„Különös szerelem fűz minket a színpadhoz, a játék öröme” – Interjú Mészáros Mátéval

Az Orlai Produkciós Iroda új előadásának, a Határátlépéseknek bemutatóját a Városmajorban láthatja a közönség Dömötör András rendezésében. Az augusztus 3-i ősbemutató kapcsán a darab egyik szereplőjével, Mészáros Mátéval beszélgettünk.

Hogyan élted meg a koronavírus miatt kényszerpihenőt és a több hónapos leállást?

Természetesen engem is váratlanul ért, abszolút vegyes érzéseim voltak-vannak. Az a része nyilván rossz volt, hogy mivel szabadúszó vagyok, minden bevételemtől elestem, de szerencsére az utóbbi időben volt lehetőségem arra, hogy tartalékoljak, mert – ha nem is ilyen formában – de gondoltam arra az eshetőségre, hogy mi lesz akkor, ha eljön az idő, amikor nem tudok játszani. Így egy darabig nem kellett azon aggódnom, hogy mi lesz velem a jövőben, hogyan fogok tudni megélni. Szakmai szempontból viszont inkább a pozitív hatását éreztem. Szerintem mi, színházi emberek kicsit többet is dolgozunk, mint kellene, ezért is örültem annak, hogy most végre pihenhettem. A bizonytalanság persze rosszul érintett engem is, és most, utólag azt érzem, hogy hasznosabban is tölthettem volna az időt, mint hogy a PlayStation-nel játszom, bár teszem hozzá, hogy sokat olvastam is. Összességében azt kell mondanom, hogy jó volt, hogy egy ideig nem dolgoztam, de tudom, hogy sokan vannak, akiket ez megviselt, akár csak anyagi szempontból is.

Mondják, hogy annak, aki megélte ezt a helyzetet, már nem ugyanolyan lesz a világ. Ezt te is így látod? Tanultál valamit az elmúlt hónapok alatt?

Azt mindenképpen, hogy nem szabad túl sokat dolgozni, muszáj megtalálni a szüneteket az egyes munkák között. Az embernek kell az, hogy magára is fordítson időt. A színházban mi azt mutatjuk meg a nézőknek, hogy milyen az élet, bizonyos esetben akár az ő életük, de ez csak akkor tud hiteles lenni, ha ezt mi magunk is átéljük. Ha minden este játszunk, napközben meg próbálunk, akkor nem tudjuk megélni a hétköznapok pillanatait, ezért egy idő után nem is tudunk őszinték lenni. Szerencsére mióta az Orlai Produkciós Irodánál vagyok, azóta nem játszom minden nap, de néha most is úgy érzem, mintha egy taposómalomban lennék.

Az én meglátásom szerint azért választjuk a színészetet, mert egy különös szerelem fűz minket a színpadhoz, a játék öröme. Ha ez az öröm eltűnik, akkor felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is csináljuk? A pénzért biztosan nem, és a társadalmi elismerés sem olyan hatalmas. Nekem ez a szünet most visszaadta ezt a bizonyos örömet. Ehhez kapcsolódóan sajnos arra is rá kellett jönnöm, hogy a mi munkánk nem nélkülözhetetlen az élethez. A kultúrára és a színházra igenis szükség van és fontos, de ha teszem azt, a tömegközlekedés állna le két hónapra, annak sokkal nagyobb lenne a társadalomra gyakorolt hatása.

A korlátozások feloldása után játszottál már?

Igen, volt két előadásom, ebből az egyik egy monodráma (Az étkezés ártalmasságáról – A szerk.). Ott egy picit féltem, hogy egy ekkora szünet után mennyire lesz megterhelő számomra, és bár az volt, de ugyanakkor jól esett, hogy újra színpadon lehetek. Sőt, azt figyeltem meg, hogy talán még jobb is lett, mert ülepedett bennem az anyag. Olyan ez, mint amikor kamaszkoromban teniszeztem, és az egyik nagyobb kihagyás után sokkal jobban játszottam, mint előtte.

Egy bemutatódat mindenképpen érintette a korlátozás. Az AlkalMáté idei előadása elmaradt, ezt jövőre halasztottátok.

Természetesen nem örültünk, hogy elmarad, de erről leginkább Adélt (Jordán Adél – A szerk.) kellene megkérdezni, hiszen ő lett volna a soron következő főszereplő. Viszonylag hamar kimondtuk a halasztást, bár talán belefért volna, hogy megcsináljuk, de nem akartunk kockáztatni. A pozitívuma az, hogy így a 14 osztálytárs élettörténetét 15 év alatt tudjuk bemutatni, jövőre jubilálunk. Ez elég szép szám. És ettől függetlenül az az előadás is ugyanolyan jó lesz, mint az eddigiek – ha nem még jobb.

Most egy igen különleges, a Second Life-hoz hasonló előadásra készültök. Mikor és hogyan fogalmazódott meg a Határátlépések ötlete?

Gyakorlatilag azóta foglalkoztatott bennünket a gondolat, hogy bemutattuk a Second Life-ot. Azt éreztük, hogy az ilyen típusú munkamódszerben még van bőven lehetőség. Az, hogy mi legyen a témája, nem olyan régi, tulajdonképpen nemsokkal azelőtt jött az ihlet, hogy elkezdtünk volna dolgozni. Sokat ötleteltünk korábban is, aztán jött a karantén, akkor egy ideig azt hittük, hogy nem is lesz belőle semmi. Eredetileg július elején mutattuk volna be Szentendrén, de az ottani nyári tervek is felborultak, így a premiert a Városmajorban tartjuk majd.

