Lehetőség a felszabadulásra – Kritika a Premier Bully című előadásról

Kicsit félve ültem be a Premier Bully című darabra, hiszen bármennyire szerethető volt az Apertúra társulatának két korábbi, szintén a „színház a színházban” kedvelt motívumára épülő darabja, a Rebellisek és a Hidegpont, joggal merülhet fel a kérdés: két ilyen sokrétű, a mai magyar színházi világra is reflektáló, traumafeldolgozó előadás után vajon érdekes lehet-e ismét a metaszínházi keret. Az ezzel kapcsolatos enyhe szorongás aztán az első percben el is tűnt: egy vidéki színház premier előadásának legvégét látjuk, az ügyelő vezényszavaira zajló tapsrend finom paródiájával hangolódunk rá a következő eseményekre. A színházi alkotói folyamat záró aktusának ez a demisztifikálása nemcsak az alaphangot adja meg, de akár inverz ars poétikának is tekinthető: elhatárolódásnak a színház üzemszerű működésétől, annak irányítási- és munkaszervezési mintáitól. A színházigazgató (Benkó Bence) beszéde egyszerre mutatja meg a törésvonalakat a színház életében és az ennek elleplezésére irányuló szándékot.

A demisztifikálás azután mindkét idősíkon folytatódik – az események ugyanis egészen különleges és a befogadói kapacitásokat megdolgoztató időszerkezetben bomlanak ki. A premiert követő buli jeleneteit időrendben, a próbafolyamat egyes képeit pedig ezek közé beékelődve, az időben visszafelé haladva látjuk. Ez a megoldás végig fenntartott (és a filmes feszültségkeltés erőteljes effektusaihoz szokott nézőt is felcsigázó) feszességget ad az előadásnak, és abban is segít, hogy ne csak az egyszerű ok-okozati összefüggéseket láthassunk meg a jóval korábban történt felkavaró abúzus lassan kibontakozó történetéből. A premier buli jeleneteiben megismert szereplők, akik között olyan klasszikus színházi karakterek is megjelennek, mint a bonviván, a primadonna vagy a naiva, az előzmény jelenetekben kapnak saját személyiséget és saját történetet. A nyitó jeleneteket nézve még fenntartható az illúzió, hogy az előadás a színház zárt világáról beszél, s a néző a kívülálló biztonságával, akár némi voyeuri izgalommal szemlélheti mindezt, az előzménytörténet valamely pontján azonban kíméletlenül szembe kell néznünk a ténnyel, hogy valójában az egymás ellen elkövetett visszaéléseinkről beszél, kortól vagy helyszíntől függetlenül. A mindenkori abuzív, önerőből változásra képtelen rendszerekről és az ellenállás lehetőségeiről vagy lehetetlenségéről eme rendszereken belül.

A darab talán legnagyobb erénye, hogy az összetett időbeli és szerkezeti felépítés a maga bonyolult teljességében képes megmutatni egy statikus, a saját rossz gyakorlataira soha nem reflektáló intézményredszer merev, hierarcikus viszonyrendszerének agresszivitását és a benne mozgók kiszolgáltatottságát éppúgy, mint az észlelésnek, az áldozatok megszólalásának vagy a másokért történő felszólalásnak a nehézségeit. A rendezés és a színészi játék legnagyobb erénye pedig, hogy az alkotók mindezt szájbarágás nélkül teszik: a fontos mozdulatok, szavak vagy csöndek nem kapnak túlzó hangsúlyokat, jelentőségük mégis egyértelmű. Az összefüggések felismerése és a jelenségek azonosítása a nézői intellektus munkája marad, de ezt az erőfeszítést a kiváló színészi játék vezeti. Amikor például Herczegdombi László (Borsányi Dániel), a társulat meghívott sztár színésze felszabadult szónoklata hevében bizalmaskodó mozdulattal férfi színésztársa csípőjére teszi a kezét, az megütköző meglepődéssel fogadja a mozdulatot, mintegy jelezve annak határátlépő jellegét. Amikor viszont Heczegdombi ugyanilyen kéretlen bizalmaskodással öleli át a fiatal színinövendék, Csilla  (Antóci Dorottya) vállát, neki csak az arcán tükröződik a zavar és a kelletlenség, de nem tesz, mert az adott helyzetben nem tehet jelzést az elhatárolódásra. A bemutató utáni koccintáskor a szíszészhallgatónak, Andrisnak (Urbán Richárd) máris kijár a tiszteletteljes „művész úr” megszólítás, míg osztálytársnőjét ehhez képest ismét csak bizalmaskodva, egyszerűen „Csilla”-ként köszöntik. Abban a jelenetben, ahol Andris és Csilla a vágyva vágyott leszerződés lehetőségeiről beszélgetnek, a fiú meggyőződéssel, valószínűleg jó szándékúan és a dolog mélyen sértő voltát egyáltalán nem érzékelve szólítja fel Csillát, hogy fesse ki magát, legyen nőiesebb, minden reflexió nélkül szexualizálva a lányt, akihez pedig érezhetően erősen vonzódik. A rendszer visszásságai azonban semmiképpen nem egyszerűsíthetők le a férfi fölérendeltség – női alárendeltség szembeállításának sémájára. Az előadás talán legfelkavaróbb jelenetében a sztárszínész, Herczegdombi a premier előtti feszültséget levezetendő a színházért élő, a munkakörén túl is felelősségteljes és figyelmes ügyelőt (Formán Bálint) alázza porig egyszerűen azért, mert az adott hierarchikus viszonyok megengedik ezt a rangsorban alacsonyabban állókkal szemben. A hierarchiát pedig a hatalmi viszonyok és egyéni ügyeskedések mellett a gazdasági érdek is alakítja: a vezető színész nem nélkülözhető, hiszen nézőket hoz, a háttérben dolgozó ügyelő viszont pótolható.

