Már szerepeltek együtt filmvásznon A legsötétebb órában, a Winston Churchill történelmet befolyásoló döntésére fókuszáló 2017-es drámában, valamint A Manderley-ház asszonyának Netflixre is megérkező felújított változatában. Kristin Scott Thomas és Lily James, akikről szó van, színpadra legelőször közösen csupán tavaly ilyentájt állhattak, méghozzá Penelope Skinner kortárs szerző legújabb darabjában, a Lyonesse-ben, amely itthon A legenda háza címen fut, és szeptember 19-én volt a premierje az Orlai Produkciós Iroda első őszi bemutatójaként a Belvárosi Színházban. A Szabó Máté rendezésében megelevenedő történet helyszíne Cornwall, akárcsak Daphne Du Maurier előbb említett regényének, és a különféle a rejtelmek, meg lélektani játszmák egyformán részei mindkét cselekménynek, ahogyan az önbizalomhiányból fakadó bizonytalanság, és az érdekérvényesítő képesség hiánya is fontos dramaturgiai eleme a párhuzamba állított sztorik mindegyikének. A legenda háza azonban a thrillervonal helyett sokkal inkább filozófiai síkon hat a közönségre, ezért aki kedveli az olyan előadásokat, amelyek problémásnak ítélt társadalmi jelenségekről gondolatébresztő módon beszélnek, és hajlandó elengedni azt a gyakori alapvetést, hogy egy titkokkal teli kiindulóhelyzet csakis vegytiszta krimivé fejlődhet, az máris megtalálta a nemrégiben útjára indított színházi évadban az egyik leginkább neki való ínyencséget.
Jelenet A legenda háza című előadásból (Fotó: Kovács Milán)
A darabbéli Ellen egykor ünnepelt színésznő volt, ám három évtizede hirtelen eltűnt a rivaldafényből, és azóta is teljes elvonultságban éli mindennapjait egy tengerparti sziklán álló házban, ahol Kate, a fiatal filmes látogatja meg, hogy utánajárjon, miféle dolog váltotta ki belőle ezt az igen gyanús eredetű visszavonulást, és valósak-e egyáltalán azok a sérelmek, amik az egykor szebb napokat látott asszonyt mind a mai napig kínozzák. A történet középpontjában alapvetően egy metoo-helyzet áll, mégis számtalan egyéb érinteni érdemes problémakört szuszakolt bele az írónő a produkcióba, és nem lehet tudni, el kellett-e engednie még valamit, ami tovább színesítette volna a palettát, tekintettel arra, hogy eredetileg négy és félórás volt az általa elképzelt játékidő, amit aztán vállalható hosszúságúra redukált. Így esett meg, hogy a karrier és család közötti választás örök dilemmája, a kettő terület szinkronba hozásának reménye, a társkapcsolatokban megjelenő hierarchia indokolatlansága vagy létjogosultsága, a különböző generációk világnézeti különbségeinek anomáliája, a hatalommal történő visszaélés következménye, a társadalmi elvárások figyelmen kívül hagyásának bátorsága, illetve a befogadás és elengedés nagyvonalúsága mind-mind megjelent, és képletesen szólva széljegyzetet kapott A legenda házában. Mihez kezdhet valaki azzal a szituációval, hogy rosszul bánik vele az, aki egyébként köztiszteletben áll, s mi történik, hogyha a szenvedő fél egyszer csak visszakapja a saját hangját? Meghallják-e azt mások is, és ugyanabban látja-e meg egyáltalán a tragikumot az áldozat, a filmipar és a külvilág, gyötörhetnek-e továbbá két eltérő életkorú és személyiségű embert hasonló gyökerű problémák? Ellen és Kate ezeknek a kérdéseknek az útvesztőjében áll, és hogy kitalálnak-e belőle valaha, erre is választ ad végül az előadás. Kristin Scott Thomas Ellen szerepében már csak egyéni kisugárzásánál fogva is egy rebbenékeny színésznőkaraktert formál, Magyarországon ugyanezt a feladatot Hernádi Judit kapta meg, aki ezúttal