A téma egyébként Andris (Dömötör András, az előadás rendezője – A szerk.) fejéből pattant ki végül, az olvasópróbára már kezdett körvonalazódni, hogy mit szeretne. Bár, itt hagyományos olvasópróbáról nem beszélhetünk, hiszen szöveg még nem volt, azokat közösen alkotjuk. A történetek eléggé személyesek lesznek, pont ezért a próbafolyamat elején kifejezetten kerestük, hogy kinek milyen élményei, emlékei vannak a határátlépés fogalma kapcsán. Pont ezért érdekes ez a téma, mert a tárház végtelen: az utóbbi évek eseményei kapcsán reflektálhatunk akár a koronavírusra, akár a migráns-kérdésre, de ott van az utazás is, vagy a mi szakmánk, ami szintén átível határokon, és akkor még nem beszéltünk az emberi lélek és psziché határairól. Együtt és külön-külön is rengeteg beszélgettünk, Deés Enikő és Benedek Albert pedig ezekből írták meg a szövegkönyvet.

Mennyire lesz improvizatív jellegű maga az előadás?

Maga az előadás már nem lesz az, inkább a próbafolyamatra igaz a rendkívül sok improvizáció. Nyilván lesznek olyan mondatok, apróbb jelenetek, kisebb monológok, ahol meg lesz ennek is a tere, de a szöveg nagy része – tekintve, hogy a nyári bemutató után is repertoáron marad – állandó marad.

Andrással nem először dolgozol együtt, de gyanítom, hogy ez a mostani is egy egészen más próbafolyamat. Ebben az előadásban miben merül ki az ő feladata?

Így igaz, többször dolgoztunk már együtt, és ahogy mondod, ez a próbafolyamat mindenben különbözik egy hagyományos előadásétól. Nagyon sokáig gyakorlatilag egy brainstorming folyt, aztán a próbákon eljátszottuk a jeleneteket, sokat improvizáltunk, majd az ebből megalkotott szöveggel kezdtünk visszafelé dolgozni. Egy előre megírt darabnál az a feladatunk, hogy az abban szereplő párbeszédekből fejtsük meg, mi áll a szereplők kapcsolatának hátterében, mi történhetett a múltban, amit nem látunk ténylegesen a darabban. A Határátlépéseknél ez pont fordítva van: a mi történeteinek alakítjuk át jelenetekké. Szerintem Andrisnak később lesz igazán nagy feladata, és itt sokkal nagyobb a rizikó, hiszen nincs a fejében egy kész díszletterv, ő hetekig „várakozó állásponton” volt. Csak úgy tud minket jól instruálni, ha egészében látja a darabot, az előadás dinamikáját, hogy hol kell viccesebbnek vagy éppen drámaibbnak lennie. De Andrisnak már nagy tapasztalata van ebben, így emiatt nem aggódom.

Ha már adott a téma: neked mi volt életed egyik legnagyobb határátlépése?

Pont ezt kérdezte tőlem Andris is! (nevet) Nem igazán tudok egyet kiemelni, hiszen – mint ahogyan minden embernek – nekem is több ilyen nagyobb lépésem volt, ennek egy része látható is lesz az előadásban. Magánéleti szempontból azokat mondanám, amikor először mondasz nemet valamire, vagy mersz határozottan mást csinálni, mint amit elvárnak. Mindenki életében eljön az a pont, amikor a saját életét akarja élni, még akkor is, ha ez másoknak – például a szülőknek – nem igazán tetszik feltétlenül. Meg kell tanulni elengedni azt, hogy másoknak akarjuk megfelelni. Művészi szempontból a korábban említett monodrámát mondanám, mert életemben akkor csináltam ilyet először, és a bemutató idején kétségeim voltak, rengeteg kérdés merült fel bennem: sikerülni fog? Jó leszek benne? Sőt, egyáltalán el tudom majd mondani a szöveget hiba nélkül?

Habár a Second Life és a Határátlépések történet szempontjából nem függ össze, mégis – ha az alkotókat és az előadás jellegét vesszük alapul – tekinthetünk rá sorozatként. Tervezitek a folytatást?

Jogos a kérdés, végül is, miért ne lehetne kétévente csinálni egy hasonló előadást? Ez valószínűleg attól is függ, hogy ez a darab lesz olyan sikeres, mint a Second Life, amit elég sokszor játszottunk, ráadásul teltházzal. Ha a Határátlépéseknek is hasonló élete lesz, és látjuk, hogy működik, akkor szerintem elgondolkodunk a folytatáson. Én nagyon szeretem az ilyen típusú előadásokat, szívesen is veszek bennük részt, épp annyira, mint egy „hagyományosabb” jellegűben. Abban viszont bízom, hogy ha lesz „harmadik rész”, akkor kicsit jobbak lesznek a próbafolyamat körülményei, a mostanira viszonylag kevesebb időnk jutott.

Azt már lehet tudni, milyen feladatok várnak rád a következő évadban?

Egyelőre nem tudom, mi az, ami publikus, így címeket még nem mondanék. A terv az, hogy ősszel és tavasszal is lesz egy-egy bemutatóm, és ha minden jól megy, januárban forgatni fogok egy filmet, aminek főszereplője leszek. De persze ez – főleg most – nagyon sok mindentől függ.

Kiemelt kép: Mészáros Máté (Fotó: Takács Attila)