Az én mozim című műsor egyik régi adásában Friderikusz Sándor egy mindössze 14 esztendős kamaszfiút mutatott be, aki zsenge kora ellenére különféle ügyeskedésből és seftelésből a kilencvenes évek elejének rögvalóságában anyagi értelemben igen komoly szintre tornázta fel magát. Úgy mesélte: nyulászkodással kezdte a bizniszt, első bevételeit ugyanis az állatok leadásából származó összegek alkották. Tény, hogy hazánkban a kistermelői nyúlfelvásárlás gyakorlatilag megszűnt mára már, hiszen az ország 4,5 milliós vágónyúl termelését a cégszerűen működő nyúltelepek adják. Mivel azonban olcsó a tartásuk és ezeknek az állatoknak a darabszámuk is nagyon könnyen megnövelhető, hajdan azért nemcsak hazánk fiai láttak ebben a tevékenységben jó kis üzletet és kiugrást.
Szintén egy nyúlfarm az álma Chrisnek, a Thália Színház Télikertjében frissen bemutatott Killer Joe című színdarab drogos főhősének, akiről a történet kiindulópontján megtudhatjuk, hogy nyulak helyett csupán adósságot tud szaporítani, hitelezői pedig egyre nagyobb nyomást gyakorolnak rá annak érdekében, hogy a pénzüket viszontláthassák. Az apja, a kishúga, és a mostohaanyja hozzá hasonló gyarlóságok mentén éli mindennapjait egy lepukkant lakókocsiban, és alapvetően kisstílű emberek mindnyájan, akiknek a világban való boldogulásról alkotott elképzelésük nagyban befolyásolja a tetteiket, meg úgy nagyjából mindent, ami azokkal jár. Hőseink a helyzetükből adódó bizonytalanság okán nem látnak más kiutat, mint felbérelni valakit, aki egy jól kivitelezett gyilkosság végrehajtásával őket örökséghez juttatná. Így kerül a képbe Joe, mivel rendőrként és bérgyilkosként egyaránt feltalálja magát, ezért el tudja tenni láb alól Chris anyját, akiről meg az a hír járja, hogy a halálának esetén pénzvagyona a kisebbik gyermekére, Dottie-ra szál, tehát a lánnyal élő teljes család jól jár. Nem számolnak azonban azzal, hogy bár a tervük megvalósítása Joe érkezésével valóság lehet már, továbbra is jelen marad az életükben az, ami elől annyira menekülnének: a másik embertől való függés, a kiszolgáltatottság.
Jelenet a Killer Joe című előadásból (Fotó: Kovács Milán)
A white trash jelenség ábrázolása mind a filmvásznon, mind pedig színházi környezetbe ágyazva egyaránt bevált, hiszen a többségi társadalom érdeklődése töretlen a devianciát mutató, kriminalizált, és az elfogadottól jelentősen eltérő értékrendet képviselő személyek iránt. Arról nem beszélve, hogy az alapszituációkból fakadó történetábrázolás ugyanolyan eséllyel kanyaríthat a feltálalt sztoriból drámát, vagy vehet az egész egy abszurdba hajló, komikus irányt. Nem véletlen hát, hogy Tracy Letts színpadi műve Matthew McConaughey főszereplésével megélt egy filmfeldolgozást, az a fajta fekete humor ugyanis, ami jellemzi a produkciót, a rivaldák világában, illetve mozgóképen egyaránt megáll a maga lábán. Ha a siker receptjét kutatjuk, meg kell említenünk a szerencsés karakterállományt, mert bár a történet kevés szereplőt vonultat fel, azok mindegyike jól kidolgozott vonásokkal operál. A Thália Színház Télikertje a mérete miatt viszonylag kis játékteret garantál, ez a körülmény azonban csak ráerősít arra a szándékra, hogy a közönség a lehető legszorosabb közelségből élhesse át a látott cselekményarzenált. A darab egy lakókocsiban játszódik, illetve annak ajtajánál és ablakánál, Bagossy Levente díszlettervező pedig remekül képes megteremteni ennek a színpadtérben nehezen megjeleníthető helyszínnek az atmoszféráját, valamint a kint és a bent illúzióját. Szelei Mónika jelmezei ahhoz járulnak hozzá, hogy az ábrázolt figurák személyiségjegyeit alátámasszák. Tracy Letts író kétségtelen érdeme, hogy úgy csempész történetébe kiapadhatatlan humorforrást, hogy az nem teszi tönkre a bűnügyi jelleget, ezért aztán bátran megférnek egymás mellett a poénok, illetve az időnként felbukkanó brutalitás. A megtekintés közben ismerős lehet a produkció stílusa és a jelenetekben felsejlő fura abszurditás, így a játékidő alatt a néző arra asszociál, mintha a Killer Joe magán viselné Quentin Tarantino keze nyomát, vagy legalábbis a hatását.
Jelenet a Killer Joe című előadásból (Fotó: Kovács Milán)
Mózes András, a magyarországi ősbemutató rendezője szerint ez egy színészcentrikus darab, amelyben a közreműködők lubickolhatnak, és maradéktalanul meg is valósul ez az elgondolás. Szabó Győző címszereplőként nem csupán húzóneve az előadásnak, Joe bőrébe bújva ezernyi színt ad az általa megformált figurának, aki intellektusával egyébként már megjelenésének első perceiben fölébe kerekedik a megbízó családnak, és úgy tűnik, a továbbiakban ilyen-olyan eszközökkel közülük bárkit ledominál. Kuttner Bálint Chrisként szintén többet vállal magára egy balhés srác megrajzolásánál, láthatóan arra is gondot fordít, hogy kellőképpen láttathassa a szabadszájú drogos fiú valójában nagyon érzékeny, tépelődésre hajlamos belső világát. Szabó Erika, a laza erkölcsű, közönséges mostohaanya szerepében előnyös külső adottságait leszámítva első blikkre egy kifejezetten érdekes választás, hiszen a korosztályának egyik legszebb kiejtéssel beszélő színésznőjét mindemellett alapvetően a mai napig körül lengi egy nagyon ártatlan kisugárzás. A történet adta helyzetekbe ennek dacára hatalmas elánnal beleáll, ez az alámerülés pedig kizárja a karakteridegenség látszatát. Bede-Fazekas Szabolcs a megírtakon túlian szórakoztató apafigurát kreált a próbafolyamat során, Tóth Eszter a megfelelő stiláris eszközöket megtalálva hozza az irányítható, naivnak vélt leányt. Szerencsés módon az sem akasztja meg semmilyen tekintetben sem a játékát, hogy a cselekmény előrehaladtával egyre nagyobb színészi lehetőségek várnak rá Dottie-ként a darab folyamán.
A Killer Joe jellegénél fogva egy tizennyolc éven felülieknek ajánlott előadás, a rendezés azonban csupán a szükséges mértékig hatásvadász a korhatáros megnyilvánulásoknál. Az átgondoltság ezt leszámítva is sajátja a produkciónak, mindezt azonban valamennyi közreműködő úgy viszi át, hogy az utolsó mondatig fenntartja a spontaneitás illúzióját, ezáltal pedig amennyire csak lehet, elemeli a rivaldák világától ezt a különleges légkörű alkotást, amely minden bizonnyal elnyeri a nézők szimpátiáját akkor is, ha a 2011-es filmet előzetesen nem látták.
Kiemelt kép: Szabó Győző és Tótsh Eszter a Killer Joe című előadásban (Fotó: Kovács Milán)
