Ma lenne 62 éves a zenés színház egyik legmeghatározóbb alkotója: Jonathan Larson

A feltörekvő művész, akinek legnagyobb félelme, hogy egy bizonyos életkor után musicaleket író pincér helyett csak egy pincérré válik, akinek van egy hobbija. A bohém fiú, aki versenyt futott az idővel, akit minden New York-i producer visszautasított. A zeneszerző, aki a létezés legnehezebb kérdéseire kereste a választ a műveiben. A zseni, aki egy nemzedéket változtatott meg a musicaljével. A zenés színház jövője. Ma lenne 62 éves a fiatalon tragikus módon elhunyt Jonathan Larson, akinek olyan musicaleket köszönhetünk, mint a tick, tick…BOOM! és a Rent.

tick, tick…BOOM!

2021 fontos év volt a zenés színház számára. Habár a koronavírus csendbe burkolta a Broadway színházait több mint egy éven át, ez a leállás arra kényszerítette az alkotókat, hogy egy másik műfajon keresztül kapcsolódjanak a közönséghez. A tavalyi éppen ezért a musicalfilmek éve volt. Olyan fontos Broadway darabok kerülhettek a nagyvászonra, mint az In The Heights, a Dear Evan Hansen, az Everybody’s Talking About Jamie, a West Side Story és a tick, tick…BOOM!. Talán ez utóbbira volt a legnagyobb szükség, hiszen a félig életrajzi musical egy méltó emléket állít Jonathan Larsonnak, és a filmen keresztül igazán megismerhetjük ennek a zseniális alkotónak a módszereit, lelki világát és a korszakot, amely írásra késztette. Megtudhatjuk, mit jelent művésznek lenni, vágyni arra, hogy maradandót alkossunk, és mit jelent versenyt futni az erre megadott idővel, amely a művész előre beláthatatlan élettartama. Larsont a legtöbben már csak a Rent című rockmusicalje miatt ismerik, az előtte íródott rock-monodrámája, a tick, tick…BOOM! kevesebb emberhez jutott el. Szerencsére a mai zenés színház legmeghatározóbb alakja, Lin-Manuel Miranda nem csak ismerte és látta, de játszott is ebben az előadásban, és 2021-ben az ő rendezésében elkészülhetett az azonos című film is. Miranda ezzel biztosította, hogy a Rent mellett ez a musical is eljut a közönséghez a lehető legjobb formában. A kör bezárult: Larson művei írásra inspirálták Mirandát, aki pedig ennek köszönhetően be tudta teljesíteni a bohém zeneszerző életművét.

A tick, tick…BOOM! egyike a legjobb musicalfilmnek. Ez elsősorban a zenének és a sztorinak köszönhető, de a film igazi zsenialitása a rejtett utalásokban és életrajzi pontosságokban rejlik. Ebben az összetett műben tulajdonképpen egy egész Broadway generáció állít emléket és hajol meg Jonathan Larson munkássága előtt, amelynek hatására váltak maguk is művészekké. Larson mentora, Stephen Sondheim is megjelenik a filmben, rajta kívül olyan meghatározó Broadway színészek bukkannak fel az egyes jelenetekben, mint Bernadette Peters, Lin-Manuel Miranda, Robin de Jesús, Vanessa Hudgens, Adam Pascal, Daphne-Rubin Vega, Wilson Jermaine Heredia, Renee Elise Goldsberry, Christopher Jackson, Phillipa Soo vagy Chita Rivera. Sőt, olyan személyek is szerepet kaptak a filmben, akik részesei voltak Larson életének, illetve olyan híres musicalalkotók, mint Alex Lacamoire, Stephen Schwartz vagy Tom Kitt.

A cameók mellett a tick, tick…BOOM! zsenialitása abban is felfedezhető, hogy pontos emléket állít Jonathan Larson magánéletének is. Az emberek és a környezet, amik körül veszik, a lehető legpontosabban vannak ábrázolva a filmben. Larson szerény albérlete, könyvei, bútorai, baráti köre és annak anekdotái mind-mind szerepet kapnak a filmben.

Mindezek mellett Andrew Garfield alakítása is kiemelkedő, és külön dicséretet érdemel, hogy a színész ennek a szerepnek a kedvéért tanult meg énekelni és zongorázni. Garfield Jonathan Larsonja tökéletesen idézi meg a fiatalon elhunyt zeneszerzőt. Nem hiába érdemelte ki a színész a Golden Globe-díjat a tick, tick…BOOM!-ért.

