Lélekbe mélyedő piszkavas… – Kritika a Leenane szépéről (Miskolci Nemzeti Színház)

Önmagukba zárt, meg nem értett életek küzdelme – a nem is biztos, hogy létező – valamiféle “jobb” irányába. Vagy legalábbis a rosszabb elkerülésének érdekében. Anya és lánya küzdenek a keserűségtől mérgezett környezetben egymással és belül saját magukkal – a probléma pedig jórészt abban áll, hogy nem tudják e kettőt megkülönböztetni egymástól. És talán a gyűlöleten kívül másuk nem is maradt… – Juga Péter írása

A kortárs dráma és a modern ír színház mára meghatározóvá vált alakja 26 évesen fejezte be első darabját, amely hamar két új drámával bővült a “Leenane – trilógiává”: Leenane szépe (1996); A koponya (1997); Vaknyugat (1997). Leenane (írül An Lionán) egy létező kistelepülés Írország nyugati partjainál, Észak-Connemarában, Galway megyében. Különösen szép helyen, ugyanis átellenben a Killary Habour fekszik, az ország egyetlen igazi fjordja. (Bár volt polémia arról, hogy a különböző “öböltípusok” közül milyen csoportba tartozik, végül a tudományos álláspont igazolta, de a helyiek persze akkor sem engedtek volna a fjordjukból, ha mást mondanak a kutatók – legalábbis a drámából kiindulva…)

Jellemző húzás a szerző részéről, hogy egy különleges tájba helyezi ezt a saját szürkeségébe fásult közösséget, akik egyenesen utálják a saját (természeti) környezetüket (és egymást). A napsütötte sziklaszirtek, zöld borította lankák, a végtelen víztükör és a ködös-esős, háborgó tengertől hangos vidék kettősségéből már csak az utóbbit képesek meglátni. Ugyanakkor McDonagh – lévén, hogy  londoni születésű – csupán nyarakat töltött Írországban, tehát behatóan tanulmányozhatta ugyan a megelevenített “szociokörnyezetet”, de mégsem természetszerű otthonaként volt jelen az életében. A drámán kívül még A rét (The Field, 1990) c. filmből lehet ismerős a vidék, ugyanis a település környzetében forgott, illetve be is gyűjtött egy-két jelölést (Oscar, Golden Globe) Jim Sheridan rendezése.

A Leenane szépe ősbemutatójára 1996-ban, Galway város színházában (Druid Theater) került sor, tehát hazai pályán debütált a dráma. A magyar fordítás pedig egy éven belül elkészült Upor László keze nyomán, elsőként a Vígszínház deszkáin láthatta a közönség. Később, 2004-ben pedig érdekes módon a budapesti Örkény Színház egy másik címmel (Piszkavas) tűzte műsorra. (Aki ismeri a darabot, tudhatja miért…) Azóta pedig folyamatosan előfordul a hazai színpadokon, a szerző más műveinek társaságában.

Egy kis, mikroközösség élete általában kiváló alapanyag az irodalom számára. Látványosan, érzékletesen megrajzolható karakterekkel, bizarr történetekkel – és mindezt tulajdonképpen ki sem kell nagyon találnia a tollforgatóknak, hiszen eleven valójukban mutatják meg magukat, sajátos kis világukban. Jellemző ezekre az önállóan működő “ökoszisztémákra” a  kisszerűség, a belterjesség és a közöny. Érzékletesen képezik le egy-egy kor társadalmának anomáliáit, illetve az állandó, emberi mivoltunkból adódó kérdések is jól felismerhetően rajzolódnak ki.  Ha felidézzük Egressy Zoltán: Portugál című darabját, vagy Székely Csaba: Bányavirágját, egészen hasonló szituácókkal találkozunk. Alapjában véve McDonagh szereplői áthelyezhetőek (akár az észak-magyar Tiszavidéken is lehetnénk), ugyanakkor azok a bizonyos részletek, nüanszok mégis eredetivé teszik a darabot, amely a szerző egyedi írói világából és  – a bajosan körvonalazható, de meghatározó – “írségből” adódnak.

Maureen Folan (Prohászka Fanni) egy kis, hegyvidéki községben él idős édesanyjával, Maggel (Máhr Ági). A házuk nappalis konyhája egy régi parasztház belsőjét idézi. A berendezés átlagosan szegényes,  inkább színtelen és hangulattalan, de szagtalan semmiképp sem – amelyet hamarosan meg is magyarázok. A hetvenes éveiben járó mama és a korai negyvenes lánya közötti viszony meglehetősen terhelt. Mindjárt a darab eleji, első hevesebb szóváltásukból kirajzolódik az egykor szebb jövő elé néző, vidéki életre kényszerült, idős anyjához láncolt, sorsának alakulásába nagyrészt beletörődő Maureen frusztrációkkal teli világa.… Anya és lánya verbálisan-fizikálisan gyötrik egymást, amikor és ahogy csak tudják, ellenszenvnél jóval mélyebb, ami kettejük között húzódik.

