(Köz)életregény – Kritika A kőszívű ember fiai című darabról

Hazánk legnépszerűbb olvasmányát keresték országosan A Nagy Könyv nevű kulturális kezdeményezés égisze alatt még 2005-ben, akkor a lakossági felmérések alapján az Egri csillagok nyerte el ezt a kitüntető címet. Hatalmas volt a merítés, a százas listára viszont ennek ellenére is több Jókai-regény került fel, közülük A kőszívű ember fiai a 14. helyen végzett. Érdekes egybeesés, hogy a Mafab – Magyar Filmadatbázis a legjobb itthoni gyártású történelmi filmek összesítésekor a Várkonyi Zoltán-féle mozgóképes verziót pontosan ugyanide sorolta be, így a történet ebben a formájában ismét be tudott férni a bűvös tizenötbe. Bár a történet annak szövevényessége és terjedelme okán nehezen adaptálható, Korcsmáros Pál jó néhány évtizede mégis megrajzolt belőle egy mindösszesen 64 oldalas képregényfolyamot, Andó Mária pedig 105 képkockán helyezte el saját kivitelezésű illusztrációit, amikor elkészítette A kőszívű ember fiaiból a diafilmes változatot.

Maga az alapmű színházi közegben is számtalan átiratot kapott, a teátrumok éppen ezért kifejezetten törekedtek arra, hogy tartalmazzon valami különlegességet a produkciójuk. A Pécsi Nemzeti Színház például a Jókai-klasszikust 10 esztendeje Petőfi Sándor verseinek felhasználásával, illetve a Tolcsvay-testvérek zenéjével dúsította fel, Szente Vajk, Galambos Attila és Juhász Levente pedig Kőszívű – A Baradlay-legenda címmel írt musicalt belőle. Ebben Mécs Károly a Baradlay-fivérek édesapjának szerepét játssza el, és egyértelmű, hogy a rendezői szándék ezzel a jelképszerű gesztussal közvetve visszautal Várkonyi Zoltán filmjére, ahol a színművész még mint Baradlay Richárd hódította meg a női szíveket. Hasonló koncepció mentén emelt be A kőszívű ember fiainak újszínházi előadásába Seregi Zoltán rendező egy geget: náluk az idős Baradlay végrendelete az 1986-ban elhunyt Major Tamás hangján szólal meg, aki egykor a filmben is Baradlay Kazimir, a családfő lehetett.

Miután a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz szerződött, Kozák András színészi vagy rendezői minőségében aktív részese volt jó néhány ottani projektnek. A kőszívű ember fiait 2003-ban állította színpadra, Závodszky Noémi, Keller János és Juhász Illés neve pedig nemcsak az akkori verzió színlapján bukkant fel, hiszen Jókai regényének 2024-es feldolgozásában is mindegyikük szerepel. Március 16-án volt a bemutatója annak az előadásnak, amin Selmeczi Bea dramaturg és Szikora János rendező, a teátrum igazgatója közösen dolgozott, és bár a jelenleg divatos modernizáló törekvések elkerülték a Fejér Vármegyében közönség elé tárt történetet, az a maga klasszikus megközelítésében mégis újszerűnek hat, mivel az eddigiekhez képest egy szokatlan nézőpontból láttatja a cselekményt, és az abból kibontakozó eseményeket.

A regény lapjain fellelhető információk megjelenítése ugyanis a híres filmváltozattal, és az átiratok többségével szemben nem pusztán a Baradlay család interakcióira korlátozódik, hanem a fókuszt hazánknak a 19. század közepén tetten érhető társadalmi és politikai viszonyaira is ráteszi. Ehhez előtérbe tol a regény hősei közül néhány helyezkedésre hajlamos kisembert (Szalmási  – Tűzkő Sándor, Szalmásiné – Ballér Bianka, Tallérossy Zebulon – Krisztik Csaba), akik az alapműben ugyan jelen vannak, ám reflektorfény eddig még nem, vagy nem ilyen mértékben vetült rájuk a különböző adaptációk esetében. Az ő figuráikban kicsúcsosodik a regényben is felsejlő, ám színházi környezetben ritkábban megvilágított humorfaktor, Ballér Biankának például kifejezetten jól állnak a temperamentumban bővelkedő, komikusi vénát igénylő szerepek, ami Tűzkő Sándorról egyaránt elmondható, Krisztik Csabáról pedig legkésőbb a szintén Fehérváron játszott Mágnás Miska előadás óta tudjuk ugyanezt.