A zenés színház jövője: Jonathan Larson

Habár Jonathan Larson összesen két befejezett művet hagyott hátra, mégis az amerikai zenés színház egyik legmeghatározóbb alakjává vált, aki a mai Broadway generációt inspirálta alkotásra. Hatására a musicalek hangzásvilága és témaválasztása megváltozott, a műfaj egy modern formát öltött. Az, hogy Larson populáris zenei hangzást állított a színpadra, egyes kortársait valóban megbotránkoztatta. De, ahogy Stephen Sondheim Sunday in the Park with George című darabjából már megtanulhattuk, egy új művészeti stílus nem mindig találja meg a helyét a saját korszakában. A fiatal Larson felismerte azt, hogy a zenés színház egyre inkább kezd lemaradni. Elkezdődött a „pop-forradalom”, és az akkor népszerű zenei műfajok átkerültek a tévébe és a rádióba, a musical közönsége pedig elöregedett. A színház és a zene között keletkezett egy szakadék. Az azonban hamar feltűnhet, hogy a Rent nem a hagyományos musicalszabályokat (ha vannak ilyenek) követi. Rock zenét nem lehet színpadra állítani, mégis ennek ellentmondva Larson ezzel próbálkozott, hiszen az ő hite szerint a zenés színház mindig is a populáris zene színtere volt. Ennek megfelelően a Rent bemutatása és népszerűvé válása egy hidat képzett a popkultúra és a musicalek között, a színház a fiatal közönséget is megszólította, és ami még fontosabb a fiatal alkotókat is.

Larson nem csak a hangzásvilággal próbálta meg bevonzani a fiatal generációt a zenés színházba. A Rent olyan karakterek életét dolgozza fel, akikkel a hétköznapi emberek azonosulhattak. A musical témája Larson szerint nem egy megfoghatatlan zenei eposz elérhetetlen világokról és tökéletes hősökről. Larson arról írt, amit maga körül látott: a feltörekvő és nélkülöző művészcsoportokról; a barátairól, akik a kor betegségében, az AIDS-ben szenvedtek és fiatalon meghaltak; a bohém életstílusról; a szerelemről a halál árnyákéban. Ennek a szellemiségnek megfelelően pedig a Rent producerei bevezettek egy olyan módszert, amely mára már hagyománnyá vált a Broadway színházak között. Ahhoz, hogy bevonzzák a célközönséget, a produkciónak el kellett adnia olyan jegyeket is, amelyeknek az ára elérhető volt a nélkülöző művészek számára is. A Broadway Lottery rendszernek köszönhetően a rajongóknak volt lehetősége olcsóbb jegyeket is nyerni az előadásra. Ez a taktika segített a Rentnek kapcsolódni a közönséghez, és többek között a musical ennek is köszönheti a kirobbanó népszerűségét a Broadway-rajongók körében.

Egy terebélyes fának azonban szüksége van stabil gyökerekre is. Jonathan Larson két műve, habár úttörő, mégsem hagyják teljesen hátra a zenés színházi hagyományokat. Olyan alapműveket idéznek meg, mint a West Side Story, a Sunday in the Park with George és természetesen arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Rent tulajdonképpen a Bohémélet című Puccini opera újragondolása. Ezt a művet Larson meg is idézi a dalszövegekben. A modernizálások mellett legalább annyira fontos a hagyományos zenei műfajok megidézése, az új és a régi harmóniája.

Jonathan Larson dalai és szövegei egyértelműen magával ragadóak minden társadalmi csoport számára, hiszen olyan kérdéseket boncolnak, amelyek mindenkit foglalkoztatnak hovatartozástól függetlenül. A Rent és a tick, tick…BOOM! legtöbb betétdala úgy működik, mint egy szonett. Nincs erőltetett mondanivalójuk, nem akarják kioktatni a közönségüket, nem feltétlenül tudják a megoldást a felvetett problémákra. A dalok megfogalmaznak egy nehéz kérdést, mint tételmondatot: „Hogy lehet mérni egy évet?” „Elveszítem-e a méltóságom?” „Felébredek-e holnap a rémálomból?” „Félelem vagy szerelem?” „Mi kell ahhoz, hogy felébredjen egy generáció?” Ezekre a kérdésekre pedig Larsonnak természetesen nincs válasza, de nem is az a célja, hogy választ adjon. A dalszövegek csupán elgondolkodnak ezeken a felvetéseken, és erre bátorítják a közönséget is. Hiszen ezek az általános, nehéz kérdések mindenkire vonatkoznak.

Jonathan Larson életműve sajnos méltatlanul rövid, hiszen a zeneszerző 36 évesen, a Rent előbemutatójának a reggelén tragikus módon elhunyt. Azonban Larson tulajdonképpen egy művel képes volt forradalmasítani a zenés színházat. Habár sosem élte meg a musicalének a sikerét, mégis három poszthumusz Tony-díjjal és egy Pulitzer-díjjal jutalmazták. De a legnagyobb öröksége egyértelműen az inspiráció, amelyet hátrahagyott a zenés színház új generációjának.

Kiemelt kép: Jonathan Larson (Fotó: American Theater)