A modern kor társadalmi berendezkedése, életritmusa, világlátása hozta magával a magukra hagyott idős emberek jelenségét, illetve a jelenség tömegességét. Akik már nem kellenek senkinek, félelem és elhagyatottság érzése nyomasztja őket. Mag számára Maureen függőségben tartása, lelki zsarolása jelenti az egyetlen kiutat. Lánya végkövetkeztetése pedig az, hogy a kialakult szituációról csakis Mag tehet, aki őt egyszerűen kihasználja korára és romló állapotára hivatkozva. Ugyanakkor a segítségre való rászorulás igazolása a mama részéről olyan, mint amikor a füvön vonyítva hempergő focista igyekszik elhitetni a bíróval, hogy egyenesen az életére törtek az imént, majd a visszajátszás során világosan látszik, hogy még csak kontakt sem történt, esetleg a szellő…

Mag napirendje három dolog körül forog: tea, kása és vitalin. Elvárja, hogy ezekkel ki legyen szolgálva, kivéve az utóbbit, amely egy étrendkiegészítő por kifejezetten idősek számára. Lánya erőlteti, Mag tudja, hogy fontos meginnia és mégis kötekszik.  Pedig mindeközben a mama képes ám ellátni saját magát, oda tud sétálni a konyhapulthoz, nincs fizikailag korlátozva. Így Maureen egyértelműen nem emiatt kényszerül maradásra. Ez a “kiszolgálósdi” csupán a felszín. Pótcselekvés,  álkonfliktus a valós problémák elnyomására.

Muszáj kitérnem egy nem elhanyagolható részletre. McDonagh egy 40-es évei elején járó, “plain” (egyszerű, nem különösebben szép) és “slim” (karcsú, vékony) jelzőkkel illetett egykori szépségként jellemzi Maureen Folan-t. Némileg meglepett tehát, hogy egy különösen vonzó, dekoratív, jelenkori szépségkirálynőnek jócskán beillő hölgy jelenik meg ebben a szerepben, Prohászka Fanni személyében. Azért gondolom ezt tárgyalható részletnek, mert egy önmagával is harcot vívó nőről van szó, akinek önbizalomhiánya, saját maga megítélésében való bizonytalansága, jelen esetben, számomra kevésbé volt kontextusba helyezhető. Egy öregedéssel szembenézni kénytelen, éppen változó korba lépő nő által sugárzott üzenetek, keltett érzelmi hatások máshogy csapódnak le, és a különböző magyarázati lehetőségek is más síkon nyerhetnek értelmet. Leegyszerűsítve a kérdést: nem lettem meggyőzve arról, hogy a “miskolci Maureen” nem kell senkinek és eliramlott mellette az élet – isten bocsássa meg hosszú okfejtésemet. Ugyanakkor színházélmény szempontjából mindez kevésbé meghatározó, mert a színészi játék, a megteremtett atmoszféra nem hagyja kétségek között az embert. Máhr Ági és Prohászka Fanni összhangja, együttes játéka átütő és magával ragadó.

A “két lábon járó közöny” Ray Dooley (Farkas Sándor) – szintén a falu lakója – aki látszólag semmittevéssel van rendkívül elfoglalva. Ausztrál sorozatokat bámul (addig sem az ír vidélet kell látnia), néha álmodozik, de az emberek hidegen hagyják. Egyedül talán testvére, Pato, üzeneteinek kézbesítése iránt érzett felelőssége teszi őt felnőtt karakterré. És ő az a figura, aki nem áthelyezhető (más közegbe, drámába), mert “annyira ír, annyira McDonagh”. Ezt a figurát Farkas Sándor eltalálta. A semmittevő türelmetlenségét, esetlen érzéketlenségét és heves vérmérsékletét türelmesen képes adagolni, elkerüli az indokolatlan túlzásokat, nem lesz egyszerre sok belőle.

Maureen reményei még enyhén pislákolnak egy jobb és teljes élet iránt. Ezt lobbantja fel Ray bátyja, Pato Dooley (Bodoky Márk), aki az Írországba látogató amerikai nagybácsit jön haza búcsúztatni Angliából. Talán az utolsó kiugrási lehetőség megtestesítője. A tét tehát a lány számára az életének megváltoztatása, kiteljesítése, anyja szempontjából pedig a magára maradás, az “otthonba kerülés” megelőzése. Számomra az egyik csúcsejelent, amikor a búcsúbulit követő reggel Mag és Pato összetalálkoznak a konyhában. A helyzetkomikummal induló jelent egyre kellemetlenebb lesz Maureen megjelenésével, aki fehérneműben szaladgálva provokálja konzervatív anyját, végletekig fokozva a szituációt. A két nő egymáshoz vágott sérelmei okán kiderül a Maureen “kikészítésének” érdekében Mag által konyhai mosogatóba locsolt vizelet – ami az ott teázó Pato számára igen bizarr szituációt teremt, nekünk meg nevetnivaló – és a mama “visszavágása” nyomán kiderül az angliai intézet, ahol Maureen tartózkodott egy ideig mentális bajai kezelésére (idegösszeomlásként írják le egészen pontosan.)

