2018 márciusában mutatták be a Nemzeti Színházban az Egri csillagokat, a Gárdonyi Géza talán legismertebb művéből készült színdarabot. A könyvből – melyet 2005-ben az ország legkedveltebb regényének választottak – Zalán Tibor költő, dramaturg készítette el a színpadi átiratot, melyet a teátrum igazgatójának, Vidnyánszky Attila rendezésében láthat a közönség.

Barta Ágnes (Vicuska) és Berettyán Nándor (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

Kötelező olvasmányt színpadra állítani mindig dicséretes, ám nagy felelősséggel is járó feladat, ugyanis a mindenre fogékony iskolás korú gyerekekkel az osztállyal közös előadás-látogatás során lehet megszerettetni a színházat. Sajnos azonban jó időre el is lehet venni a színdaraboktól a diákok kedvét, ha nem sikerül visszaadni az alapmű, jelen esetben egy valós események ihlette történelmi kalandregény hangulatát, erejét.

Horváth Lajos Ottó (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

A terjedelmes történet több idősíkon játszódik, Bornemissza Gergely (Berettyán Nándor) felnőtté válását gyermekéveitől kezdődően az egri várba érkezéséig egymást követő epizódok sorozatán keresztül ismerhetjük meg. Ezen epizódok között pedig látjuk a vár életét és a legendás kapitányt, Dobó Istvánt, aki bár nem a regény első számú szereplője, mégis az előadás legmeghatározóbb alakjává válik. Ebben hatalmas érdeme van az őt alakító Horváth Lajos Ottónak, aki tekintetéből kiolvasható fantasztikus hittel, átszellemülve játszik, rendíthetetlen stabil pontja az előadásnak, aki akár Toldi Miklóst is meghazudtoló erejének köszönhetően képes lenne egymaga visszaverni a török sereg csapásait. Azt is mondhatnánk, szilárd és erős, akárcsak a vár, melynek kapitánya.

Papírral a kézben Csurka László, középen mint Szulejmán, Bodrogi Gyula (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

Bornemissza Gergely és Dobó István mellett talán a legismertebb figura Jumurdzsák, a félszemű török, akit a Nemzeti Színház színművésze, Schnell Ádám formál meg. Szulejmán szultánt Bodrogi Gyula játssza, segítőjét, Ali béget pedig vendégművészként Csurka László alakításban láthatjuk. A színész erőteljes, a nézőtér minden szegletét betöltő és megrezegtető hangja teszi őt kérlelhetetlenül is a legfélelmetesebb, a szultánnál is kegyetlenebb szereplővé.

 

Horváth Lajos Ottó és Rácz József (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

“Nekem mindegy, kit milyen anya szült, egy a fontos, aki itt van, mind derék ember”

A drámai pillanatokat, az egyre fokozódó veszélyérzetet a tökéletes időzítéssel érkező humorral oldják. Rácz József figurája, Sárközi (és családja) szolgáltatja a legtöbb vicces pillanatot, és nem is feltétlenül a mondatok, hanem a természetessége, könnyedsége teszi őt a darab legemlékezetesebb alakjává. Sokszor van az előtérben, mégis „háttérben marad” Szabó Sebestyén László, az előadás mondhatni narrátora, aki a történet ösvényén kézen fogva vezeti végig Tinódi Lantos Sebestyénként a közönséget. Játéka finom gesztusokból épül fel, és nagy erény, amikor valaki úgy lesz emlékezetes, hogy igazán végig észrevétlen marad. Amikor nem volt színen, akkor éreztük a hiányát.

Háttérben Rubold Ödön, középen Szabó Sebestyén László (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

A két felvonásos, közel három és fél órás előadás minden sarokkövet érintve meséli el a regényből, filmből és a történelemórákról is jól ismert történetet, miközben szépen, finoman emlékeztetett minket nézőket azokra az emberi, erkölcsi és morális értékekre, erényekre, melyeket sosem szabadna elfeledni. A Nemzeti Színházban látható Egri csillagok megpróbál a Gárdonyi Géza által megteremtett figurákon keresztül tanítani, minden nézőhöz szólni. Bár nem szokványos egy ilyen hosszú előadás, de abszolút filmélményt nyújt. A hanghatások mellé remek díszlet és jelmezek párosulnak, a rendezés pedig minden lehetőséget kihasznál, hogy ámulatba ejtse a nézőket.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A török csapatok megérkezése kellően színes, hangos, lendülete, sodrása van a vonulásuknak. A végső, nagy csatajelenet során viszont nem ütköznek a szereplők, hanem mozgó díszletelemekkel, fény- és hanghatások közepette hallgatjuk, hogy mi történik a csatában és bár kellett pár perc, mire át tudtuk adni magunkat az élménynek, ez a fajta ébren álmodás különleges érzetű zárást adott az előadásnak.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Középen Horváth Lajos Ottó (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)