„Legfőképp akkor kell erőt mutatni, amikor mélyponton vagyunk” – interjú Nagy Enikővel

Nagy Enikőt egy időben az ország Konrád Melindaként, a nagy sikerű szappanopera, a Szeress most! egyik jellegzetes szereplőjeként ismerte. Ez a kissé negatív figura olyannyira hozzánőtt, hogy mikor a sorozat alatt megállították az utcán, nem egyszer mondták neki az emberek, hogy nem is gondolták volna, hogy a valóságban milyen kedves – erről pedig én is meggyőződhettem. A beszélgetés alatt megismertem egy nem csak kedves, hanem tiszta lelkű, szerethető és boldog embert. Nagy Enikő ugyanis most szakmája minden szeletéből nagyot haraphat: játszik és próbál a színházban, valamint forgat is két tévésorozatban. Pályája elejével, a vidéki színjátszással kezdtünk, érintettük a pár hónappal ezelőtti amerikai vendégjátékot, de szóba került élete egyik legnehezebb időszaka, valamint a Spirit Színház indulása és az is, ami most boldoggá teszi.

Sűrű időszak ez most, hogy elkezdődött a színházi évad.

Sűrű volt a nyár is – pár hónapja jöttünk haza az Egyesült Államokból. A Spirit Színház egyik előadásával, egy Márai-esttel utaztunk ki Los Angelesbe és San Diegoba. Két hetet töltöttünk ott, három este játszottunk kint élő magyar embereknek, a többi napon pedig mentünk amerre tudtunk. Megnéztünk mindent, amit lehetett, azt is mondhatom, gyakorlatilag semmit sem pihentünk, viszont ez egy életre szóló élmény volt.

Ennyire más a kinti magyaroknak játszani?

Voltak olyanok, akik már több évtizede elhagyták Magyarországot, és látszott rajtuk, hogy ők nem csak színházi előadásnak tekintették ezt az egészet. Fontos volt számukra, hogy utána ott maradjanak, velünk legyenek, magyar szót halljanak és beszélgessünk a versekről, arról, hogy mi változott itthon. Ez a kíváncsiság, nyitottság és szeretet pedig megérintett minket, és ettől az egész estének lett egy emelkedett hangulata. Más volt kint játszani, de idehaza is ugyanúgy meghatja az embereket ez a Márai-est, ugyanolyan érzéseket ébreszt a nézőkben. Nagyon szeretem játszani, mert azt érzem, hogy megtisztítja a lelkemet.

Hogyan érzi magát?

Ahogy visszatértünk, egyből csöppentem is bele a munkába, elkezdődtek a próbák, a forgatások… olyan jól érzem most magam a bőrömben, mint a Szeress most! idején. Akkor volt ennyire összhangban minden, a szakmám minden részét élvezhettem.

Ez a szerencsén múlik?

Nagyon sok múlik a szerencsén, de nem szabad hátra dőlve várni arra, hogy a lehetőségek találjanak meg minket. Elébe kell menni a szerencsének. Ez a pálya a nyüzsgésről szól, jelen kell lenni a színházi premiereken, a fontos eseményeken, még akkor is, ha nincs hozzá kedvünk. Kell, hogy lássák az embert, tudják, hogy itt van, hogy munkára kész, és ehhez karban kell tartania magát. Mindig jól kell kinézni, legfőképp akkor kell erőt mutatni, amikor mélyponton vagyunk, amikor nincs munka és el vagyunk keseredve. Ez időnként nagyon megterhelő, ha sorban érik az embert a csalódások, akkor egyre kevésbé érez motivációt ahhoz, hogy sportoljon, vagy bármit csináljon, de muszáj, mert bármikor csöröghet a telefon, hogy rám van szükség. Ha viszont én nem vagyok topon, akkor elúszik a munka.

Ehhez kell egyfajta belső motiváció is.

A színészekben muszáj, hogy ez meg legyen, enélkül nem lehet a pályán maradni.

