„Lehet becsületesen és szépen élni az életünket úgy is, hogy nem adjuk fel a vágyainkat, az álmainkat” – interjú Tarpai Viktóriával

Tarpai Viktória mások mellet együtt dolgozott Vidnyánszky Attilával, Valerij Fokinnal, Viktor Rizsakovval, Yaroslav Fedoryshynnel és Árkosi Árpáddal is. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház társulatának tagja, mellette pedig játszott a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a debreceni Csokonai Színházban, a Nemzeti Színházban, valamint a Váci Dunakanyar Színházban. A Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválján kiérdemelte a legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díjat Az üvegcipő című előadásban nyújtott alakításáért. Életének meghatározó állomása Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényéből készült monodrámája, majd a Zsigmond Dezső által rendezett azonos című film főszerepe, mellyel bejárta nemcsak Kárpátalját, hanem egész Európát és Amerikát is, ahol a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat. Idén pedig bekerült a tavasszal létrehozott Déryné Program keretén beül megalakult Déryné Társulatba. A többi között erről is beszélgettünk vele. 

Nagymuzsalyon születtél. Hogy jutott eszedbe, hogy Kárpátalján színész legyél?

Az általános iskola negyedik osztályába jártam, amikor a szüleim megkérdezése nélkül úgy gondoltam, hogy beiratkozom zongorázni, egészen addig balett-táncos szerettem volna lenni, de arra egyáltalán nem volt lehetőség Kárpátalján. És ekkor jutott el a hír hozzánk, hogy Vidnyánszky Éva néni, Vidnyánszky Attila édesanyja, aki a nagymuzsalyi iskola magyartanára volt, a fiával közösen indít egy gyermekszínjátszó stúdiót. A szüleim mondván, hogy a kislányuk okosodjon és szélesedjen a látóköre, elvittek a felvételire a beregszászi kultúrházba. Nagyon büszkék voltak rám, és azt gondolták, hogy jól felkészültem és majd szépen elmondom a verset, amit választottam. Hát ebből nem lett semmi, mert olyan lámpalázas voltam, hogy meg sem tudtam szólalni. (nevet) A szüleim azonban nem hagyták annyiban, elvittek a következő foglalkozásra, ahol már bátrabb voltam, és habár négyszemközt, de a verset végül sikerült elmondanom. Azt hiszem akkor kerített hatalmába az az érzés, melynek következtében hét évig tagja voltam a stúdiónak. De igazán akkor szerettem bele a színjátszásba, amikor tizenhárom éves koromban szerepelhettem Vidnyánszky Attila előadásában, T. S. Eliot drámáját, a Gyilkosság a székesegyházbant vitte színre, és van még egy meghatározó élményem, amikor szintén Vidnyánszky Attila rendezésében az akkor még beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak nevezett teátrum társulata játszotta Boccaccio Dekameronját a nagymuzsalyi óvoda udvarán. Belém égtek az ott látottak, és attól kezdve eltántoríthatatlan voltam.

Hogyan kezdtél el Magyarországon játszani?

A beregszászi társulattal rengeteget utaztunk, úgy az anyaországban, mint külföldi fesztiválokra, de a konkrét kilépés az otthoni színpadról, ha jól emlékszem 2012-ben történt, amikor Árkosi Árpád Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékát rendezte a Gózon Gyula Kamaraszínházban, amiben Gondos Magdó szerepére kért fel. Ez volt az első olyan élményem, ahol teljesen más közegben, más terepen, és más színházi formában próbálhattam ki magam.

A határon túli színjátszás mellett van már tapasztalatod Magyarországon is. Melyik áll közelebb hozzád?

Számomra nagyon meghatározó Vidnyánszky Attila költői színháza, mely nem az a hagyományos értelemben vett kőszínházi forma. Azt szoktam mondani, hogy ez az én színházi anyanyelvem. Ennek alapja a szláv színházi forma, a Sztanyinlavszkij módszer, amely ugyan a magyarországi színjátszásban is fellelhető, ám mégsem olyan erőteljesen. Viszont a színi tanulmányaimat Budapesten végeztem, ahol a mestereimtől olyan képzést kaptam, mely által színesebbé vált a színházi formanyelvem. Én ebből a kettőből állok össze.