Ilyen és ehhez hasonló jelzések és jelenetek rajzolják meg azt a közeget, amiben észrevétlen, kimondatlan és kimondhatatlan marad a társulat színésznője, Csillag Vera (Barna Lilla) ellen elkövetett abúzus, amely éppen a rejtettsége miatt traumatizálja újra meg újra Verát, miközben a környezete egyre nagyobb értetlenséggel figyeli a viselkedését. Szenvedése az előzmény jelenetekben a leggyötrőbb: ahogy haladunk visszafelé az időben, úgy válik egyre intenzívebbé, míg a jelenben a premier napja el nem hozza a továbblépéshez és a gyógyuláshoz szükséges döntés bátorságát. Párja, a bemutatott darab írója, László János Péter (Bán Bálint), aki maga is a társulat színésze, egyáltalán nem érti, mi történt és mi történik  Verával, ahogy azt sem, hogy miért szakított vele a lány. És nem csak azért, mert Vera nem tud beszélni a vele történtekről. Az előadás egyik legszívszorítóbb pillanata, amikor Virág Annamária (Meyer Lili), a próbákat folytatni képtelen Vera helyére érkező elismert színésznő szembesíti Janipetit a darabja és a szerelmi életében történtek egy másik, a férfi számára lesújtó olvasatával. Bán Bálint ezen a ponton a nézőtérnek háttal ül, de így is képes szívbemarkolóan megjeleníteni a meghökkent zavarodottságot. Nem lehet nem sajnálni őt, hiszen a rendszer működése, amiben él, dolgozik és lélegzik, a reflexió ellehetetlenítésére épül: a hierarchikus elnyomás mellett az ennek ellenálló érzékenység szükségszerű és folytonos tompítására, a kompromisszumokra, az önvédelmi mechanizmusokat is károsító  félrenézésekre. Jól látható ez a folyamat a színészhallgató Csilla esetében, aki a próbák elején még visszafogott zavarral tekint a számára kényelmetlen bizalmas gesztusokra, a premier buli felszabadultságában viszont már kifejezett kacérsággal fordul a hierarciában felette álló idősebb színésztársa felé, a vele egykorú Andris rovására. Ahogy Andris személyiségének integritását is a szemünk előtt bontja meg a közeg, amibe oly hevesen vágyik beilleszkedni.

Virág Annamária karaktere az egyetlen, aki ki tud lépni a szereplőkre merevedett, betegítő szokásrendből és tapintatos, de következetes odafordulással, figyelmes érzékenyéggel lép közel a szenvedő Verához, aki pedig a klasszikus hierarchiában vetélytársa kellene, hogy legyen. Ahogy ő az egyetlen, aki képes határozottan határokat szabni, elhárítani a nem kívánatos gesztusokat és tulajdonképpen egyfajta kívülállással mozogni az adott viszonyrendszerben. Keménysége a közeggel szemben éles ellentétben áll személyes érzékenységével. Végül, anélkül, hogy ez kifejezett szándéka lenne, Anna jelenléte ad lehetőséget a hagyományos keretek felbontására, Vera kiállására önmagáért. Ez a kiállás – megint csak Király Dániel kiváló rendezői arányérzékének köszönhetően – a sok finom utalás között az előadás legerősebb gesztusaként ölt testet egy, a néző számára a megtörténtekor tán még meghökkentő, ám később értelmet nyerő, szinte szimbolikus jelenetben. Indokolt tehát, hogy a darab ott érjen véget, ahol megszületik a lehetőség a felszabadulásra: a pillanatban, amikor Vera és az utána siető Anna elkezdenek egymással beszélgetni, és a traumák kimondhatóvá válnak.

Lappints Eszter írása. 

Kiemelt kép: Jelenet a Premier Bully című előadásból (Fotó: Dorinka Stúdió)