“Látás és látás között óriási a különbség” – Interjú Stephen Mottrammal

A X. Színházi Olimpia keretén belül megrendezésre kerülő Abstract – I. Budapesti Nemzetközi Kortárs Bábfesztivál ideje alatt két alkalommal, május 15-én este, valamint 16-án délelőtt is látható lesz Stephen Mottram két egyfelvonásos bábelőadása. Az ejtőernyő és a Nézd a labdát az illúzió varázslatos világába kalauzolja el a nézőket, ahol a szemünk által látottak minduntalan becsapja az agyunkat. Erről és az angolszász bábszínház jelenéről beszélgettünk Mottrammal.   

Két egyfelvonásos előadással érkezel a fesztiválra. Miről szólnak ezek?

Az ejtőernyő a fiatalság, a szerelem, a gyermekvállalás és az öregséggel való szembenézés története. Nonverbális, vagyis szavak nélküli bábjáték, amelyet egyedül adok elő, az argentin zeneszerző, Sebastian Castagna gyönyörű, érzelmekkel teli zenéjére. Az előadás egyfajta játékra is hívja a közönséget: szórakoztató módon mutatja be és szembesít azzal a különbséggel, ami aközött van, amit a szemünk lát, és amit az agyunk szerint látunk. A történet szereplői fehér pingponglabdák, amelyek a sötétségben mozognak. A szemünk csak a fehér foltokat látja, de mivel az általuk végzett mozgások az emberi test mozgásához hasonló érzetet kelt, az agyunk azt sugallja, hogy tulajdonképpen mozgó embereket látunk. Az előadást a svéd idegtudós, Gunnar Johansson munkája ihlette, akinek az 1970-es években végzett mozgásérzékeléssel kapcsolatos kutatásai vezettek el a mozgásrögzítés technikájához. A másik, rövidebb darab címe, a Nézd a labdát, szintén azzal játszik, hogy agyunk néha félreértelmezi a szemünk által kapott információkat.

Mi inspirált az előadás létrehozásában?

Azt hiszem, mindig is érdekelt, hogy hogyan ismerünk meg bizonyos dolgokat. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csupán abban bízhatunk, amit a saját szemünkkel látunk, de valójában az agyunk értelmezi mindazt, ami a szemünkön keresztül érkezik. Ezt a vizuális információt fordítja le „valamivé”, amit mi elhiszünk. De ezt igazából nagyban befolyásolja, hogy mit akarunk látni, mit várunk és az is, hogyan tanultunk meg látni. Ahogy mondani szokták: látás és látás között óriási a különbség.

Az előadást mondhatni teljesen egyedül hoztad létre, hiszen nemcsak játszol, hanem szerzője, rendezője és látványtervezője is vagy a darabnak. Miért tartottad fontosnak, hogy egy kézben összepontosuljon minden munka?

Az igaz, hogy a színpadon teljesen egyedül vagyok, de ez a produkció egy 18 hónapos együttműködés eredménye, amelyben Sebastian Castagna zeneszerző volt a partnerem, a darab minden aspektusán együtt dolgoztunk. Inkább performanszművészként, mint bábtársulatként dolgozom, és mindig is egymagam játszom, de a „társulat” gyakran bővül egy-egy produkció idejére tervezőkkel, rendezőkkel és világosítókkal. Sőt, Az ejtőernyő próbafolyamatában még egy pszichológus is közre működött.

Milyen típusú előadásra, bábjátékra számíthatunk tőled?

Remélem, hogy valami igazán meglepőre! (nevet) A bábszínházban annyiféle stílus és technika létezik, nincs egységes előadásmód. A mostani produkciók, amikkel érkezem, véleményem szerint hűen tükrözik azt, hogy a jelen pillanatban mi érdekel engem a legjobban a műfajban, több évnyi bábos munkával a hátam mögött. Bízom benne, hogy a budapesti közönséget is be tudom vonni az előadásokba, és elgondolkodtatom őket a látottakkal.

Mit jelent számodra a bábszínház?

Mindennél többet, a varázslatos dolgok bemutatásának és megtapasztalásának lehetőségét. A báb egy olyan színházi eszköz, amelybe a közönség hajlandó befektetni a hitét. Ez teszi lehetővé a bábszínész számára, hogy a bábok segítségével a nézőt egy olyan belső utazásra csábítsa, ahol, mondhatni, bármilyen élménynek a részese lehet. Egy végtelen számú lehetőséget magába rejtő világba enged bepillantást.

Mennyire népszerű ez a műfaj az Egyesült Királyságban?

Nagy-Britanniában sok kis társulat létezik, amelyek a bábszínház többféle stílusát igyekeznek bemutatni szerte az országban. A legtöbb nem kőszínházi keretek között működik, nincs saját épületük, általában városról városra vándorolnak, turnéznak az előadásaikkal. Meglátásom szerint ezek nagy része még mindig főként a gyerekeknek szól, de egyre több olyan társulat van, amely kifejezetten a felnőtt közönséget célozza meg.

A budapesti fesztivál a kortárs darabokra összpontosít. Nálatok a klasszikus vagy a kortárs bábművészet a népszerűbb?

Erre a kérdésre nem tudok sajnos válaszolni. Azt tudom csak mondani, hogy engem személy szerint engem inkább a kortárs művek vonzanak.

Hogyan fogadtad a fesztiválra való meghívást?

Nagyon örültem, hogy bekerültem a fesztivál programjába. Az elmúlt évek során több más előadással is szerepeltem már Magyarországra, jó szívvel térek vissza, mert mindig remek kapcsolat alakult ki a magyar közönséggel.

Mit üzennél a magyar nézőknek, miért érdemes eljönni az előadásodra?

Azt hiszem, az a történet, hogy hogyan hagyjuk magunk mögött a fiatalságunkat, hogyan fogadjuk el az öregségünket, nem igazán gyakori téma bábszínházban. És bár ez komoly téma, mégis sok-sok humorral, őszinteséggel telve adom elő, éppen ezért remélem, hogy mindenki megtalálja benne, azt, ami számára fontos – akár a szokatlan technikában, akár a benne rejlő történetben.

Kiemelt kép: Stephen Mottram Az ejtőernyő című előadásban (Fotó forrása: Budapest Bábszínház)