„Le kellett bontanom magamban a falakat” – Interjú Schell Judittal

Április 16-án a 6SZÍN-ben mutatkozik be Schell Judit első önálló estje, az Útitársam Shirley Maclaine című előadás. A próza mellett a tánc, az ének és a humor is hangsúlyos szerepet kap a személyes hangvételű belső utazás során, ami talán a nézőknek is segíthet a fordulópontok megértésében, vagy a sokszor megúszhatatlan útkeresés folyamatában. Többek között erről is beszélgettünk Schell Judittal.

Komoly szakmai múlt áll mögötted, de egyedül még nem álltál a színpadon. Ebből kifolyólag (is) születik meg ez a produkció?

Egy jó ideje már gyűjtöm a bátorságot, meg a gondolatokat, hogy mit kellene csinálnom, egyáltalán miről, kiről, vagy mivel kapcsolatban mutatkozzam be ebben a formában. Rengeteg monodrámát és színdarabot nézegettem első körben, de igazából egyik sem fogott meg igazán. Amikor ott van előtted az egész világ, akkor nehéz eldönteni, hogy merre indulj. Ezért szűkítettem a listát, és nem témát, hanem személyt kerestem inkább. Fontos volt, hogy minél színesebb életet mutassak be, így szűkült a lista 12-re, és ebből kiemelkedett Shirley Maclaine. És ahogy a nevét kimondtam magamnak, onnantól valahogy egyértelmű lett.

Egy önálló est azért is kemény dió, mert ilyenkor a színpadon kicsit a saját bőrödet is a vásárra viszed.

Igen, ez abszolút így van, ez is mellette szólt, hiszen olvastam Shirley Maclaine könyveit, és egyre több kapcsolódást találtam az ő és az én életem között. Ez mind pozitív megerősítés volt, hogy jó az irány, amiben gondolkodom. Mert egy önálló est esetén, tényleg nagyon nem mindegy, hogy az ember mivel áll ki, ugyanis az sokkal jobban kötődik hozzá, mint egy szerep, ahol ott vannak a kollégák is. A színdarab szól valamiről, ami nem egy egyszemélyes felelősség, vagy egyszemélyes mondanivaló, hanem egy kollektív közösség összjátéka. Mindenképpen szerettem volna, olyan valakivel kiállni, vagy mellé állni, akihez van közöm, van valamilyen kapcsolódásom.

Melyek voltak a legfontosabb közös szálak?

Háromévesen kezdett táncolni, és én is ennyi idős voltam, amikor elkezdtem balettozni. Aztán mindkettőnknek középiskolában jött mellé más: az éneklés, a színjátszás és a film. De nem is feltétlenül csak ezek, hanem egyfajta lelki közösséget is éreztem, mert ha valaki táncosként kezdte, akkor az a lélek legmélyébe vésődik bele, és tulajdonképpen a lelke legmélyén mindig táncos marad. Ez bennem is így van, sokszor, amikor rákérdeznek, hogy mi vagyok, akkor azt mondom, hogy táncosnő.

Ebből logikusan következik, hogy tánc is lesz a darabban?  

Igen, tánc és ének is lesz. Sőt, humor is, mert azt is szerettem volna, hogy ez egy szórakoztató előadás legyen.

Egyedül döntöttél, vagy volt, aki megerősített abban, hogy Shirley Maclaine a legjobb választás?

A családdal és a baráti körömmel osztottam meg az ötletet, és mindenhonnan csak pozitív erősítést kaptam, ami szintén azt igazolta számomra, hogy jó a választás.  Ezután álltam neki, a könyv alapján összeállítottam egy szövegkönyvet, ami nagyon sok munka volt, sőt, meg még most is van vele feladat. Mielőtt belevágtam megnéztem több kollégát, Pokorny Liát, Csányi Sanyit, akik megerősítettek abban, hogy az első pár előadásban lehet „tesztelni” a közönséget, és a visszajelzések, tanulságok alapján még utólag egy kicsit formálni. Amikor összeállt a szövegkönyv, akkor Shirley dalaiból, a filmjeinek a zenéjéből, a show műsorából, a musicalekből elkezdtem behúzni a dramaturgiai pontokra a dalokat. A dalokat eleve úgy válogattam, hogy adjanak lehetőséget a táncra.

Hogy került a képbe Pelsőczy Réka, aki rendezi az előadást?

Bár az ötlet, az elképzelés és a koncepció az enyém, azt tudtam, hogy kell egy külső szem, aki más szemmel lát rá az egészre. Így került a képbe Réka, akivel már régóta beszélgettünk arról, hogy jó lenne egyszer együtt dolgozni. Régebben, amikor még nem volt semmi konkrétum a fejemben, már akkor jeleztem neki, hogy ha egyszer valamit szívesen csinálnék önállóan, akkor kérni fogom a segítségét, és azt mondta, boldogan jön majd. És így is történt, örömmel jött, és támogatott az egészben.

A klasszikus hat hét kellett a próbafolyamathoz?

Az egész koncepció összerakásához is kellett idő, és Réka is sokat dolgozik, így, ha nem is összefüggően, de kellett a hat hét. Ritkábban találkozunk, mintha hagyományos színházi keretek között menne a folyamat, de ez engem arra motivált, hogy minél több dolgot előkészítsek, kitaláljak, és ezeket ő megerősítette, vagy ha kellett, akkor hozzátett. Közös volt az ötletelés Rékával, a koreográfiában pedig Feledi János segített. Vele dolgoztam már a Centrál Színház Chicago című előadásában, és már akkor is hamar megtaláltuk a közös hangot.