Jól gondolom, hogy ezt a hozzáállást nem megtanították, hanem ez az évek során szerzett tapasztalat?

Így direktben sosem hangzott el, és nem is mindenkitől láttam ezt. Vidéken tanultam meg a szakmát: drámai tagozaton végeztem az Ady Endre Gimnáziumban, utána pedig játszottam Egerben, Szegeden és Debrecenben is. Mondhatjuk, hogy ennek a hozzáállásnak inkább picit az ellenkezőjét láttam. Nem arra gondolok, hogy a kollégák elhagyták volna magukat, de sokkal kényelmesebb helyzetük volt vidéken, mindenkinek megvolt a szerepköre, a biztos társulati lét, tudta mit fog játszani, nem volt verseny. Nem is gondoltam, hogy ezt másképpen is lehet.

Akkor változott meg bennem minden, amikor Budapestre kerültem. Ruszt József hívott az Othelloba Desdemona szerepére a Budapesti Kamaraszínházba, és nagy meglepetés volt, hogy sorban állnak a szerepre a fiatal színésznők. Nem volt mese, tepernem kellett. Tettem a dolgomat, játszottam, és egyszer csak teljesen váratlanul jött a telefon, hogy megkaptam a Szeress most! egyik főszerepét. Ekkor jöttem rá, hogy mindig készen kell állni, a színész ember egy percre sem hagyhatja el magát.

Csodálatos időszaka volt ez az életemnek, de sajnos nem lett szép vége. A Kamaraszínház megszűnése arcon csapott, ott álltam előadás nélkül, miközben a forgatások is lassan a végéhez értek: nem tudtam, hogyan lesz tovább. Szerencsére az alapokat addigra már leraktam, volt tapasztalatom, tudásom, ismertségem és ismeretségem a szakmában, de erre akkor egy teljesen új házat kellett felépítenem. Megviselt lelkileg és fizikailag is, nagy törés volt ez az életemben.

Mire vagy kire tudott támaszkodni?

A férjem, Jantyik Csaba ott volt mellettem, ő szerencsére tovább dolgozott az Operettszínházban, nem csak anyagilag tartotta a frontot, de támaszom is volt ebben az időben. Neki köszönhetem, hogy nem zuhantam depresszióba. Elkezdtem keresni a lehetőségeket: néztem a színházi hirdetéseket, elmentem castingokra, jelentkeztem ügynökségekhez… ezer csápot kieresztettem. Ahogy pedig bejött az első munka, bármilyen kicsi is volt, az erőt adott, hiszen azt éreztem, hogy szükség van rám.

Mi hozta meg aztán a nagy áttörést? Volt ilyen?

Azt találtuk ki Csabával, hogy kellene egy olyan produkciót csinálni, ami azt mutatja, hogy itt vagyok a szakmában, hogy nem tűntem el. Leültünk ötletelni a barátainkkal, akik a Szegedi Pinceszínházat csinálják, és bármit is dobtunk fel a beszélgetés során, mindig oda lyukadtunk ki, hogy kellene egy nagy név, akivel el tudjuk adni az előadást. Ezt megelőzően forgattam a Zimmer Feri 2-ben Szabó Győzővel, és azt mondtam: egy életem-egy halálom, felhívom őt. Győző pedig csodák-csodájára igent mondott úgy, hogy mi sem tudtuk akkor még, mi lesz ebből. Most visszagondolva erre az egészre, nagyon szerencsés csillagzat alatt született meg az előadás.

Mi volt a címe?

Ő+Ő. Ez egy párkapcsolati problémákat feszegető darab, ami nem is egy összefüggő történet, hanem több jelenet alkotja. Először vidéken játszottuk, majd megmutattuk Csányi Sándornak, a Thália Színház akkori művészeti vezetőjének, és ők befogadták az előadásunkat. Majdnem két évadon keresztül játszottuk a stúdiószínpadon, hatalmas sikerrel. Egy idő után csavartunk is rajta, azt éreztük, hogy fel kellene tuningolni, és eszünkbe jutott, hogy milyen jó lenne interaktívvá tenni az előadást.

