Látástól vakulásig – Megnéztük a Harlekin Bábszínház új darabját

November 23-án mutatta be legújabb, kisiskolásoknak szóló előadását az egri Harlekin Bábszínház. Az Én és a cseresznyefa Paola Peretti részben önéletrajzi elemeket tartalmazó ifjúsági regénye alapján készült.

A történet főhőse a kilencéves Mafalda, akit ritka, de súlyos betegséggel, a Stargardt-szindrómával diagnosztizálnak. Ennek következtében a kislány fokozatosan veszíti el a látását: először csak fekete pontok jelennek meg a szeme előtt, amelyek egyre nagyobb foltokká nőnek, végül masszív sötétséggé olvadnak össze. Mafalda egyik vigaszát az iskola bejáratánál álló cseresznyefa jelenti, amelyre Ottimóval, hűséges, macskájával együtt szokott felmászni. Azt tervezi, hogy vaksága bekövetkeztével felköltözik erre a biztonságot adó fára, de addig is listát ír azokról a dolgokról, amelyeket már nem fog tudni többé csinálni. Például nem láthatja többé az esthajnalcsillagot, vagy nem focizhat, kiváltképpen Filippóval, ezzel a különleges fiúval. Az idő és a betegség előre haladtával azonban a lánynak rá kell ébrednie, hogy más oldalról kell megközelítenie a helyzetét, amelyben minden nehézség és rossz ellenére is meg lehet találni a jót és a szépet.

Paola Peretti Én és a cseresznyefa című regénye eredetileg 2018-ban, magyarul pedig 2020-ban Hajdúné Vörös Eszter fordításában, a Maxim Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Magánál a szerzőnél is súlyos szembetegséget állapítottak meg, ez adta első regényének alapötletét is: szerette volna megismertetni a világgal, hogy milyen lehetőségei vannak egy, a szeme világát elveszítő gyereknek.

Mafalda (Mészáros Pancsa) személyében az első pillanattól kezdve egy bátor kislányt ismerünk meg, aki fiatal kora ellenére, a maga szerény eszközeivel próbál megbirkózni azzal, amely egy felnőttnek is nehezére esne. A lányt részben határtalan fantáziája menti meg a teljes letargiától, amely azonban a betegség súlyosbodásával egyre jobban megpróbál eluralkodni rajta. Ennek hatására kezd listát vezetni, amelyben sorra veszi, hogy mit nem tud csinálni a jövőben, valamint egy másikat, amiben azokat a dolgokat gyűjti össze, amelyeket feltétlenül magával kell vinni a cseresznyefára való költözéskor.

Szerencsére azonban megismerkedik Estellával, az iskola portásával (Bencze Mónika), akiben új barátra is lel, és akinek tanácsára másként kezd tekinteni a betegségére. Nevének jelentéséhez hűen Estella lesz a lány számára a csillag, aki utat mutat neki, és megtanítja arra, hogy a hiánnyal ellentétben arra kell gondolnia, hogy mely dolgok maradnak meg az életben, amelyhez nem szükséges a látás. Ilyen például az éneklés, amelyre egy szerencsés véletlen folytán ébred rá. Mafalda igyekszik felkészülni a teljes sötétségre: ezért beköti a szemét, hogy gyakorolja a tájékozódást, de végül Filippo (Bankó Bence) zongoravizsgájára téved be. Bár a fiút ismeri a közös focizásokról, igazán soha nem kerültek egymáshoz közel, ám amikor felismerik, hogy mindketten imádják az olasz slágereket, szép lassan barátság szövődik köztük. A sajátos módon átköltött Felicita közös éneklése is azt bizonyítja be számukra, hogy valóban lehet boldognak lenni, még akkor is, ha az öt érzékszervünkből csak négy működik.

Az előadás tökéletes lehetőséget biztosít arra, hogy az iskolai csoportok a tanárokkal, vagy a gyerekek a szüleikkel beszélgessenek arról, hogy hogyan reagálnának, ha ők maguk kerülnének olyan vagy hasonló helyzetbe, mint Mafalda. A kört természetesen ki lehet bővíteni bármelyik más érzékszerv hiányával, de éppen így feldolgozandó téma lehet az, hogyan viszonyuljunk a látássérült emberekhez. Felnőttként pedig azon is elgondolkodhatunk, hogy mi mit tennénk, ha a mi gyermekünk szenvedne a Stargardt-szindrómában. A Hámor Anna Csillag által írt adaptációban ugyanis a szülőket (Szabados Böbe és Zádori Szilárd) egyfajta kettősség jellemzi. Lányuk betegségére reagálva úgy döntenek, hogy elköltöznek egy másik lakásba, ahol nincsen lépcső – és minderre úgy hivatkoznak, hogy „nehogy leessünk, ha nem ég a villany éjjel”, vagyis megpróbálják elhitetni Mafaldával, hogy korántsem csak miatta következik be a változás. Ugyanakkor maguk is nehezen akarják elfogadni, hogy nincs gyógymód a betegségre, vagy éppen keresnek mentséget arra, hogy lányuk miért nem tudja hibátlanul elolvasni az orvosnál a betűket és a számokat.

Siflis Anna rendezésében a történet egyszerre meseszerű és nagyon is valóságos, pont, mint Mafalda személye. A lány ugyanis életkorát tekintve pont annak a határán van, amikor már tisztán érzékeli a realitást, de még képes a mesékbe, a kitalált történetekbe menekülni. A Fülöpp Réka báb- és látványtervező által megálmodott színpadkép is ezt húzza alá: a különleges módon csavart cseresznyefa körül színes izzók lógnak, de minden más díszletelem inkább a praktikusság jegyében születik meg. Bábként a gyerekszereplőket, valamint egy adott ponton túl Estellát láthatjuk csak, és a hagyományos bábszínházi formától eltérően a színészek pontosan ugyanolyan jelmezt viselnek, mint az általuk mozgatott báb, amelytől mondhatni még szorosabbá válik a báb és a mozgató között a kapcsolat.

Igazán megható előadás született a Harlekin Bábszínházban, amely úgy tud hatni a nézőre, hogy mellőz minden pátoszt és a felesleges drámát, ugyanakkor mégis nagyon erős mondanivalóval bír. Az pedig, hogy a kicsivel több mint háromnegyed órás darab mennyire képes lekötni a gyerekek figyelmét semmi nem jelzi erősebben annál, hogy az általam megtekintett alkalommal olyan csend uralkodott a nézőtéren – holott rajtam és maroknyi tanítónőn kívül csak kisiskolások ültek bent –, amelyet bármelyik más, nem kizárólagosan gyerekeknek szóló előadás is megirigyelhetne.

Kiemelt kép: Jelenetkép az Én és a cseresznyefa című előadásból (Fotó: Gál Gábor)