Hogyan kerültél a Déryné Program által létrehozott Déryné Társulatba?

A beregszászi színházzal játszottunk néhányszor a Váci Dunakanyar Színházban, illetve meghívott művészként szerepeltem két ottani előadásban: a Ványa bácsi és az Advent a Hargitán című produkciókban Kis Domonkos Márk igazgatósága idején, akiben akkor felvetődött, hogy szeretne egy társulatot, és azt mondta, hogyha létrejön, akkor szeretné, hogy csatlakozzak. Nagyon örültem a lehetőségnek, ugyanakkor bennem volt az is, hogy hogyan fogom ezt összeegyeztetni a beregszászi színész létemmel, hiszen ott élek, annak a színháznak vagyok a tagja immár huszonhárom éve.  Aztán ez a társulat mégsem jött létre, viszont idén tavasszal megszületett a Déryné Program, amelynek ügyvezetője Kis Domonkos Márk lett, és akiben még mindig ott élt egy társulat létrehozásának a szándéka. Ő azt mondta nekem, ha ez megvalósul, akkor feltétlenül számít rám. És amikor ez sikerült, akkor a felkérésből konkrétum lett. Mindent átgondolva, mérlegelve belevágtam azzal a feltétellel, hogy a beregszászi színház meg tud maradni az életemben.

Mit éreztél először, mikor határon túliként egy anyaországi társulat tagja lettél?

Kíváncsi ember lévén mindig nagyon örültem, ha lehetőséget kaptam magyarországi szereplésekre, és hát bennem volt a vágy, de álmomban sem gondoltam, hogy az anyaországban is társulati tag lehetek. Hihetetlenül boldog voltam, és nagy izgalommal töltött el. A Déryné Társulattal olyan helyekre viszünk értékteremtő színházi élményt, ahol a kultúrához való hozzáférés korlátozott. Ez a társulati létforma sokban hasonlít ahhoz, amit Beregszászban megéltem, mert ott is rengeteget tájoltunk. Amikor bekerültem a társulatba, sok kérdés merült fel bennem: a többi között például az, hogy vajon hogyan tudok majd helytállni, hiszen otthon huszonhárom éve vagyok egy összeszokott csapat tagja, ami egyben a családom is, itt viszont néhány színészen kívül csupa új emberrel kell egy új társulatban léteznem. De az is kihívás volt számomra, hogy a két saját produkciónkat hogyan tudjuk folyamatosan, több héten keresztül az ország más-más területén játszani úgy, hogy ne váljon rutinná, hanem minden egyes alkalommal lelki tartalommal töltsük meg.

Ha már a két produkciót említetted, akkor ezek a János vitéz és a Déryné ifjasszony, a Déryné Társulat két előadása. Ez utóbbinak a főszerepét te játszod. Közel áll hozzád a kőszínház előtti világ legnagyobb színésznőjének megformálása?