Győző révén csatlakozott hozzánk Csernus Imre, aki minden kis jelenet után átbeszélte a látott problémákat a közönséggel, bevont a játékba minket is, a nézőket is. Imádtuk. Olyan siker lett, hogy bárhova mentünk, azonnal elkapkodták a jegyeket. Sajnos azért lett vége, mert egyszerűen képtelenség volt Imrét és Győzőt összeegyeztetni, mindketten annyira elfoglaltak. Az Ő+Ő nem csak egy szerelemprojekt volt, hanem ez adta meg a plusz löketet, ami behozta az újabb munkákat.

Így találkoztak Perjés Jánossal?

Kerestük Csabával az újabb lehetőségeket, és az egyik ismerősünk mesélt Jánosról, hogy most szervez egy új színházat, beszéljünk vele. Megvolt a találkozás, és egymásra találtunk így hárman, próbálkoztunk többféle koncepcióval, de végül az vált be, hogy együtt, közösen dolgozzunk és hozzunk létre előadásokat. Akkor még nem volt meg a Spirit Színház mostani játszóhelye, de János el tudta adni a produkciókat Budapesten több helyre is, és nekünk fontos volt, hogy itt a fővárosban játszhassunk.

Mondhatjuk, hogy ön is alapítója a Spiritnek?

Ez minden szempontból János saját színháza, alapítónak nem is nevezném magunkat, inkább csak szellemi társnak, akik a kezdetek óta vele vagyunk. Azért is maradtunk együtt, mert nekünk Csabával nagyon tetszett János színházi szemlélete, az, hogy milyen darabokat akar elővenni. Ma kétkedés nélkül elfogadja mindenki azt az „igazságot”, hogy csak akkor lehet nézőket szerezni, ha szórakoztató előadásokat csinálunk. Számunkra pedig az volt a vonzó, hogy János ezzel szinte teljesen szembe ment és megy most is, és nem akarja a minőség rovására bevonzani a nézőket a színházba. Mindig olyan fába vágja a fejszéjét, ami nem biztos, hogy könnyen kidől.

Azt látom, hogy bár voltak nehéz időszakok, ma már jó úton járunk. A nulláról felépíteni valamit, pláne egy színházat, az viszont nem csak anyagilag nagy kockázat, hanem lelkileg is megviseli az embert, állni kell a támadásokat, a rosszindulatú megjegyzéseket, a visszautasítást, azt, amikor egy színész elvállalja majd visszamondja a szerepet… kijutott nekünk mindenből.

Egyszerre tűnik izgalmasnak, mégis megterhelőnek ez a kezdeti időszak.

Amikor elkezdtünk saját dolgokat létrehozni, akkor jöttem rá, a nehézségek ellenére milyen fantasztikus érzés színházat csinálni. Belekóstolhattam minden szeletébe. Amikor színészeket szerveztem, napokon keresztül hívogattam az embereket, és rengeteg kolléga visszautasított, ami nagyon rosszul érintett. De nyeltem egyet és hívtam a következőt, majd a következőt… Megtanultam, milyen jelmezeket, díszleteket készíttetni, milyen szervezőkkel tárgyalni, és milyen érzés, amikor valaki elvállal valamit és nem teljesíti. Nagyon sok buktató van, de amikor elkészül az előadás, nincs ahhoz fogható.

Most viszont látható, hogy beért a Spirit Színházba fektetett munka.

Azzal, hogy lett társulat, van egy mag, akire János támaszkodhat, van egy kis apparátus is, ez maga a csoda. Főleg ebben a nehéz anyagi helyzetben, amikor a TAO-ügy sok alkotócsapatot tönkre tett vagy a megszűnés szélére taszított, Jánosnak mégis sikerül túlélnie. Miközben olyan darabokat veszünk elő, amiket máshol nem játszanak, amiket máshol nem mernek színpadra állítani. Nagy öröm benne lenni például egy Neil Simon vígjátékban, a Bernarda Alba házában vagy Szabó Magda Az ajtójában, ami az indulás óta telt házzal megy és hamarosan már századjára lépünk vele közönség elé.