A megelőző csodálatos estéből – amelyet Maureen és Pato együtt töltöttek –  az általános és női önbizalom kudarca válik, a jövőkép elvesztése, “Leenane szépe” teljesen magába zárkózik. Pato Dooley – testvére által kézbesített –  későbbi üzenetei pedig galacsinná gyűrve a kályhában landolnak. Elégnek, elporladnak Mag keze nyomán. A piszkavas pedig végig ott van a (reményt elemésztő) kályha mellett. Ray többször is megvenné Folanéktől, de nem adják neki, így “Csehov puskája” kellően fókuszba kerül…

Nevezhetjük akár rosszindulatnak is Mag védekező mechanizmusát, hiszen lánya szempontjából az is. Ennek a rosszindulatnak a gyökere pedig egymás meg nem értése, illetve a probléma fel nem ismeréséből adódó frusztrációk. A berögzült félelmek és meggyőződések, amelyek mögé rejtőzik a két szereplő és képtelenek kilátni mögülük. Mag vajon tisztában van-e azzal, mit vesz el a lányától? Nevezhetjük akár kegyetlenségnek is Maureen – édesanyja kárára – forró olajjal végzett tevékenységét, mert az is. (Jogos bosszú vagy sem, akkor is.) De vajon Maureen érti-e anyját, tudja-e mit jelent egyedül maradni?  És talán a legfőbb kérdés az, hogy képesek-e még egyáltalán a megértésre? Jelentékeny kérdés továbbá, hogy Pato valóban szereti-e a lányt és nem csak az az egy este kellett volna-e neki (ami egyébként “nem is sikerült”). Ezt nem igazán hagyják számunkra eldönteni sem a darab, sem a szereplők. Az egy estés verzióra enged következtetni Maureen képzelgése a helyi vasútállomásnál történt találkozásról, amely nem mellesleg a valóságtól való, már-már teljes elszakadását is jelzi. Az utolsónak vélt esély elúszása, a mentális diszfunkció, a lelki-idegi összeomlás egyenes utat rajzolnak a piszkavasig.

Nem maradt más anya és lánya számára, csak az egymás iránti gyűlöletük. Elnyelte őket a reménytelenség, a szürke posvány, aminek a gyomrában emésztődnek. A hugyfertőzéssel küzdő Mag következetesen konyhai mosogatóba locsolt vizelete megadja az életük folyásának alaphangulatát, fenntarthatatlan működését. És ez a kellemetlen szag, ez az egész kellemetlen valami csak Mag-gel együtt tud végül távozni. Az eredeti szöveg szerint Mag (piszkavassal meglékelt) koponyájából egy darabka a földre pottyan (illetve egy bőrdarabon csüng), amikor kiesik a hintaszékből, arccal előre. A fekete humor szélsőséges példája ez, bár maga a humor feketesége is már szélsőérték, de végtére is fokozni mindig lehet. Elképzelhető, hogy túl durvának ítélte Keszég László rendező, habár egy évaddal ezelőtt – az ugyancsak ír –  A nyugat császászra (John Millington Synge, 1907) jó részében Harsányi Attila ásóval megskalpolt koponyájából kitüremkedő agytekervényeit figyelhettük meg alaposan itt Miskolcon. Persze nem mintha okvetlenül vágynék efféle látványra…

McDonagh erőszakábrázolását nem mellesleg “új brutalizmusként” jellemezték feltűnésekor a kritikusok, amely találó megfogalmazás. A Hóhérokban (amely ugyancsak volt már a Miskolci Nemzeti műsorán) például a kocsmában próbáltak felkötni egy embert, akinek fulladozó  haláltusáját élvezhettük közvetlen közelről. De aki a filmes oldaláról ismeri a rendezőt (valószínűleg a legtöbben így vannak ezzel), akkor nem igazán van mind meglepődnie: In Bruges (2008) – toronyból kizuhanás és szétloccsanás a kövezeten, The Banshees of Inisherin (2022) – ujjak egyesével való levágása, amikbe belekóstolva megfullad egy szamár… Így sűrítve persze több, mint sok… ugyanakkor ez McDonagh eszköztárának a része.

A darab végén, a hintaszékben (anyja helyén) ugyanúgy ringatózó Maureen maga a reményvesztettség. A piszkavas alternatívája valószínűleg Pato Dooley lehetett volna, egy utolsó kiugrási lehetőség Maureen számára. Vagy csak annak látszott, de sosem volt rá valódi esély, illetve talán nem is anyja volt ennek legfőbb akadálya, hanem önmaga – és ennek felismerése a legfájdalmasabb.

Juga Péter írása