A legidősebb Baradlay-fiút, Ödönt Imre Krisztián személyesíti meg, az első felvonás végén elmond egy nagy monológot, amely közben a közönséggel is kontaktusba lép, és a térhasználat vonatkozásában szintén megbontja a megszokott színházi kereteket. Olyan könnyű és kézenfekvő ilyenkor a szöveg jellegénél fogva pátoszosnak lenni, ő viszont nem erre az útra lép, hanem az erőnek, a komolyságnak és a közvetlenségnek keveri ki egy jól működő elegyét képletesen, egyértelműen valid színészi kvalitásait is közszemlére téve. A Baradlay Jenőt megformáló Ionescu Raul játékára szintén jellemző a természetesség, ráadásul azok közé a színművészek közé tartozik, akik akarva, de sokkal inkább akaratlanul valamiféle tisztaságot sugároznak magukból, az efféle adottság pedig minden olyan figura esetében kiválóan hasznosítható a jövőben, akinél ez a speciális aura a róla szóló leírások nyomán megragadható. Amikor Baradlay Richárd szerepét a rendező Kovács Tamásra osztotta, figyelembe vette a színész jó kiállását, illetve mindig erős színpadi jelenlétét, az ő egyéni sajátossága viszont egy olyan szuperképesség, hogy szemvillanásnyi idő alatt tudja a lazaságát, és a mai ízű kölykösségét hátrahagyva bármilyen, kissé távolságtartó, arisztokratikus személy figuráját hozni, a kettőt pedig oda-vissza működtetni, váltogatni.

Amint azt több évtizedes művészi pályafutása is alátámasztja: Trokán Péterre valamennyi olyan szerep eljátszása teljes nyugalommal rábízható, amelynél határozottsággal vegyes drámaiságot szükséges közvetíteni, ezért működik tökéletesen Haynauként. Sarády Zsolt játéka méltó a megformált szereplő beszédes nevéhez, illetve Kuna Károly sem titkolhatja a zsibárus Salamon jelmezébe bújva, hogy karakterszínészként is megállja a helyét. Selmeczi Bea dramaturgiája szerint a megszokottnál markánsabbak a székesfehérvári előadás nőalakjai is. Varga Mária Baradlaynéje kidolgozottabb és jelentősebb funkciójú a regénybelinél, Závodszky Noémi nem egy vegytisztán gonosz karaktert hoz Plankenhorst Antoinette-ként. Mosolygó Sára (Plankenhorst Alfonsine) és Farkas Angéla (Lánghy Aranka) pedig színre lépéseik alkalmával nemcsak a maguk előadásbeli küldetését teljesítik be: szerepkörüknél fogva színésztársaik játékát is nagyban megsegítik.

Liedenwall Edit szerepében Fehér Diána Aida a már említett Kovács Tamással közösen irigylésre méltó hatáskeltési lehetőséget kapott az előadás legvégén, és kollégájával egyetemben le tudja aratni az ezzel kapcsolatos babérokat is. Szikora János rendező ugyanis az addig felvázolt társadalmi széthúzást, majd annak ellenszerét, az egyéni összetartást, valamint a dolgokon való felülemelkedést egy szimbólumokban bővelkedő zárójelenetben a két színész közreműködésével vizuálisan is megjeleníti. Elmondható, hogy A kőszívű ember fiainak mostani adaptációja apró szójátékkal élve egyszerre szolgáltat korképet és kórképet, a nézők pedig minden bizonnyal azt a napjainkra vonatkozó áthallást stabilan felismerik, amely arról tanúskodik, hogy a megosztottságnak jelenleg is akadnak a közéletben ilyen, olyan, no meg amolyan jelei.

Kiemelt kép: Jelenetkép A kőszívű ember fiaiból (Fotó: Kiss László/Vörösmarty Színház)