Ez most akkor abszolút egy szerelemprojekt neked?

Igen, nem is lehetne másképp. Ha nem lenne benne örömöm, akkor beletörne a bicskám, hiszen ez ének, tánc és próza egyben, olyan, mintha párhuzamosan három próbaidőszakom lenne. Ilyen magasra, csak magának teszi az ember a lécet.

Jövő héten lesz a bemutató, hogy állsz a darabbal?

Gőzerővel csinálom, ha nem a táncot próbáljuk, akkor otthon a szöveget, a dalokat gyakorlom. Itt most aztán tényleg nem lehet lábat lógatni, nem az van, hogy amíg a partnerem beszél, énekel vagy táncol, addig én fújok egyet. Minden pillanatban teljes mértékben ott kell lennem. Azt hiszem, az a technikája a dolognak, hogy a részfeladatokra kell koncentrálni, tehát nem hagyni, hogy az egész egyben rám dőljön, hanem külön-külön a dolgokra koncentrálni. Nagyon szépen áll már minden össze, már csak az utolsó simítások hiányoznak.

Miért pont a 6SZÍN-re esett a választásod?

Tulajdonképpen ezzel majd járni szeretném az országot, úgyis van kitalálva, hogy könnyen mobilizálható legyen, de mindenképpen szerettem volna, hogy Budapesten is legyen egy fix helyszíne. Földvári Péterrel és Kerekes-Katz Petrával nagyon jó a kapcsolatom, és ott játsszuk Piczkó Katalinnal a Szeretetkertet, így nem ismeretlen a terep.

Nem szeretnék rád semmilyen terhet rakni, de nincs benned egy kis félsz? Mert ez nem egy könnyű műfaj!

Már hogyne lenne?! Ez nemhogy nem könnyű, kifejezetten nehéz műfaj! Nemrég kérdeztem Mészáros Mátét, hogy hányadik önálló estje után múlt el a gyomorgörcs. Nagyon „megnyugtatóan” válaszolt, hogy akkor, amikor aznap az utolsó szót kimondta. De ez minden előadásnál kezdődik elölről.

Ha már újrakezdés: volt egy év, amit külföldön töltöttél, de mintha a hazajöveteled után is egy kicsit visszavonultál volna.

Igen, szabadúszó lettem, és nem mentem vissza a Thália Színházba. Volt bennem egyfajta útkeresés, valószínűleg midlife crisis, és kicsit meg kellett állnom, hogy akkor most hogyan, merre tovább. Ezek a kérdések egyébként a darabban is benne lesznek, hiszen elindult akkor bennem valami. Ugyanúgy menjen minden tovább, miért mentem el, ha elmentem, akkor ugyanoda vissza akarok-e lépni a mindennapok szintjén – ezek a gondolatok foglalkoztattak erősen. Volt egy vágy bennem az elcsendesedésre, hogy ne terelje el semmi különösebben a figyelmemet, hogy ne oldja meg a hétköznapokat az, hogy visszaállok a munkába, és ismét nem törődőm azzal, hogy mi a belső igényem. Kellett erre időt hagynom. Persze közben dolgoztam, kisebb dolgokat csináltam, vagy olyan munkákat, amiknek belátható volt az ideje, mint például az István, a király, amit négyszer játszottunk el, tehát láttam az elejét és a végét. De volt a Jimmy-sorozat, A Király is, ami ugyan hosszabb forgatás volt, de szerelemmunka volt teljes mértékben. Szóval időre volt leginkább szükségem, hogy kiforrjon bennem, hogy valóban mit szeretnék. Van, akinek ez megy pár hét alatt, nekem hosszabb idő kellett. És egyszer csak jött a felismerés, hogy jó lenne egy önálló műsor. Mert nekem mindig, mindenhol voltak partnereim, a táncban is, a színpadon is, mindig valakihez képest vagyok én. Most pedig önmagamhoz képest leszek.

Akkor most magad előtt is vizsgázol egy kicsit?

Abszolút. És azt hiszem, hogy ez is hozzátett ahhoz, hogy ezt meg merjem lépni. Némi gyakorlatnak tekintem a Szeretetkertet, mert az egy improvizációs est, ahol nagyon intenzív a kapcsolat a nézőkkel. Sokáig abban szocializálódtam, illetve nem sokáig, hanem alapjában így szocializálódtam, hogy ott az a bizonyos negyedik fal. Tehát, hogy védve vagyunk egy kicsit. Nem olyan szoros az a kikacsintgatás, meg kibeszélés, nincs állandó összenézés, de a Szeretetkert-ben abszolút van a közönséggel egy nexusunk. És azt hiszem, hogy nekem ezen a szemérmességen is át kellett esnem, hogy merjem megszólítani a nézőket. Akik sokkal többen vannak, mint én egyedül, és ezt a falat még magamban le kellett bontanom.

Hol lehet még látni téged mostanában? Milyen új film vagy színházi szerep van kilátásban?

Az Örkény Színházban játszom a The Black Riderben, az is egy olyan szerep, ami felkeltette az érdeklődésemet, mert nagyszerű kollégák dolgoznak ott, és ott még nem voltam korábban. Forgattam Nemes Jeles Lászlóval az új filmjében, ami hamarosan kijön, és lesz egy új sorozat, amiben számítanak rám, de erről még nem szeretnék konkrétumokat mondani.

Helyükre kerültek benned a dolgok, jól vagy?

Igen, köszönöm, jól vagyok! És azt hiszem elég sok minden a helyére került.

Kiemelt kép: Schell Judit (Fotó: Zsigmond László)