is jól kamatoztatja öniróniától sem visszariadó, fanyar humorra hajlamos alkatát, ami mindannyiszor átsugárzik a szerepein, amennyiben szükség van rá. Mondani sem kell, hogy a Belvárosi Színházban bemutatott darabot újabb rétegekkel látja el ez a fajta művészi mentalitás, felerősítve egyúttal a produkció humorfaktorát. A legenda házának létezik azonban egy olyan szegmense is, melyben a sztori a Sunset Boulevard című filmdráma bizonyos elemeivel rezonál: ott egy egykori némafilm-csillag újbóli reflektorfénybe kerülésének vágya mutatkozik meg a kétségbeesett akarásnak talaján, és Penelope Skinner színdarabja is tartalmaz olyan részeket, melyek megtekintése közben a közönség nagy része bizonyosan erre az 1950-ben készült mozira, esetleg az abból született későbbi musicalre asszociál. Ezen a ponton pedig elismerés illeti Hernádi Judit játékát, aki azt a sérülékenységet is képes megmutatni az előadás során, ami az általa életre keltett figurának nagyon sokszor sajátja, és része a Hernádi-féle művészi eszköztárnak is, elég ritkán van azonban igény rá, hogy ennyire élénken megrajzolva jelenítse meg ezt a tulajdonságot a színpadi ténykedése folyamán.
Jelenet A legenda háza című előadásból (Fotó: Kovács Milán)
Bár ellenkező vélemények is akadtak, Kristin Scott Thomas alakítását többször dicsérték akár a Kate-et megformáló Lily James játékának ellenében is a külföldi verzió kritikusai. Ennek fényében szerencsés hogy a magyarországi Kate, azaz László Lili a szomszédlány-típusú karaktereket és a szélsőséges figurákat mindig egyforma biztonsággal hozza, ez a skill pedig A legenda házában is megkönnyíti számára hitelessé tenni a megannyi színpadi interakciót. Schruff Milán, aki a férjét játssza, azt a különleges képességét használja az Orlai Produkciós Iroda legújabb projektjében, hogy indulatokat kifejezve is végtelenül természetes a játékmódja. Járó Zsuzsa a hajdan sikeres színésznő szomszédjaként visszafogottan formálja meg a szerepét, ügyelve arra, hogy sem Hernádi Judit játékát, sem pedig László Liliét el ne nyomja, mégsem tűnik színtelennek az alakítása, mert azokon a pontokon, ahol az indokolt, felerősít mindent, amivel saját magát helyzetbe tudja hozni. Sue, a filmstúdió-vezető szerepében Ullmann Mónika a forgatókönyv alapján a női felsővezető prototípusa, aki humánusnak mutatkozik ugyan, de valójában a racionalizmus képviselőjének számít a produkcióban. Mivel pályája során gyakorta játszott lágyabb karaktereket, érdekes nyomon követni, miként találja meg szerepének leglényegét a színésznő egy ilyen jellegű kihívásban. Kristin Scott Thomasék saját változatának a cornwalli lakásbelsőt ábrázoló színpadképét látva feltűnhet a magyar verzió díszleteinek beszédesebb mivolta (Khell Csörsz munkája), amely atmoszférateremtési szempontból is kitűnőre vizsgázott: a maga kavalkádszerű, eklektikus forgatagával ugyanis a főhősnőt körüllengő misztikumot, illetve a konvenciók elengedését, az önmegvalósítás lehetőségét egyszerre szimbolizálja. Szakács Györgyi jelmezei pedig alkalmazkodnak ehhez az elgondoláshoz, valamennyi szereplő ruházata megmutat valamit az általuk képviselt világból.
A legenda háza helyenként megdolgoztatja a nézőt, mivel a közönségnek magának kell következtetésekre jutnia például a végső tanulság levonásának vonatkozásában, Szabó Máté rendező az előadás egyik előnyét azonban éppen abban látja, hogy az híján van a hasonló sztorik tálalására jellemző didaktikusságnak.
Kiemelt kép: Jelenet A legenda háza című előadásból (Fotó: Kovács Milán)