Ha említi is Neil Simont, az új bemutatója A londoni lakosztály, az ő egyik darabja.

Ez lesz a második Neil Simon előadásunk. Amikor bemutattuk az Ölelj át!-ot, akkor a premierre eljött a fordító, Ungvári Tamás is, és annyira tetszett neki az előadás, hogy örömmel adta át A londoni lakosztály magyar szövegét. Szerettük volna bemutatni még az ő életében, senki nem gondolta, hogy ekkora a baj és már ki is tűztük a próba időpontját, amikor megkaptuk a hírt, hogy Tamás elhunyt. A londoni lakosztályt így az ő emlékére vesszük elő. Egy nagyon izgalmas anyag, négy egyfelvonásos történet, és mindannyian más-más szerepeket játszunk benne.

Nehéz emiatt a próba?

Mindig, amikor megkapok egy szerepet és elolvasom a szövegkönyvet, úgy érzem, mintha tehetségtelen lennék, elbizonytalanodom, hogy meg tudom-e csinálni. Ez persze egy idő után leülepszik, és ahogy tanulom, kialakul a szerepről egy képem, a rendező pedig segít, helyre rakja az irányokat. Minden szerepet a nulláról kezdünk, így egyformán nehéz mindegyik. Ez is egy folyamatos körforgás, aminek sosincs vége, amíg az ember csinálja.

Idősebb kollégáktól mindig azt hallom, hogy egyre jobban izgulnak. Azt hittem fiatalon, hogy ha valaki minél több szerepet eljátszik, annál nyugodtabb lesz, miközben azt látom, és azt kezdem észrevenni magamon is, hogy az ellenkezője az igaz. A halálba idegeskedjük magunkat, mivel tudjuk, hogy mekkora a felelősség, mekkora a tét és nem csak sikerek, hanem bukások is vannak már a hátunk mögött. Fiatalon az ember beleveti magát minden éles helyzetbe, látszólag tét nélkül játszik. Ahogy pedig idősödik egy színész, egyre kevésbé kap főszerepeket.

Idősebb női főszerep szinte nincs is.

Az a legnehezebb, amikor egy színésznő kiöregszik a naivákból, a fiatal szerelmes lányszerepekből, de még nincs benne az idősebb anya, mama szerepekben. Ez ilyen légüres tér: ezt már nem, azt még nem játszhatom. Sok kollégában egy világ omlik össze, amikor megkapja az első anyaszerepét. Nekem szerencsém volt, mert a Szeress most!-ban én egy olyan nőt játszottam, akinek már felnőtt lánya volt, a való életben viszont ez lehetetlen lett volna. Nem voltam még akkor olyan idős, hogy egy már érett korú gyerekem lehessen. Ez lendített át engem ezen a köztes időszakon, nem éltem meg tragédiaként, amikor „beleöregedtem” az anyaszerepbe.

Azt érzem, ahogy hallgatom, hogy most tényleg egyensúlyban van a szakmai és a magánélete. Mi az, ami boldoggá teszi?

Minden. (mosolyog) Ha a szakmai részét nézzük… erre tettem fel az életemet. Attól vagyok boldog, ha a nézők szeretik azt, amit csinálok, ha tudok nekik adni valamit. Ha a családomra nézek… nemrég született meg az unokahúgom, ez a kis csöppség most mindenkinek boldogságot okoz, nem csak a szüleinek. Ez az egyensúly Csabának is köszönhető. Minket a színház hozott össze. Eleinte nem is gondoltunk arra, hogy akár együtt is dolgozhatnánk, annyira más felé vitt minket az élet. Amikor azonban megtörtént a krach, akkor összekapaszkodtunk, és rájöttünk arra, hogy nem csak a magánéletben, hanem a színházban is kiegészítjük egymást.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Nagy Enikő (fotó: Spirit Színház)