mentorként, később dramaturgként pedig Pass Andrea segítette az előadás létrejöttét.

A 14 éven felülieknek szóló darab főhőse a 16 éves Aida, aki a világtól teljesen elszigetelve éli az életét. Nem tud kapcsolódni sem az anyjához, aki a válás után kétségbeesetten próbál új párt találni magának, sem a nővéreihez, akik már elköltöztek otthonról, sem az osztálytársaihoz. Apja éppen Thaiföldön nyaral új családjával, igazi barátai nincsenek, kémiából bukásra áll, ráadásul még csak egyetlen egyszer csókolózott életében. Egyedüli vigaszt számára a magány jelent, az, amikor otthon, a szobája sötétjében feküdhet, fején a fülhallgatóval, amelyben az a szám szól, amit a titokzatos sapkás fiú énekel.

Aida egyre jobban elveszíti a kapcsolatát a világgal, egy idő után már sem ő, sem a néző nem tudja eldönteni, hogy mi a képzelet és mi a valóság. A lány minél közelebb kerül az álmaiban felbukkanó énekeshez, és alakul ki a fiú iránt az elérhetetlen szerelem érzete benne, úgy szakad ki Aida is a realitásból. Már nem érzi jól magát a körülötte lévő személyek társaságában, a fájdalom és a harag pedig csak növekszik benne, míg végül el nem érkezik számára a teljes sötétség, vagyis el kezdi foglalkoztatni az öngyilkosság gondolata.

Az előadás rengeteg olyan témát boncolgat, amely ismerős lehet akár a mai tinédzsereknek, akár azoknak, akik 5-10-15 éve jártak gimnáziumba. Az egyik oldalról a Nem félünk a sötétben nagyon is az Z-generációról és -generációnak szól, hiszen az ő nyelvükön, az ő szemszögükön keresztül ismerjük meg a történetet, ugyanakkor nem lehet ennyire erősen bekategorizálni a darabot. Mert vannak olyan univerzális helyzetek, amelyekkel mindannyian szemebesültünk fiatalkorunkban: emlékezzünk csak vissza, hányszor kívántunk a pokolba mindenkit mi is, és semmi másra nem vágytunk, csak hogy hagyjanak minket békén. A mostani előadás erőssége tehát ebben a kettőségben rejlik: éppen annyira szól a máról, a mai középiskolás korosztályról, mint általánosságban véve a felnőtté válás igen nehéz folyamatáról. Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy a darab kimondottan csak a 14-19 éveseket célozza meg, hiszen azon túl menően, hogy felnőttként mi magunk is felidézhetjük fiatalkorunk legszebb (vagy éppen legnehezebb) időszakait, kicsit közelebb kerülhetünk ahhoz a világhoz is, amelyet helyzetünknél fogva nem ismerhetünk annyira jól.

Erős téma, erős előadás – gondolhatnánk, és ez a gondolat meg is állja a helyét, ugyanakkor az alkotók érezhetően nem kívánták egy teljesen depresszív produkcióval sokkolni a nézőket, így a keményebb és elgondolkodtató mondanivaló mellett vidám pillanatok sorozatát is megkapjuk. Aidán és a sapkás fiún kívül ugyanis minden szereplő, aki feltűnik a történetben, erősen elnagyoltan kerül ábrázolásra, már-már önmaguk paródiájává válnak. Ezzel az alkotók nem elbagatelizálni akarják az ő egyéni problémáikat, hiszen azok mögött is meghúzódnak nagyon is emberi sorsok, de mivel őket Aida szemüvegén keresztül látjuk, a drámai hatás eléréséhez szükséges a megfelelő kontraszt. Sőt, igazából ez a karikatúraszerű ábrázolás segít hozzá minket is a könnyebb kapcsolódáshoz, mivel akár az anya, a testvér, a tanárok vagy osztálytársak, de még a buszsofőr is ismerős lehet számunkra, kiváltképp, ha még nevetni is tudunk az elnagyoltságon.

Aidát az egyetemi hallgató Erdős Lili kelti életre, aki tökéletes választás volt erre a szerepre. Az már első blikkre látszik, hogy fizimiskája pont olyan, amilyennek egy mai gimnazistát gondolna az ember, színészi tehetségének köszönhetően pedig el is tudja velünk hitetni, hogy egy magába forduló, összezavarodott tinédzser, aki keresi a helyét és a boldogságot az életben. Bartha Bendegúz formálja meg a sapkás srácot, akit beszélni egyáltalán nem hallunk (ennek okára később derül fény), valamint sokáig fel sem tűnik a színen teljes valójában, csak árnyként láthatjuk őt a háttérben kifeszített vetítővásznon. Az összes többi szereplőt Csarkó Bettina, Pájer Alma Virág, Márkus Sándor és Szolár Tibor kelti életre, akik mindannyian bizonyságot adnak kiváló humorérzékükről és színészi nagyságukról. Egy bábszínészt nehezen tudunk elképzelni bábok nélkül, itt most erre mégis sor kerül, ugyanis az előadásban az árny- és a maszkosjátékra helyeződik a hangsúly. Aidán és a sapkás fiún kívül minden szereplőt maszkkal az arcán láthatunk, ezzel is erősítve, hogy hozzájuk a főszereplő teljesen máshogy viszonyul. Ez meglehetősen nehezített pálya azonban egy színésznek, hiszen, ha az arca nagyrészét vagy teljes egészét maszk fedi, máris elveszíti az eszköztárából a mimikát és a szemmel való játékot, így marad a gesztikuláció és a hanggal való játék. Ezt a lécet azonban mind a négyüknek sikerül megugrania, kiváló módon helyt állnak minden szerepben, ráadásul a pár másodperces gyorsöltözésekből is mi, nézők csupán annyit láthatunk, hogy minden gond nélkül sikerült kivitelezni azokat.

Az előadás nagyban épít a vizualitásra is. A látványvilágáért Virág Vivien volt a felelős, aki egy meglehetősen egyszerű, de mégis komplett díszletet álmodott meg az előadáshoz. Ennél jóval beszédesebbek a maszkok és a jelmezek, amelyek egyszerre tudnak humorosak és félelmetesen groteszkek lenni. Aida belső világának leképződését a már említett vásznon láthatjuk, amely nemcsak az árnyjátéknak (konzulens: Lázár Helga), hanem különböző animációknak (Illés Haibo és Tóbiás Tamasa) is a terévé válik. Az egyedi hangzásvilágért Kun Bálint, a Carson Coma billentyűse volt a felelős, akinek ez volt az első színházi munkája alkalmazott zeneszerzőként, a koreográfia Kondákor Aisa Panka munkáját dicséri, a fénytervező pedig Szondi György volt.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Nem félünk a sötétben című előadásból (Fotó: Kovács Milán)