Van egy igen fajsúlyos mondat a darabban, amit Szentpétery Zsigmond mond: „itt áll Európa legnagyobb színésznője.” Amikor ezt felolvastuk az olvasópróbán, majd elkezdtük próbálni, akkor tudatosult bennem, hogy milyen nagy formátumú nő, és mennyire meghatározó alakja volt a magyar színjátszásnak. Amikor megkaptam ezt a szerepet, azt éreztem, hatalmas súly és felelősség nehezedik rám. Rögtön elkezdtem utána olvasni, hogy minél szélesebb képet kaphassak Dérynéről, és amint egyre több mindent tudtam meg róla, annál nagyobb lett bennem az ijedség, hogy miként fogom az ő személyiségéhez, nagyságához méltóan megformálni, hogy a közönségnek hitelesen megmutassam korszakalkotó nagyszerűségét. Azt hiszem, sok hasonlóság van köztünk. Ezek egyike, hogy ő is sokat utazott, bejárta Nagymagyarországot, de közös pont bennünk az is, hogy hiába találkozott sok nehézséggel, mindig harcolt az igazságért és megvalósította azt, amiben hitt. Arról, amikor tizennyolc évesen Budapestre kerültem, mindig Cuczor Gergely A falusi kislány pesten című verse jut eszembe. Nagyon meg voltam szeppenve, hogy idecsöppentem Nagymuzsalyból, egy 2200 lelkes kárpátaljai faluból az anyaország fővárosába. Időbe telt, míg nagyjából megszoktam, hogy itt élek, ráadásul egyedül, hogy a Bevándorlási Hivatalba kellett mennem vízumért, hogy havonta egyszer tudtam csak hazamenni stb. Voltak pontok, amikor azt éreztem, nem bírom tovább, de mindig jött egy „csak azért is”. Így visszatekintve minden akadályra, vagy egy-egy nehezebb időszakra, hálás vagyok, mert ezek által is több lettem. Dérynének nyilván másfajta nehézségekkel kellett szembenéznie, melyek ellenére végigvitte azt, amit akart. Úgy gondolom, a vagánysága és a keménysége ellenére nagyon érzékeny nő volt.

Hogyan jellemeznéd a Déryné Társulatot, ha egy mondatban kéne összefoglalnod?

Egy mondatban nehéz megfogalmazni. Nagyon energikus, vegyes, különböző helyről érkezett tagokból álló társaság vagyunk. Sokan közülünk határon túliak. Amikor létrejött a társulatunk, rögtön belevágtunk a közepébe azzal, hogy elkezdtük próbálni Vidnyánszky Attilával a már említett Déryné ifjasszonyt, majd a Berettyán Nándor, a Nemzeti Színház színésze által rendezett János vitézt, amit nagyon hamar be is mutattunk. Ezek után volt egy társulati beszélgetés, ahol többünk azt fogalmazta meg, hogy úgy működünk, mintha már nagyon régóta egy csapat lennénk. Én úgy érzem, nagyon összetartó, jó emberekből álló közösséget alkotunk.

Mit jelent neked a Déryné Program?

Számomra ez egy misszió. Fantasztikus kezdeményezésnek tartom, hogy ez által olyan helyekre jutnak el előadások, melyeknek máskülönben nem lenne anyagi lehetőségük minőségi produkciók befogadására, vagy ahol még sosem láttak színházi előadást. Én egészen másképp szemlélem ezt a történetet, mert odahaza, Kárpátalján nagyon sokszor megtapasztaltam a falusi emberektől azt a tiszteletet, szeretetet, hálát és örömet, melyekkel a tájelőadásainkat fogadták. Csodálatos érzés ezt Magyarországon, az anyaországban is megélni, hatalmas erőt kaptam ezzel ahhoz, amit én a színházról gondolok és érzek. Az ember lelkét simogatja, ha látja, hogy a tízéves gyermek beül a próbánkra, és utána megnézi az előadást is. Az utazásaink során szerzett tapasztalatok megerősítenek abban, hogy ennek a küldetésnek igenis van értelme és csinálni kell.

Büszke rád a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, hogy a tagja Magyarországon is továbbviszi az ottani színházi formanyelvet?

Beregszász kisváros és hála Istennek, sokan járnak színházba, nagyon érdeklődőek, és ha bármit megosztok magamról, ami itt történik velem, annak nagyon örülnek. Nemrég voltam otthon, ahol megkérdezték tőlem, hogy ugye nem hagyom ott őket? Ez olyanfajta visszaigazolás számomra, ami nagyon szívmelengető.

Mit válaszoltál?

Azt, hogy eszem ágában sincs! (nevet)

Van szerepálmod?

Van is, meg nincs is. Ez a kérdés folyton változik bennem. Talán Bródy Sándor A tanítónő című színdarabjában Tóth Flóra szerepét mondhatnám, mert ő nagyon sok mindent kimond, ami bennem is megfogalmazódik: hogy lehet becsületesen és szépen élni az életünket úgy is, hogy nem adjuk fel a vágyainkat, az álmainkat.

Kiemelt kép: Tarpai Viktória (Fotó: Gádoros Márk)